Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Hunyady Sándor: A vöröslámpás ház_EPUB

Hunyady Sándor: A vöröslámpás ház_EPUB
340 Ft340

Hunyady Sándor: A vöröslámpás ház

E-könyv EPUB formátumban

TARTALOM
A vöröslámpás ház
Razzia az „Arany Sas”-ban
Szappanos, meleg víz
Húsvéti pálinka
Kártyaaffér, hölgykörökben
Az alvilági kérő
Karácsonyi emlék
X. doktor
A „vezér”
A mostoha
Hadak útja
Muci és Naca
Milliárdosok nászéjszakáján
Júliusi éjszaka
Szereposztás

e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Részlet az e-Könyvből:

    SZAPPANOS, MELEG VIZ
    Néhány évvel ezelőtt, egy nyári délután, tétlenül kószáltunk Kolozsvár utcáin: Kuncz Aladár, aki a híres Fekete kolostort írta, a marosújvári Teleki Ádám meg én. Egyszerre csak megtámadott bennünket egy piszkos, koldus cigánylány. Seregestül hemzsegnek Kolozsváron az ilyen tüdővészesen köhögő, már a születésüknél halálraítélt, kolduló cigánygyerekek, hozzátartoznak a tájkép színességéhez, ugyanúgy, mint a Monostor úton befelé cammogó bivalyosszekerek.
    Az a kis cigánylány, aki bennünket ostromolt hamvas, szilvafekete szemének rimánkodó pillantásaival, gyönyörű volt. Félig még gyerek, félig már nő. Az Isten a megmondhatója, hogy van ezeknél a cigányoknál, miféle dolgokon mehetett már keresztül ez a kis kolduslány is, aki makacsul nyujtogatta felénk piszkos tenyerét.
    Szegény Kuncz teli volt meleg emberséggel, mosolyogva nézett rá a kétségbeesett kis figurára:
    - Mondd csak, fiam, fürödtél te már életedben?
    A kis cigánylány nem is felelt, talán nem is volt tisztában a cselekvéssel, amit a »fürdés« szó jelent. Csak nézett ránk könyörögve és rettegve, mezítelen kis talpával a forró aszfalton.
    Kuncz a mutatóujjával fölemelte a lány állát, belenézett a piszok zománca alatt is tündöklő arcocskába:
    - Ha megfürdesz, kapsz száz lejt jutalmul!
    Hát persze, hogy belement a vásárba a lány. Borzongva és rémülten, tágranyilt szemmel egyezett bele, de beleegyezett. Száz lejért, ami magyar pénzben kifejezve három pengő, meg lehetett volna venni mindenét és mindenkijét. Úgy jött mellettünk, mint a kutya. Édes, kis terrakotta figura, mocskos rongyaiban, vakaródzva, előrefutva, majd a hátunk mögé kerülve, türelmetlenül, hogy legyen már túl az ismeretlen veszélyeken.
    Olyan volt ez a kis kolduslány, hogy még az elhanyagolt népfürdőben sem akartak jegyet adni neki. Odamentünk a pénztárhoz mind a hárman, egész helyi presztizsünket latbavetettük, amíg végre győztünk. Befizettük a jegy árát, vettünk egy kis darabka szagos szappant. Végül a fürdős betaszította protezsáltunkat az egyik meleg párát gőzölgő kabinba.
    Másfél óra mulva a lány, ahogy megparancsoltuk, jelentkezett előttünk a kávéház terraszán, hogy átvegye jutalmát.
    Alig lehetett ráismerni. Nedves haja kéken fénylett és göndörödött. A meleg víz lemosott róla minden patinát. Mintha beolajozták volna, gyönyörű, friss színek ragyogtak rajta, a mézeskalács-sárgától a meleg aranybarnáig.
    Kikapta Kuncz kezéből a pénzt és egy köszönő szó nélkül elszaladt, vad, kis aranypillangó.
    Másnap megtudtuk, hogy rögtön visszament a fürdőbe, megint jegyet váltott. Nagyon tetszhetett neki a dolog, erővel kellett kikergetni este nyolckor a szappanhabos, gőzölgő, meleg kádból.
    Valósággal megőrjítettük. Láttuk később néhányszor dühös ambícióval koldulni. Villogó foggal támadta a járókelőket. Szenvedélye lett, amire koldulta a pénzt. Több, mint a kenyér, vagy mint a pálinka. Nem a tisztaság, ennél sokkal inkább cigány volt, hanem a meleg víz kéjes gyönyörűsége, amint alámeríti a kádban finom, aranyszín tagjait.
    Vitatkoztunk is rajta sokszor mi hárman, hogy mi következik majd szeszélyes tréfánkból? Jó? Rossz? Végre is megegyeztünk abban, hogy talán nem követtünk el bűnt azzal, hogy megfürdettük a kis cigánylányt, de mindenesetre valami felelősséget vettünk a lelkünkre.
    * * *
    Pár év mulva váratlanul megint szemünk elé került a mi eltűnt, koldus cigányleányunk. Most már kenyereslány volt egy kiskocsmában. Nem nagy állás, de ha jobban megnézzük, mégis szédületes karrier egészen lentről, az ucca szemetéből. Ő is ránkismert, pirulva tette elénk a kenyereskosarát. Nagyon csinos volt. Aranyszín nyakában a mód első jele, egy vékony kis ezüstlánc. Bizalmasan mesélte, hogy mesterséget készül változtatni. Manikürözést tanul, úgy mégis több pénzt lehet keresni.
    * * *
    Azután megint elmúlt egy csomó idő, amíg hosszú szünet után újra láttam a régi, kis kolduslányt Kolozsvár Főterén. Ő köszönt rám, én nem ismertem volna meg, úgy megnőtt, kifejlődött. Mézbarna arca megtelt, a mellecskéje kigömbölyödött. Kalap nem volt a fején, de tiszta, polgári jóléttel volt öltözve és egy finom gyerekkocsit tolt maga előtt. A fölhúzott ernyő árnyékában rózsaszín csecsemő aludt, a hüvelykujjával a szájában.
    - Ez az én kis babám! - ujságolta. - Férjhezmentem.
    És szabadon mesélt tovább, mint az olyan nő, aki lába alatt az asszonyi lét biztos ércalapját érzi.
    - A gróf urat sokszor látom, a szerkesztő urat már ritkábban. Nem tetszett idehaza lenni?... És hol van a harmadik úr, aki a mutatóujjával felemelte az államat?
    Hirtelen meglepett a régi emlék egész melege. Tetszett nekem, szép volt, a lány szívéhez fűzött, hogy ilyen világosan emlékszik barátom mozdulatára. Úgy mondtam neki, olyan részvéttel, mintha közös rokonunkról beszélnék:
    - Nem tudja? Régen meghalt szegény. Pesten van eltemetve.
    A cigány nő lehajtotta a fejét, sűrű pilláit lebocsátotta sötét szemének szilva hamvára. Egyiptomi arcán a szenvedélyes, hálás emlékezés fájdalma látszott.
    - Óh, de kár - mondta halkan. - Neki szerettem volna a legjobban megmutatni a kisbabámat.

    HUSVÉTI PÁLINKA
    Egészen kicsiny gyerekkoromban egy tavaszt falun töltöttem a nagynénémnél. Jó, nagy, gazdag magyar falu volt. Nem is falu, nagyközség. A piacon körbe vagy tíz befüggönyözött ablakú, földszintes úri kúria állt. A katolikus templom meg a református templom mellett vadrózsafutóval a tiszta paplak. A Kossuth uccán a patika, a patikus saját házában. A mi házunk a falu szélén volt. Nem is ház már, valóságos kis kastély. Zsófi néném nyolcszáz holdon gazdálkodott a határban.
    Húsvét felé járt, az udvarokon az eperfák csupa zöldek, a libák is friss, zöld füvet téptek már az árokparton.
    Húsvét hétfőjén reggel, Zsófi néni megcsinálta a locsolószerszámot. Egy kis orvosságos üveget gondosan kimosott és megtöltött vízzel föleresztett, fehéren felhőző otkolonnal. Aztán bekötötte az üveg száját organtinnal.
    - Na, eridj fiam, locsoljad meg a lányokat, hogy el ne száradjanak.
    Elvettem az üveget, megszagoltam. Jó, friss, szúrós, vízszaga volt, egy kis szappanos mellékízzel.
    Zsófi néném még egyszer végigvizitált. Ünneplőbe voltam öltözve. Megfésülte a hajam, megigazította a krézlim, megkötötte a cipőmön a pántlikát.
    Kiszólt a tornácra:
    - Mehettek. De nagyon vigyázz a gyerekre, Jóska.
    Jóska, az öreg parádéskocsis fia volt, mi úgy hívtuk, a »kisparádés«. Úgy állt a dolog, hogy ő kísér el az öntözőkörútra. Mert még nagyon kicsinyke voltam, alig ötéves. Féltettek, meg magam is féltem, gunártól, kutyától, tehéntől, cigánykölyöktől, nem járkálhattam egyedül a faluban.
    Ez a Jóska - lehetett vagy húszesztendős - nagyon kedves, okos parasztlegény volt. Tiszta kékbe öltözve, gyönyörűen kifényesített csizmával a lábán, hetykén a szemére billentett kalappal várt a tornácon, amíg elkészítenek. Az ünnepre való tekintettel rajta is ragyogott minden. Amikor megfogta a kezemet, vikszeskenőcsnek meg az ujdonatúj posztónak a szaga áradt belőle.
    Nagyon szerettem Jóskát, imponált kis pehelybajusza, a vékony pödrött cigaretta, ami oda volt ragasztva a szája széléhez. Boldog voltam, hogy véle kézenfogva vágok neki a napsütéses húsvéti reggelnek.
    A katolikus papnál nem volt kit meglocsolni, hát először a tiszteleteshez mentünk, annak volt egy kislánya.
    A papné megcsókolt. Meglöttyentettem őt is, meg a kislányt is az organtinos szájú rózsavizes üvegből. Kaptam két tojást. Egy pirosat meg egy kéket. Bedugtam mind a kettőt a matrózblúzom korcába.
    A tiszteletes letette a pipáját. Felvett a kredencről egy kétliteres, zöld üveget, meg egy kis pálinkás poharat. Kiment az udvarra Jóskához, aki ott várt rám illedelmesen, tyúkok kapargáltak a csizmája körül.
    - Fogjad, igyad meg ezt a kis húsvéti szilvóriumot, fiam!
    Telitöltötte és odanyujtotta a kis kupicát.
    Jóska udvariasan levette a kalapját és felhörpintette az italt.
    A pap mosolygott:
    - Na, még eggyel?
    Jóska újra a kalapjához nyúlt. Megint ivott, harákolt, aztán szépen elköszöntünk, mentünk tovább.
    Úgy volt mindenütt, mint a tiszteleteséknél. A háziak szép vasárnapiasan felöltözve, vendéget váró állapotban. Az asztalon nagy tálban ott a sok kék, meg piros, meg zöld, meg aranybronz-színűre festett húsvéti tojás. A tojások mellett, az abrosszal letakarva, fényesbarnára sülve, a diós- meg a mákospatkó. Máig sem értem, miért sütnek a háziasszonyok egyforma hosszút mind a kettőből, amikor általában mindenki inkább a diósat szereti. Én magam is csak abból választottam inkább. Pedig szinte sajnáltam a mákosat, hogy még olyan hosszú, alig van megkezdve.
    Jóska mindenütt kapott pálinkát vagy egy pohár bort. Olyan egyforma ritusa van ennek az ünnepnek mindenik magyar házban.
    Nemzeti természetünkkel ellenkezett volna, hogy valahol kínálatlanul engedjék el húsvét napján a fiatal kocsislegényt, aki a vendéggyerekkel kézenfogva állított be a portára.
    Mondtam már, hogy a faluban sok ismerős, úri ház volt. Sokfelé kellett mennünk. Maga Zsófi néni rágta a fülébe Jóskának, hogy ide is, meg oda is meg amoda is. Senkit ki ne felejtsen a honoráciorok közül. Még a boltost sem, akit Pénteknek hívtak és aki vörösre fagyott, dagadtkezű, nagy, kövér ember volt.
    Ez a Péntek nagyon örült, amikor bekopogtattunk hozzája. Most már tudom, hogy a társadalmi megtiszteltetés miatt. Akkori csirkeeszemmel azonban csak azt láttam, hogy örvend. Boldogan dörzsölte nagy, fagyott kezét. Bevezetett bennünket a lakásán át a boltba, aminek az ucca felöli ajtaja be volt csukva az ünnepre való tekintettel. Kaptam tőle egy kis csokoládébárányt, amelyet szappanízűnek találtam később, amikor megettem. Jóskának négyféle pálinkából is töltött a boltos. A nagy üvegek ott álltak hátul, egy homályos polcon, a tövükben a pohárkák meg a pohártörlőrongy. Abban az időben tanultam olvasni. Silabizálva olvastam az üvegek hasára ragasztott cédulákról: tör-köly, kö-mé-nyes, fo-dor-men-ta.
    Innen kezdve furcsa változást vettem észre Jóskán. A kalapját még elébbre húzta a szemén. A cigarettája kialudt, nem gyujtotta meg, csak úgy tartotta, odaragasztva a szája szélihez. A kezemet is eleresztette, amit eddig szakadatlanul fogott. És mintha viccelne, tántorogni kezdett. Neki-nekiesett menés közben a kerítéseknek, a házak falának. Szép, új, sötétkék posztóruhája csupa por lett, meg csupa mész.
    Bámulva néztem rá. Nem tudtam kitalálni, hogy mitől változott meg ennyire. Félni kezdtem. Nem mertem szólni hozzá. A torkom összeszorult, úgy néztem, hogy botladozik fél lépésnyire előttem.
    Még vagy három helyen voltunk. A patikusnál sűrű, rózsaszín rózsapálinkát kapott Jóska. A jószívű patikusné színig telitöltötte a kis borospoharat a likőrrel.
    Mentünk tovább. Jóska most már fütyült is. De valahogy nem állott rendesen össze a szája, nem tudott jól csücsöríteni, pedig temérdekszer hallottam, hogy milyen gyönyörűen fütyül, amikor az istállóban a parádés szerszámot tisztogatta.
    Délfelé, az utolsó helyek közt elmentünk a tanítóékhoz is. Eddig Jóska mindig az udvaron vagy a tornácon várt meg, amíg én odabent megszolgáltam a pirostojást. Itt utánam nyomakodott, be a szobába. Vigyorogva támaszkodott neki a falnak, a kalapot sem vette le a fejéről.
    A tanítóné összehúzta a szemöldökét:
    - Az ördög vigye el! Hiszen holtrészeg ez a legény!
    - Bíz ez leszopta magát! - mondta a tanító is. És a vállánál fogva taszigálni kezdte kifelé a szobából Jóskát.
    Jóska ellenkezett, kurjongatott. Erre előjött még egy csizmás, süveges, favágóféle ember. A tanítóval ketten kétfelől megfogták Jóska karját, cipelték keresztül az udvaron, amely egyszerre megtelt nagy kiabálással, kutyaugatással. Jóska huzatta, cibáltatta magát, a kalapja is leesett. De a túlerő végül mégis odavitte a kapuhoz. Nagyot botlott, amikor keresztüllökték a küszöbön, ki az uccára.
    A tanító betette a kaput, fölvette Jóska kalapját a földről, áthajította utána a kerítésen. Aztán sötét, szomorú arccal jött föl a tornácra. A fejét csóválta:
    - Ez a pálinka! Ez a pálinka!
    Nekem kiömlött a szememből a könny. Nem tudtam visszatartani, bőgni kezdtem. A szívem majd meghasadt, úgy sajnáltam a Jóskát. Mert akárhogy volt is, akármi történt, Jóska mégis csak a mi kisparádésunk volt. Az én külön Jóskám, barátom és ideálom, akit bálvány gyanánt csodáltam, mikor mellette ültem párszor a bakon és láttam, hogy feszül erős kezében a gyeplő.
    A tanítóné - megértette, mi történik gyermeki lelkemben - kifujta az orrom, megtörülte a szememet:
    - Ne sírj. Ne félj, nem lesz vele semmi baj. Majd kialussza magát a haszontalan.
    Behíttak a konyhából egy fiatal, piros parasztlányt, akinek nemzeti színű pántlika volt a szoros, hosszú copfjába fonva:
    - Eridj, Sári, kísérjed haza a gyereket!
    Igy aztán Sári oltalmába kerültem. Az is kézenfogott, így mentünk hazafelé, jó messzire, mert a tanítóék a falu másik végén laktak mitőlünk.
    Útközben a keresztuccán még egyszer láttam Jóskát. Alig lehetett ráismerni, úgy ki volt kelve a képiből. Szürke, dagadt, félelmetes. A kalapja sehol, a mellénye pitykéi kigombolva. Nem tudott egyenesen menni. Tétova nyolcasokban közeledett felénk, porosan, meszesen, sárosan. Énrám ügyet sem vetett, mintha a világon sem lennék. Csak a lányt nézte. Rekedten kiáltotta:
    - Hej Sári! Megállj! Hová mécc?!
    Sári fölvisított, megrántotta a kezem:
    - Szaladjunk, Sándorka! Gyön utánunk a részeg!
    Szaladtunk, kézenfogva. A szívem lüktetett. Ahogy futottunk, a blúzom korcából mind kihullt a sok tojás és az utolsó csöppig kilötyögtettem organtinos szájú üvegecskémből a maradék szagos vizet.
    A rekedt ordítozás mind messzibbről hallatszott. Hátranéztem és láttam, hogy a Jóska elesett. Káromkodva, nehézkesen tápászkodott föl éppen valami pocsolyából.
    »Pálinka!« »Részeg!« - Városi gyerek voltam, nem értettem tisztán ezeknek a szavaknak a jelentőségét. Azt képzeltem: csuda történt, valami átkos varázslat forgatta ki a locsolókörúton a rendes figurájából Jóskát.
    Otthon aztán Zsófi néném a térdére ültetett és megmagyarázta a dolgot. Megtudtam, hogy miféle összefüggés volt a rózsaszín, fehér meg aranylóan sárga italok és Jóska szerencsétlensége között. Amire gyermeki eszem világosan, az igazságnál is túlzottabb erővel képzelte belé a vidáman csillogó pohárkába a mérget, az átkot.
    Azóta harmincöt év múlt el. De elmúlhat ötven. Amíg élek, nem fogom elfelejteni, hogy csinált az ital a kényes, tiszta, büszke kun legényből, akire, amikor elindultunk, mosolyogva leskelődtek a kerítések mögül a lányok, néhány óra alatt zavaros szemű, tántorgó szörnyeteget.
    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    978963364823H
Webáruház készítés