Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Hunyady Sándor: Az ötpengős leány_EPUB

Hunyady Sándor: Az ötpengős leány_EPUB
740 Ft740

TARTALOM
DIADALMAS KATONA
A KÉT RABLÓ
A CSAHOLYI FIÚ
A FEKETE LÁNY
DON JUAN
KATASZTRÓFA
A NEHÉZ ÉTEL
AZ ÖTPENGŐS LEÁNY
HAVASI LEVEGŐN
A FOG
LOVAGIAS ÜGY
BAKARUHÁBAN

Bár két háborús tárgyú elbeszélés fogja közre e kötet többi novelláját, mégsem háborús tárgyú írások válogatása ez. Sokkal inkább szól a szerelemről, férfi és nő kapcsolatáról, amely annyiféle képpen feslik ki, ahányféle férfi és nő találkozik. Színes kárpitot ad ezeknek hátterül az író, mely előtt a szerelmi szál a háború utáni Pesten, vidéki kastélyban, egy utazás során - szinte bárhol gombolyodásnak indulhat. (a Kiadó)
e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Részlet az e-Könyvből:
    Úgy tapasztaltam, hogy koldusnak jó, rikkancsnak rossz a nyomorék ember. Fürgeség kell ehhez a mesterséghez. Jó szem, jó torok, kedvesség, hogy az ember rendes kuncsaftokat szerezzen magának.
    Jóska rácáfolt erre a szabályra. Ö volt a lap legjobb rikkancsa. Szemfüles, fürge, jókedvű. Az eladott lappal mindjárt egy viccet is átnyújtott a vevőnek. Jól is keresett. Élt, mint hal a vízben. Gyarapodott. Vett egy szép ezüstórát, ami piros bojton fityegett a mellényzsebében. Albérleti rikkancsokat szerződtetett, megszervezte az újságterjesztést az egész kerületben. Kuba szivart szítt. Szép, holdas, szegedi bicskával vágta le a végét. Vendéglőbe járt ebédelni, a Makkheteshez, ahol a csapos meg a pincér ládástul együtt tette fel a székre a törzsasztalához. Ö volt annál az asztalnál a főnök, ö elnökölt az asztalfőn. Még feketekávét is ivott. Nem spórolt, szórta a keresetét:
    - Eccer élünk - mondta vidáman, pirosán -, én bíz elköltőm, amit keresek, takarékoskodjék, akinek gyereke van! Nesze, fiam, hozzál nekem kétpettyes ötöst, itt a pénz! - és belenyúlt a mellén a nagy vászonzacskóba, odaadta a pénzt egy mezítlábas utcagyereknek.
    Abban az időben én boldogtalan szerelmes voltam, nagyon irigyeltem hát a lábatlan rikkancsot, hogy neki ilyenfajta fájdalmai bizonyosan nincsenek. „Lám, milyen fölösleges kínzószerszám a nő, hogy le tudott vele számolni, hogy meg tud nélküle élni például ez a Jóska is.”
    Csakhogy hát én a legnagyobb marha vagyok, hogy ilyeneket gondoltam a Jóskáról. Eszibe sem volt neki nő nélkül élni, legalábbis egy nap így állított meg az utcasarkon:
    - Már megbocsásson, szerkesztő úr! Volna nekem valami kérnivalóm.
    - Tessék!
    - Tanúra lenne nekem szükségem. Mert megházasodom. Azt szeretném, ha a szerkesztő úr lenne az egyik tanúm az anyakönyvvezető előtt.
    Hát persze hogy nem utasítottam el ezt a kérést. Megbeszéltük másnapra a randevút. El is indultunk déli tizenkettőkor a menyasszonyért, hogy vigyük az anyakönyvvezetőhöz.
    Ott gurult Jóska mellettem az aszfalton, még ő noszogatott, hogy siessünk, szaporán dolgozott a földön a kefékkel.
    - Tetszik tudni, szerkesztő úr - mondta -, idestova negyven éves vagyok. Unom már a kocsmai kosztot. Utálom, hogy mindig pénzen fizetett személy csókolgasson. Hát mire várjak, mikor házasodjék az ember, ha nem ilyenkor. Megtetszettünk egymásnak ezzel az asszonnyal, hát üsse a kő, gondolom, megpróbálom!
    - Hát aztán csinos-e?
    Jóska csaknem megsértődött:
    - Mit tetszik gondolni felőlem. Azt tetszik hinni, hogy én elvennék valami ronda, mazna teremtést? Csinos személy-e? Majd meglátja szerkesztő úr, akkora, mint egy gránátos; piros, mint a tulipán; kemény, mint a kő - de ezt már ne tessék megtapasztalni.
    Megtudtam még útközben, hogy hadiözvegy a menyasszony. Kofa különben. De nem olyan közönséges kofa. Zöldségárus. Rendes ráccsal elkerített kalitkája, drága helypénzű üzlete van a Nagycsarnokban. Módos asszony különben, tisztességes hozományt kap vele a Jóska.
    Ennél a passzusnál ravaszul kacsintott föl rám ládikájából.
    - Tetszik tudni - mondta -, ez a kis pénz, ez adta be a deftert nekem. Egy ilyen asszonyért meg ennyi pénzért már igazán érdemes feladni a legényéletet…
    Az anyakönyvi hivatalban alig győzöm bámulni a menyasszonyt. Ahogy Jóska leírta, csakugyan derék, nagy, szép arcú, barna szemű menyecske volt. Félig városi ízű, félig falusi zamatú. Ahogy befutottunk a hivatalba, szerelmesen felsütött a szeme a lábatlan emberre, lehajolt hozzá, gyöngéden félresimította a haját, megcsókolta a homlokát.
    Sonkádi Margitnak hívták, Homokszentlőrincről való leány volt, Pestre ment férjhez egy mechanikushoz. A mechanikus elesett a háborúban. Így került ő Jóskához, élete virágjában, huszonhat éves korában.
    A menyasszonynak egy vásárpénztári altiszt meg egy mészáros volt a tanúja. Jóska mellett meg a nyomdai korrektorunk tanúskodott rajtam kívül. A szertartás után valamennyien elmentünk a Makkhetesbe áldomást inni. (Az ördög vigye el, micsoda muszklija lehetett ennek a Jóskának, hogy így tudott a kezével gyalogolni.) Megittunk mind a hatan egy-egy siller fröccsöt.
    A fiatal pár szerelmesen nézett egymásra. Én híttam a pincért, hogy fizessek. Jóska lefogta a kezemet:
    - Már engedelmet, szerkesztő úr, ilyen alkalomkor úgy illik, hogy a férj fizessen, pláné, ha akkora hozományt kapott, mint jómagam, pénzbe, húsba egyformán! - és megsimogatta a felesége arcát.
    Elmúlt közben pár hónap. Láttam néhányszor Jóskát, aki, valahányszor találkoztunk, mindig vidáman tanácsolgatta:
    - Tessék megházasodni, szerkesztő úr! Tessék elhinni, kutyának való az olyan magányos élet!
    Aztán eltűnt a szemem elől a lábatlan rikkancs. Jóska áttette a rezidenciáját más, még forgalmasabb sarokra. Avanzsált. Főbizományos, újságelosztó lett belőle. Rikkancskirály. Sokszor gondoltam, hogy megkeresem, megkérdezem tőle, van-e már gyereke? De aztán addig húztam, halasztottam a dolgot, amíg végül kiment a fejemből, kerekes ládikájával együtt, az egész Jóska.
    Vagy másfél esztendő után halkan kopogtattak a szerkesztőségben, kis bokszom tejüveg ablakán. A „szabad”-ra egy kövér, piros, jóképű, tiszta ruhájú, elvárosiasodott parasztasszony lépett be hozzám. Elfogódva állott meg a küszöbön. Akárhogy kínáltam, csak nem akart leülni. Darab ideig csak állt, dadogott, hápogott, igazgatta a szoknyáját, végre megszólalt:
    - Már látom, nem ismer rám. Hát én vagyok az a csarnoki árus, akit a Jóska, innen a laptól a főrikkancs, elvett…
    Na egyszerre megismertem, megörültem neki; lenyomtam a székbe:
    - Hát mondja, lelkem, hogy megy soruk? Még mindig olyan jókedvű ember az ura?
    Az asszony elpirult a szeme fehérjéig:
    - Túlságosan is az, nagyságos úr! Hiszen éppen az itt a baj, hogy olyan túl nagykedvű, túl tréfás, túl tüzes. Tíz férfi lakik ebbe kérem, nem egy. Ahány szoknya, annyifelé szaladna. Nem mondom, nem egyedül ő hibás. Csábítják is, kérem. Még ott az udvaron, ahol lakunk, a szemem előtt is tréfálkoznak vele. Hanem azellen, amit látok, tudok is én tenni… Már megbocsásson, hogy terhelem, utolsó szorultságomban jöttem ide, hogy tanúnak tetszett lenni az esküvőnkön, meg hogy a Jóska mindig úgy emlegeti, tán van előtte tekintélye… Ugyan tessék megmondani neki… vagy nem is neki, inkább annak a nőnek tessék megmondani…
    - Miféle nőnek?!
    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633647943
Webáruház készítés