Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Honoré de Balzac: A szamárbőr_EPUB

Honoré de Balzac: A szamárbőr_EPUB
540 Ft540

A regény alaptörténete és a rá épülő cselekményváz (a szamárbőr, amely által minden kívánság teljesül, de amely egyúttal állandóan és a kívánságokkal egyenes arányban zsugorodik is, elfogyása pedig a halált jelenti) nem éppen eredeti (Honoré de Balzac Amadeus Hoffmanntól vette át, ám sokkal kevesebb előzménye van, mint ahányszor Balzac óta felhasználták (leghíresebb újraköltése Wilde: Dorian Gray arcképe című regénye). Ezt a motívumot azonban az író szinte matematikailag megszerkesztett kompozícióba illesztette. A főhős, aki éppen öngyilkosság előtt áll, mivel pénzét elkártyázta, kapcsolata egy nagyvilági nőhöz, egy igazi szépséghez teljesen összezavarta, az utolsó pillanatban bukkan rá a szamárbőrre. A kötet első része az új életre támadt Raphael bemutatásáig tart. A középső szakasz - Raphael elbeszélésében - a nagy életet mutatja be, a juliusi monarchia topzódó gazdagságát, a hatalom, pénz, mámor, szerelem, kalandorság, a végletekig vitt kihívás, gőg világát. A zárószakasz a "lefelé menő" Raffaelt ábrázolja, az agóniát, a halált (szinte tükörszerű ellentétben az első résszel). Nagy ellentéteket, izzó ellentmondásokat, pszichológiai és társadalmi végleteket ütköztet Balzac "A szamárbőr" című regényében, amely méltó és sok vonatkozásban később sem felülmúlt nyitánya életművének.(Legeza Ilona)

A könyvet Harsányi Kálmán klasszikus fordításában adjuk közre. (a Kiadó)

eBook a Digi-Book kiadásában

  • Részlet az eKönyvből:

    El tudod-e képzelni, mekkora fájdalom szakadt le rám, mekkora kinok vájkáltak bennem, mikor mindent elveszitve, esőtől, hótól átázottan bandukoltam hazafelé az ólmos esőtől csuszamlós utcákon? Elgondolni, hogy ő még csak nem is sejti az én nyomoruságomat, s eszébe sem jut, hogy nem vagyok gazdag, nem áll rendelkezésemre fogat, mint neki! Mekkora bukás, mekkora csalódás! Nem pénzkérdés volt ez többé, hanem az egész lelkem boldogulásának kérdése. Találomra bandukoltam hazafelé, egyre különös beszélgetésünk szavain tépelődve. Olyan mélyen belemerültem a csürés-csavarásba, hogy végtére is kételkedni kezdtem a szavak és a gondolatok értékében. És szerettem, még mindig szerettem azt a hidegszivü asszonyt, akit lépten-nyomon ujra meg kell hóditanom, aki mindig megfeledkezve arról, amivel tegnap kecsegtetett, minden nap uj imádottként kerül utamba.
    Az Institut előtt elhaladóban átborzongott rajtam valami. Akkor ébredtem rá, hogy még semmit sem ettem. Egyetlen árva fillérem sem volt már. A tetejébe még a kalapomat is elformátlanitotta az eső. Hogyan közeledhessem már most valami előkelőbb asszonyhoz, hogyan mutatkozzam a szalónjában, ha még csak tisztességes kalapom sincsen! Megátkoztam azt a bolond divatot, hogy kalapunkat kénytelen-kelletlen szüntelenül a kezünkben kell tartanunk. Ugyancsak gondját kellett viselnem a magaménak, hogy ugy a hogy eddig is türhetően fessen. Nem volt vadonatuj, de avult sem; nem kopott le a szőre, de selymesnek sem volt mondható; szóval megjárta még eléggé tisztességes kalapnak. Mesterkedésekkel meg-meghosszabbitott életének azonban elérkezett immár utolsó szakához; megsérült, kajla lett, a végét járta, dib-dáb portéka lett belőle, méltó a gazdájához. Harminc soun mullott, hogy vége szakadt nagy ügygyel-bajjal kimesterkedett eleganciámnak. Mennyi titkos áldozatot nem hoztam én Foedorának e három hónap alatt!
    Akárhányszor egy heti kenyérre valót áldoztam azért, hogy csak egy futó pillanatra lássam. Odahagyni a munkát és koplalni, még semmi! De végigkutyagolni Páris utcáin, anélkül, hogy sárral végigfreccsentenének, futva menni, hogy utol ne érjen az eső és éppen olyan kifogástalanul érkezni hozzá, mint azok a piperkőcök, akik körülötte feszitettek, ez már megszámlálhatatlan nehézségekbe ütköző feladat volt egy szerelmes és szórakozott poétának! Boldogságom, szerencsém fordult meg azon a petty sáron, mely netalán egyetlen fehér mellényemre feccsent! Lemondani a látásáról, ha besároztam magam vagy átáztam! Nem rendelkezni még azzal az öt souval sem, ami az utcasarki cipőtisztitónak járna, hogy lekeféltessem lábamról a sarat! Szenvedélyem nőttön-nőtt e sok apró kinszenvedés közben, mely végtelenül elgyötri az érzékeny embert. A nyomorgók nem beszélhetnek az ő nagy áldozataikról azoknak az asszonyoknak, akik fényüző, elegáns világban élnek. Ezek a nők olyan prizmán keresztül nézdegélik a világot, mely aranyosra fest embereket és dolgokat egyaránt.
    Az efajta nők optimisták önzésből, kegyetlenek a bon ton kedvéért, s már csak mulatságaik miatt sem érnek rá elmélkedni a mások bajairól. Gyönyörökbe merülve, közönyösek a szerencsétlenséggel szemben. A fillér szemükben sohasem jelent milliót, de a milliót viszont könnyen fillérszámba veszik. Ha a szerelmet nagy áldozatokkal kell bizonyitani, viszont fátyolt is kell ez áldozatokra vetni és hallgatni róluk mélységesen. Ha azonban dusgazdag emberek hágnak a vagyonuk nyakára, ebben az áldozatban az előitéletes világ mindenkor a szerelem hóbortjait látja, s a tékozló kellemes feltünést kelt vele. Az ő hallgatásuk beszél, s fátyluk átlátszó, mig engem kimondhatatlan szenvedésekre kárhoztat a szükölködés, s még csak annyit sem szabad mondanom neki, hogy »Szeretem!« vagy hogy »Meghalok!« De áldozat volt-e mégis mindez? Nem kárpótolt-e bőségesen a gyönyörüség, hogy érte áldozok ennyit? A grófnő életem legközönségesebb eseményeinek is megadta a maga zománcát s fontosakká, gyönyörüségesekké tette őket szememben. Annakelőtte alig törődtem valamit az öltözködéssel, most pedig olyan tiszteletben tartom a ruhámat, mintha második énem volna. Nem igen haboztam volna, ha sebesülés, vagy a frakkom átlyuggatása között kellett volna választanom! Most már fölfoghatod helyzetemet és elképzelheted, micsoda gondolatok kavarogtak bennem akkor. Az őrjöngésem késztetett egyre gyorsabb loholásra, s talán még ez a loholás is fokozta, őrjöngésemet! Valami pokoli örömöt vagy mit éreztem, mikor igy csőstül hullott rám a szerencsétlenség. Szerencsét jövendöltem ebből az utolsó csapásból, melyet fordulópontnak szerettem hinni. Hanem a szerencsétlenségnek feneketlen kincsesbányája van.
    A fogadóm kapuját nyitva találtam. Az ablakok fatábláiba szivalakban vésett kis nyiláson keresztül fénysugár vetődött ki az utcára. Pauline meg az anyja beszélgettek odabenn, rám várakozva. Meghallottam, mikor emlegettek. Hallgatóztam.
    - Raphael, - mondotta Pauline, - már csak többet ér, mint az a diák a hetedik számban! Olyan szép szőke haja van! Nem találod te is, hogy van valami a hangjában, ami egészen a szivéig remeg az embernek? Meg azután, ámbár fennen hordja kissé a fejét, olyan jó ember és olyan finom tud lenni! Nagyon, nagyon kedves ember! Hiszem és vallom, hogy minden asszonynak bolondulnia kell utána.
    - Ugy beszélsz róla, mintha szeretnéd! - jegyezte meg Gaudinné asszonyság.
    - Ugy szeretem, mintha bátyám volna, - válaszolt nevetve a leány. - Mekkora háládatlanság kellene hozzá, hogy még csak barátságot se érezzék iránta! Nem ő tanitott-e zongorára, rajzra, nyelvtanra, szóval mindenre, amit csak tudok? Te nem igen kiséred figyelemmel a haladásomat, lelkem anyám, pedig lassankint ugy kimüvelődöm, hogy maholnap akár leckéket is adhatok. Már pedig ez annyit jelent, hogy akkor szolgálót is fogadhatunk.
    Lábujjhegyen huzódtam vissza. Azután meglehetős zajjal jöttem előre ujra és beléptem a szobába, hogy átvegyem a lámpámat, melyet Pauline készségesem gyujtott meg számomra. A szegény gyermek gyógyitó balzsamot csöpögtetett sebeimre. Magamnak ez a naiv dicsérete kissé fölbátoritott. Szükségem volt arra, hogy higyjek önmagamban, s megszivleltem az előnyösebb tulajdonaimról mondott részrehajlatlan itéletet. Az ekként föléledt reménység majd csak visszatükröződik talán azokon a dolgokon is, amelyekre a tekintetem vetődik.
    Eddigelé nem is vettem eléggé komolyan szemügyre azt a képet, mely pedig elég sokszor szökhetett volna szemembe. A két nőt abban a szobában. Azon az estén azonban megcsodáltam. Olyan volt a maga szerény, kedves valóságában, mint azok a képek, amelyeket a flamand festők oly édes naivsággal tudtak ábrázolni. Az anya, a tüzhely hamvadó parazsa mellé huzódva, harisnyát kötögetett, jóságos mosolylyal az arcán. Pauline valami kályhaellenzőt festegetett; festékei, ecsetei a szemnek jóleső összevisszaságban hevertek a parányi asztalkán. Mikor fölkelt ültéből és kiegyenesedett, hogy a lámpát meggyujtsa, az egész világosság fehér arcára esett. Ugyancsak hatalmas szenvedély igája alatt kellett nyögnie annak, aki meg nem bámulta áttetsző, rózsás kis kezét, eszményien szép fejét, szüzies alakját! Az éjszaka meg a csönd tették oly bájossá ezt a munkálkodó virrasztást és e békés kis zugot. Ez a folytonos és könnyü kedvvel végzett munka magasztos érzésekkel teljes, vallásos megadásra vallott. Foedoránál volt valami fásultság a nagy fényüzésben, mely fanyar gondolatokat ébresztett bennem. Ez az alázatosan viselt nyomoruság, ez az áldott jó természet ellenben fölüditette lelkemet. Lehet, hogy megalázottnak éreztem magam a dusgazdagsággal szemben. E két nő mellett, e megbámult falak között, hol a legegyszerübb élet inkább csak a sziv hevüléseiben lüktet, talán még meg is békélek önmagammal, módot találván arra, hogy protekciót gyakoroljak, a mit tudni és éreztetni oly jól esik az embernek. Mikor egészen Pauline közelébe értem, szinte anyai tekintettel nézett végig rajtam, majd remegő kezéből hirtelen letéve a lámpát, fölkiáltott:
    - Istenem, milyen sápadt!... Át is ázott egészen!... Anyám majd megtörülgeti, megszáritgatja,... Raphael ur, - kezdte némi szünet után ujra, - ugy tudom, nagyon szereti a tejet; mi ma éppen tejfölt vacsoráztunk, ugye megkóstolja?
    Fürgén szaladt a tejfölös csuporért, mint valami kis macska és oly kedvesen, oly szives arccal kinálgatta, hogy haboztam, ne fogadjam-e el.
    - Kosarat kapok? - kérdezte aggodalmas hangon.
    Nagyon egy uton járt a kettőnk büszkesége. Paulinet bántotta a szegénysége és titkon gőgöt vetett szememre. Ellágyultam. Az a tejföl talán másnapi reggelije lett volna, mégis elfogadtam. Szegény leány igyekezett palástolgatni az örömét, de ha egyszer ott csillogott a szemében!
    - Bizony megéheztem, - mondottam, asztal mellé ülve. (Az ő homloka elborult egy pillanatra.) - Emlékszik még, Pauline, Bossuetnek arra a részére, amelyben azt fejtegeti, hogy Isten busásabban jutalmaz egy ital vizért, mint bármi győzelemért?
    - Igen, - válaszolta.
    És ugy vert mellé a szive, mint a kis pacsirtáé, mikor gyerek kezébe kerül.
    - Mivel nemsokára elszakadunk egymástól, - folytattam kissé elfogult hangon, - engedje meg, hogy hálámat némikép kifejezzem azért a sok gondosságért, a melyet maga és édesanyja irántam tanusitottak.
    - Hagyjuk a számadást! - mondta nevetve.
    Nevetése fölindulást palástolt. Ez megdöbbentett.
    - Zongorám, - folytattam, mintha nem hallottam volna szavait, - Érard legjobb gyártmányai közül való. Fogadják szivesen. Csak fogadják el minden huzódozás nélkül, ugysem vihetném magammal arra az utazásra, amelyet tervezek.
    Ugy látszik, volt valami bánatos abban a hangban, amelylyel azt a pár szót kimondtam, mert a két nő olyan meghökkenéssel elegyes kiváncsisággal tekintett rám, mintha vesémig belém látott volna. Itt volt, itt volt tehát az igazi, hamisitatlan, nem szenvelgett, fenkölt s talán tartós érzés, melyet én a nagyvilág fagyos régióiban kerestem.
    - Kár is azon annyit töprengeni, - mondta az anya. - Maradjon itten. Az uram ebben a szent órában már utban van hazafelé. Most este Szent János evangéliumát olvasgattam. Közbül Pauline kezében tartotta a kulcsot, mely a bibliához van erősitve. És megfordult a kulcs. Ez a jel azt jelenti, hogy Gaudinnek semmi baja és siker kiséri utjain. Pauline megpróbálta azután még önnel is, meg a hetes számu lakónkkal. A kulcs csupán önnek fordult meg. Mindannyian gazdagok leszünk. Gaudin milliomosként fog visszatérni. Láttam álmomban. Hajón ült, a mely telisded tele volt kigyóval. Szerencse, hogy zavaros volt a viz, mert az aranyat és tengerentuli drágaköveket jelent.
    Ezek a szives, semmitmondó szavak, melyek hasonlitanak némiképp azokhoz a végnélküli dudolgatásokhoz, melyekkel az anya gyermeke fájdalmait csititja-csillapitja, megnyugtattak kissé. Volt annak a jó asszonynak a szavában is, meg a tekintetében is valami jóleső szives¬ség, ami nem üzi el ugyan szenvedéseinket, de csillapitja, enyhiti, elringatja. Pauline élesebbszemü lévén anyjánál, nyugtalanul vetette rám fürkésző tekintetét, mintha életem titka és jövőm után kutatna. Fejbólintással köszöntem meg a jót anyának, leánynak egyaránt. Azután elmenekültem onnan, mert attól tartottam, ellágyulok. Odafönn, kicsi padlásszobám¬ban, mit tehettem mást, lefeküdtem. Veszedelmes képzelőtehetségem ezer minden alapot nélkülöző tervet rajzolt elibém s képtelen elhatározásokra ösztökélt. Még az az ember is talál valami menedékre, aki élete szerencséjének romjain botorkál, de én csak az ürben lebegtem.
    Ah édesem, mi nagyon könnyen vádoljuk a nyomoruságot. Legyünk elnézők a minden társadalmi oldószerek leghatalmasabbjának hatásaival szemben. Ott, ahol nyomoruság ütött tanyát, nincsen többé szemérem, sem bün, sem erény, sem szellem. Olyan gondolatok nélkül való, olyan erőtlen voltam én akkor, mint valami kislány, aki térdre rogyik a tigris előtt. Pénz és szerelem nélkül még ura maradhat magának az ember, de az a szerencsétlen, aki szerelmes, nem ura többé önmagának, még csak meg sem ölheti magát. A szerelem a vallásos áhitatnak egy nemét kelti föl bennünk önmagunk iránt; önmagunkban egy másik életet tisztelünk. És ugy lesz a szerencsétlenség még nagyobbá a reménységgel, mert a reménység minden kinszenvedést elviseltet velünk. Azzal a gondolattal szenderültem el, hogy másnap Rastignachoz megyek és beszámolok neki Foedora különös határozatáról.

    eBook a Digi-Book kiadásában

  • Cikkszám
    9789633641040
Webáruház készítés