Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Hevesi András: Párizsi eső_EPUB

Hevesi András: Párizsi eső_EPUB
340 Ft340
  • Részlet az eKönyvből:

    Ebben a nyájas környezetben tűrhetőbb volt az élet. Megvallom, még többet aludtam, mint a szállodában, ezt a szenvedélyt nem tudtam legyőzni, minden reggel csüggedten és kéjesen merültem vissza az álomba, az első egyetemi előadásról mindig lemaradtam, gyakran még a másodikról is. De azért mégis érlelődött bennem az elhatározás, hogy meghódítom Párizst. A dolog egyáltalán nem reménytelen, hiszen elragadóan kedves fiú vagyok - ezt a rögeszmét semmi sem verhette ki fejemből -, és ajánlóleveleim átsegítenek a kezdet nehézségein. Hosszú habozás után nekiduráltam magamat, és felkerestem előkelő honfitársamat, akinek nagyvilági sikereiről otthon legendákat meséltek. Lakása a Faubourg Saint Germain egyik szép, főúri házának a cselédlépcsőjéről nyílt, már ez is elbűvölt, finoman, nemesen takarékosnak látszott. Mikor felbotorkáltam a keskeny csigalépcsőn, és meghúztam a régimódi zsinórt, az előszobában koromsötétség fogadott: éppen elromlott a villany. A házvezetőnő betuszkolt a következő szobába, ahol két gyertya fényénél ingujjban pillantottam meg a házigazdát.
    – Hozta Isten - mondta meglepetés nélkül. - Fantasztikus véletlen, hogy itthon talál. Ha öt perc múlva jön, már nem vagyok itthon.
    Nem mondhatom, hogy túláradó szeretetreméltósággal fogadott. Úri tartózkodását aláhúzta enyhe raccsolása és személytelen tenorhangja, a nemzetközi akadémikushang, a finom emberek hangja, akiket a finomság nem akadályoz meg az érvényesülésben. Csak tenoristák boldogulnak az életben, a basszusok és baritonok csüggedt, szomorú, összetört rabszolgák, vagy kilátástalan, gyerekes lázadók.
    – Bocsásson meg, hogy ingujjban fogadom. Miféle jó szél hozta ide?
    A szóképet, a hangsúlyt, még a kiejtést is franciából fordította. - Foglaljon helyet, gyújtson rá! - mondta, és komisz caporal-cigarettával kínált; amint később megtudtam, ezt szívja a francia arisztokrácia színe-java.
    – Nem dohányzom - hazudtam hebehurgyán.
    – No, akkor igyék egy csésze csokoládét. A házvezetőnőm nagyon jól készíti.
    Már hozták is tálcán a forró csokoládét.
    – Köszönöm, nem szoktam - hebegtem.
    – Még csokoládét sem iszik! Maga igazán rendes ember! - kacagott vékony, ütemes hangon.
    Alaposan szemügyre vettem. Vézna ember volt, olyan sovány karokkal, mint egy gyerek. Ha most megütöm, feltétlenül elájul, talán szörnyet hal. Az a gondolat, hogy kezemben tartom ennek az embernek az életét, olyan szorongással töltött el, hogy kivert az izzadság. Az el sem követett merénylet miatt bűnbánat fogott el, és alázatosan lesütöttem szememet. Gyenge testalkatú emberek örök fölénye a magamfajta izmos tramplival szemben. Kis csend lett. Házigazdám kérdő és hűvös tekintetet vetett rám, mintha megsejtett volna valamit ádáz gondolataimból.
    – Én tulajdonképpen tanácsért fordulok önhöz. Azt szeretném tudni, hogy lehet bekerülni francia irodalmi körökbe.
    Házigazdám kicsit hunyorított, mint akinek késsel hadonásznak a szeme előtt. Nyomban megértette a durva újságpapírba csomagolt kívánságot. Nem tanácsot kértem tőle, hanem támogatást.
    – Hát ez teljesen lehetetlen - mondta az elbűvölő modorú emberek váratlan ridegségével. - Maga, úgy látszik, nincs tisztában az itteni légkörrel. Ez természetes - tette hozzá békülékenyen -, hiszen csak most érkezett. Hát vegye tudomásul, hogy a franciák gyűlölnek bennünket. (Mosolyogva, szinte örömujjongva mondta, nem akart ujjal mutatni az egyetlen kivételre: saját magára.) Nem tudnak rólunk semmit, de ez a semmi a háborúra emlékezteti őket. Ez ellen nincs segítség, ezt zsebre kell vágni. Én csak azt a tanácsot adhatom, ne erőszakolja, ne forszírozza a dolgot, mert kellemetlen meglepetések érhetik. Legjobb, ha kerül minden súrlódási felületet. Kihez van ajánlólevele? Paul Morand-hoz? Az Istenért, eszébe ne jusson felkeresni, nagyon megjárhatja... Ezt az embert ellenünk hangolták... Biztosíthatom, nekem magamnak is voltak kellemetlen tapasztalataim. Most magunk között vagyunk - mondta bizalmasan hunyorítva, ahogy az ember a szegény rokonnal bizalmaskodik, akit elrejt az előkelő vendégek elől -, én huszonöt éve élek köztük, esküszöm, lehetetlen nép. Ennyi előítélet egy csomóban... és ez a sovinizmus... Ne is beszéljünk róluk. Most pláne nem férnek a bőrükbe, mert még nem ért ide a válság... Legyen nyugodt, ideér... Igazán bocsásson meg, de nekem most mennem kell. Igaz, kik vannak itt az idén párizsi ösztöndíjasok?
    – Szabó, Scholtz, Tóth, Szentmarjay...
    – Nagyon lekötelezne, ha megadná Szentmarjay címét. Valamelyik este meghívnám vacsorára... No, mit szólna hozzá, ha most együtt elmennénk?
    A házvezetőnő ráadta vakító szmokingját. Elkísértem az autóbuszmegállóig. Az autóbuszról még nyájasan integetett utánam. Vacsorára ment. Én is megvacsoráztam. Aztán fölültem a földalattira, és háromszor körülutaztam a Porte de Versailles-t meg a Porte de Clignancourt. Csak egyszer kellett érte fizetni, és a földalattin sok érdekes francia típust lát az ember.
    Ez az ember mindent elkövetett, hogy elvegye a kedvemet a franciáktól, de én nem hagytam magamat. A fiókomban még vagy hat ajánlólevél volt, csupa hírességhez szólt valamennyi. Sokat ácsorogtam közintézmények várótermeiben, szerkesztőségekben, magánlakások fogadószobáiban. Először tágra nyílt szemmel, verőfényesen mosolygó arccal állítottam be, mint aki kedves szerénységgel, naiv gyanútlansággal fogadja a meghatottan gyönyörködő tekinteteket. Még a szórakozott vagy szúrós pillantások sem riasztottak el, lelkesen siettem a halálosan bizonyos hideg zuhany elé. De a harmadik eredménytelen látogatás után megkeményedtem. A bizalmat már nem előlegeztem: összeszorított fogakkal, dacosan mentem neki a biztos kudarcnak, mint aki büntetési feladatot teljesít. Illedelmesen viselkedtem, de követelőző és fenyegető sugarak áradtak belőlem, valósággal kicsikarták a visszautasítást. Tulajdonképpen nagyon kevéssel beértem volna, egy simogató szóval, egy kedves mosollyal, de ezt oly komor, szívós megátalkodottsággal követeltem, hogy mindenki ösztönszerűen megtagadta. Az emberekből általában hiányzik a könnyen adakozó jóság olcsó nagylelkűsége, híg érzékenykedése; az életben többnyire kemény, puritán, férfias jellemekkel találkozunk, akik nem adnak fölöslegesen, még azt is megtagadják, ami semmibe sem kerül. Az ember nem is sejti, a kőszívűségnek mennyi tiszteletreméltó aszkétája jár-kel a földön, aki inkább visszafojtja könnyeit és szenved, de egy fillérrel sem könyörül meg a didergő, toprongyos kolduson... Ráadásul görcsösen, egész testsúlyommal belekapaszkodtam ezekbe az emberekbe, mintha valamennyi csupa utolsó szalmaszál lett volna; márpedig kinek kell a szalmaszál szerepe? Az emberek sértődötten kikérik maguknak. Alapjában véve nagy ajándék, ha egy ember a megalázottság és kétségbeesés rohamában odaveti magát egy másik embernek; nagy ajándék és nagy megtiszteltetés. De úgy vettem észre, az emberek általában nem szeretik a nagy ajándékokat; nem próbáltam ki, csak valószínűnek tartom, hogy ha száz pengő alamizsnát adnék egy koldusnak, gyűlölködő, csúfondáros mosollyal mérne végig, talán még össze is szidna.
    Robert de Flers, a híres vígjátékíró és a Figaro főszerkesztője sértődötten hőkölt vissza ajkaimnak szabad szemmel alig látható remegésétől, amelyben egész kétségbeesésóceán hullámzott. Révedezve nézett maga elé, a nagy sikerű és nagy tekintélyű emberek mélységes életunalmával. Én reménytelenül fészkelődtem az alacsony székben, míg az ő terebélyes alakja magas karosszékben trónolt. Kurtán megkérdezte, mit tehet értem:
    – Szeretném meginterjúvolni - feleltem.
    Erre egyszerre felderül csupa aranyos szeretetreméltóság lett:
    – Parancsoljon! Rendelkezésére állok. Tessék kérdezni.
    – Csak egészen általános kérdéseket teszek - mondtam, hogy időt nyerjek. - Mi a véleménye a színházról?
    A nagy ember arca megint felhős lett:
    – Azt akarja kérdezni, mi a véleményem a színházról általában?
    – Igen! - feleltem gyanútlanul.
    – Egyszóval drámai esztétikáról óhajt velem beszélni?
    – Igen.
    – Nem érek rá.

    eBook a Digi-Book kiadásában

  • Cikkszám
    9786155295676
Webáruház készítés