Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Hevesi András: Irén_EPUB

Hevesi András: Irén_EPUB
340 Ft340
  • Részlet az eKönyvből:

    Nem hülyültem bele, de átmenetileg mindenesetre megváltoztam, kihullottam magamból. Az emberi személyiségnek van szerves, soha nem változó magja, a személyiség végzet és börtön, amelynek a falába hasztalan verjük a fejünket. De amit az ember a személyiségének tart, amit vállal, amivel dicsekszik, abban csakugyan része van a divatnak, az olvasmányoknak, az irodalmi kacérkodásnak. Aldous Huxley, ez a ragyogó ész és csenevész lélek mohón csapott le az utóbbira, és meglehetősen elhanyagolta az előbbit. Meg lehet érteni... Világéletében jólnevelt, társaságbeli ember volt, aki sohasem találkozott a személyiségével, az igazival. Ő nem ismerkedett meg a személyiség kegyetlen ritmusával, amely semmiféle zenére nem tud táncolni, irgalmatlan törvényeivel, amelyek önmagába zárják az embert, mint a sztratoszférában repülő lövedéket... Most már tudom, hogy nem szabadulhatok ki önmagamból. Ez volt az első és utolsó kísérletem... De akkor, egy félesztendővel ezelőtt ezt még nem tudtam. Kábán, bódultan, részegen hordoztam magammal az új tapasztalatot, amellyel nem tudtam betelni. Nem voltam többé egyedül, ketten voltunk a boldogságommal. Ha Irén nélkül voltam emberek között, ami ritkán fordult elő, jóformán ki sem nyitottam a számat, hallgattam és derülten, kifejezéstelenül mosolyogtam. A beszélgetés olyan messziről hangzott felém, mint a tenger távoli hullámverése. Behúzódtam magamba, mint a diák, aki egyedül akarja átengedni magát a jó bizonyítvány örömének és nem szereti, ha jutalmul cukrászdába, meg színházba viszik... Reggeltől estig bambán, békésen sugároztam. Világos pillanataimban számot vetettem az új helyzettel. Az elemző értelem világából kihullottam, ez különben is Irén területe... Én tökéletesen beérem azzal, amit érzek és nem azért érzek, hogy ezt a világ tudtára adjam, hanem minden cél nélkül, csak azért, mert nagyon, kimondhatatlanul jól esik... Ez volt a leg¬inkább meglepő az egészben, átmenetileg magánemberré váltam, akinek nincs más küldetése, mint hogy jól érezze magát ezen a világon... Most már tudom, milyen egy cégvezető vagy főmérnök belső élete, utolért a közös ember végzet... Homályosan gyanítottam, bár nem mondtam ki, hogy ez az új állapot nem kedvez a tehetségemnek, nem vagyok lírai költő, akinek az erejét megsokszorozza a boldogság, az én tehetségem árnyékban, magányban, unott, fásult környezetben, egyhangú hétköznapokban virágzik ki, nem a lélek majálisain... Nem születtem Rómeónak, ez egészen bizonyos... De csodálatos módon kitűnően éreztem magamat ebben a lelki alkatomtól idegen állapotban, egyáltalán nem fuldoklottam benne. Tudtam, hogy szegényebb lettem a lélek egyik birtokán, de van másik is, ahol máról holnapra milliomos lett belőlem, az intellektusom talán halálra van ítélve, a régi egyéniségemmel befűthetek... - Hát akkor ördög vigye az egyéniségemet! - mondtam egyszer valakinek. Érdemes dajkálni ezt a túltáplált, ostobán felhizlalt, agyonkényeztetett, agyoncicomázott herét, ezt a felfújt léggömböt! A jövőben nem lesz egyéniségem, amely elszigetel a világtól, mint a csigát a háza. Beleolvadok a dolgozó, szenvedő és eleven életet élő emberek világába. Kicsivel butább leszek, mint azelőtt voltam, nem baj, úgyis túl sok eszem volt, amit semmire sem tudtam használni... Ha zseni kell, itt van Irén, atomfizikai dolgozatait német tudományos folyóiratok közlik... Elhatároztam, hogy megváltoztatom készülő regényem befejezését. Nem nagyon tudtam, honnan veszem ehhez a borús, baljóslatú, kétértelmű, nyugtalanító történethez a hivő, bizakodó, életigenlő záró akkordot, de majd kisütök valamit. Egy női szereplő lebegett előttem, aki az utolsó pillanatban megjelenik és mindent rendbe hoz, egy felszabadult, fölényes, értelemtől és akaraterőtől sugárzó leány, a mai Jeanne d’Arc, aki megállítja a barbárság rohamát, Irén... A közönség is jobban szereti a kibékítő befejezést... De az írás nem ment, sehogy sem ment. Egyszerűen nem érdekelt a történet, nem érdekeltek a szereplők és a legkisebb szükségét sem éreztem annak, hogy kifejezzem magamat... Amíg Irénnel nem találkoztam, anyám jóformán minden éjszaka meglátogatott álmomban, többnyire félszegen, suta mozdulatokkal, csúnyácskán közeledett hozzám, mint a halottak általában, néha nem volt egészen épeszű, sokszor beteg volt, vagy éppen lábadozott, gyakran haldoklott, egyszer kifordult, halott szemekkel a kulcsait csörgette új lakásunkban a Reáltanoda utcában, ahol sohasem laktunk... de mégiscsak az anyám volt, csúzos kezével, megvastagodott ujjaival simogatott... Attól a naptól kezdve, hogy Irén bevonult az életembe, beszüntette látogatásait. Tapintatosan félreállt, elhúzódott, várta a sorát... Azon a napon, amikor Irén szakított velem, pontosan beállított... Mi tagadás, nem fogadtam kitörő örömmel, valami hasznát mégiscsak vettem ennek a bolond és véresen kegyetlen kalandnak, drasztikus gyógymód volt, de használt... Megtanított arra, hogy az életnek más célja is van, mint emlékeken nyaralni, a múltat felkérődzni, nem feltétlenül szükséges mindig hátranézni, az ember előtt is van valami... De megint előrevágtatok, ezt a történet végére tartogatom... No még két decit, ez igazán a legeslegutolsó!

    Irén mindent elkövetett, hogy széttépje a szokások kialakuló hálóját, úgy viaskodott vele, mint a kényszerzubbonnyal, de engem mégsem tudott megakadályozni abban, hogy berendezzem új életemet. Rendszerint este hétkor találkoztunk, addig állítólag mind a ketten munkával töltöttük az időt. A napom értelme az esti találkozás volt, ezt éreztem közeledni már reggel fél nyolckor, mikor beültem a kávéházba újságot olvasni, ez járt az eszemben délelőtt a szerkesztőségben, ahol a főszerkesztő dohogott, mert a cikkeim laposak, szürkék és unalmasak voltak, mindez, ami máskor szíven talált volna, most nem érdekelt, el sem jutott hozzám, a boldogság vastag gumiköpenye védett... Minden délután ötkor beültem a budai kávéházba a külföldi lapokat olvasni, hogy egy kissé műveljem magamat, mert, mondanom sem kell, ez alatt a két hónap és tíz nap alatt könyvet nem vettem a kezembe, kivéve Irén tudományos szakirodalmát, amelyet paraszti nehézkességgel próbáltam betűzni... Valamikor olvastam egy novellát, azt hiszem, Strindberg írta, egy elérzékenyült pillanatában, egy fiúról meg egy lányról szólt, az egyik a Szent Gotthárd alagút északi bejáratánál fúrja a hegyet, a másik a délinél, és tizennyolc év múlva találkoznak... Ez történt velem két hónapon át minden nap. Irénen kívül minden unalmas robot volt, sötét alagút, amelyen át kell vergődni, mint a középkori lovagnak az előírt megpróbáltatásokon, hogy elnyerje a hölgye kezét. Irén mindennap úgy repült a karjaimba a csúf, kopár bútorozott szobában, mintha tíz év óta nem láttuk volna egymást, megrázóak voltak ezek a viszontlátások nem egészen huszonnégy órai távollét után, szívettépőek voltak, magunkból kikelve, félőrülten csókoltuk egymást... Majdnem olyan megrázóak és szívettépőek voltak, mint az éjszakai búcsúk a kapu mélyedésében. Honnan vette Irén az energiát ezekhez a csókokhoz, amelyek úgy repültek ki a száján, mint a tüzes madarak, a szenvedély Niagaráihoz, az öröm dinamitjához, amely mindent felrobbantott bennünk és körülöttünk, nem hagyott meg mást, mint két összeforrott szájat... Hiszen nem szeretett! Az egész csak komédia volt? Micsoda vaskos, pontatlan kifejezés, a romantikusok szótárából maradt itt, akiknek sejtelmük sem volt az emberi lélekről! Micsoda kezdetleges szembeállítás: igaz érzés, meg színlelés... Irén fizikus, megszokta a kísérleteket, a saját testével és lelkével is kísérletezett... Talán ugyanolyan féktelenül, ugyanolyan korlátlanul vetette oda magát a szenvedélynek, mint én, csak nem őrködött rajta, nem védelmezte, mint a kutya a kölykeit, hanem tovább ment... Mindig tovább megy... Perfide, comme l’eau... De a folyóvíz a maga módján őszinte... Soká tart, míg ezt megérti az ember, erőnek erejével meg akarja állítani, megátkozza, az öklét rázza utána, pedig az nem tehet róla, csak a saját törvényét követi... Hol is hagytam abba? Irén a szeretőm volt, de viszonyunk azért mégis szűzies diákszerelem maradt; az ölelkezések után olyan részegítő volt a csókja a kapu mélyedésében, mintha sohasem lett volna az enyém.

    Mit beszéljek erről az esős, lucskos februárról, amelynek a végén volt ugyan néhány szép nap... hihetetlen, hogy az ember milyen jól emlékszik az időjárásra, ha szerelmes... mit mondjak, ami téged is érdekel, nemcsak engem? Nem akarok bután ellágyulni és együgyű semmiségekre vesztegetni a drága időt... Ki akarom fejezni magamat, nem részegen ömlengeni és a külvilág szempontjából nincs lényeges különbség a pesti meg a budai Duna-parton tett séta, a belvárosi meg a Rákóczi úti vendéglőben eltöltött este között. Egyik sem hasonlít a másikhoz, valamennyi kimeríthetetlen, de ez már magánügy, az én külön kis végtelenem... Utóvégre valamit megtarthatok magamnak, úgyis azt mondják, mindent kitálalok, mindent kifecsegek, mindent pontosan megfogalmazok és ezzel mindennek megölöm a varázsát... Az én lélektani érdekességem egyelőre különben is megszűnt; két hónapra állandósultam ebben az érzelgős mámorban, ebben a félkegyelmű elragadtatásban. Most Irén van soron. Ne félj, az utolsó szó úgyis az enyém lesz... Két hónapra beköltöztem Irénhez, mint egy hajléktalan madár. Végigéltem a gyermekkorát megszállott területen, fönt északon, ahol a Vág hirtelen nagyot kanyarodik, az árkádos főterű kis városkában, amelyet áfonya-, málna- és fenyőillatú zöld hegyek vesznek körül. Nekem is valahol arrafelé van a hazám, az igazi... Leköltöztem velük Debrecenbe, a kis családi házba a külvárosban, nem messze a Nagyerdőtől, magam előtt látom mind a négy szobáját. Le tudnám rajzolni az apját, a nyugalmazott számvevőségi tisztviselőt, otthon ingujjban, hosszúszárú pipából füstölve, savószínű tót szemét összehúzva, barázdás, elnyűtt öreg fejével marconán nézve. Szigorú maszkján áttör a szláv puhaság, sohasem az történik, amit ő akar, és így nem marad más hátra számára, mint méltóságteljes ábrázatot adni nap-nap után visszatérő vereségének. A lánya az ujja köré csavarta, úgy mint engem... Már nem volt fiatal, mikor Irén született, mire felnőtt, öregember lett belőle. Öregember esze lassan vált, bizonyára soká, nagyon soká tartott, amíg megismerkedett a lányával. Érteni most sem érti, éppoly kevéssé, mint én... Olykor nagyot nézett, krákogott, hümmögött, nem szólt semmit... Egyszer-kétszer talán kitört, az asztalt verte, de aztán megverten süllyedt vissza magába, nem állta ki Irén acélszürke tekintetét. Lassan derengeni kezdett benne, hogy ez a lány nem olyan, mint a többi... ez a lány... Vajon eszébe jutott-e a pontos kifejezés: szörnyeteg?... Látom az anyját, a jó felvidéki dzsentricsaládból való asszonyt, szép aranykötésű albumával, amelybe verseket írt a nyolcvanas évek modorában. Ő is aggódik, de nem ümgetésekbe és krákogásokba, hanem néha sírásba fúló napsugaras derűbe fojtja rémületét. Látom a bátyjait és a nővéreit, rengetegen vannak, csak Irén tudja számon tartani a tömérdek sógort és sógornőt, unokaöccsöt és unokahúgot, a főállatorvost meg a mérnököt, az adjunktust, meg a járásbírót... Irén egyszer hosszú, legalább egy óráig tartó párhuzamot vont a járásbíró két fia, a tizenegy esztendős Pista meg a kilencesztendős Jancsi között. Én úgy hallgattam, mint a kinyilatkoztatást... Irén titka, Irén kiváltsága, hogy minden művészi ábrázoló és felidézőképesség nélkül lebilincselő érdekességgel tud beszámolni az élet apró tényeiről, egyedül a megfigyelés pontosságával, az értelem szigorú és módszeres munkájával. Megtalálta az egyedül helyes magatartást a környezetével szemben. Gyerekes lázadás vagy gépies megnyugvás helyett egyszerűen tudomásul vette a házat és a kertet, amelyben nevelkedett, felnőttkorában is előzékenyen, sőt féken tartott, kormányozható érzelmességgel engedte magára hatni a környezetét, de ugyanakkor fütyült rá, irgalmatlanul független maradt tőle... Talán azért menekül egyik szerelemből a másikba, talán azért éli ezt a hajszolt, rejtélyes, látszatra oly dőre életet, hogy újra tapasztalja, mindig friss környezetben élje át a mindenféle környezettől való függetlenségét, azt, ami nem változik sodródó, változó, kallódó életében... Mégis jó, hogy most egy szuszra elmondom neked az egészet; mire a végére érek, talán már lesz némi sejtelmem arról, hogy kicsoda Irén... Magam előtt látom a gimnáziumban, mint első eminens tanulót, aki nyurga, csúnyácska, beszédhibás kislány létére irgalmatlanul ünnepi verset szaval, március 15-én és október 6-án, mintaszerű kislány volt, de magában vihogott, izgatott zsidólányokkal barátkozott, a pad alatt Bernard Shaw-t olvasta, nem is eredmény nélkül... Csakugyan van benne valami, ami emlékeztet Shaw nőalakjainak sugárzó és költői tárgyilagosságára és közvetlenségére. De Irénnek ez csak álarca, ez a légies realizmus csak megtévesztésül szolgál... Mindjárt rátérek a mélyebb valójára, amely talán még mindig nem az igazi. Van egyáltalán igazi valója? Az izgatott zsidólányok azóta lecsillapodtak, fogorvosok és textilkereskedők feleségei lettek, meghíztak és asztmásan pihegve néznek vissza gazdagon tenyésző, fülledt lánykorukra. Csak Irén maradt meg karcsúnak, könnyűnek és átszellemültnek... Látom az egyetemen, mint a “banda” egyetlen lánytagját, amint éjszaka összefogódzkodva futnak a Nagytemplom körül, egy kevés karcostól és a gondolat féktelen szabadságától részegen...

    eBook a Digi-Book kiadásában

  • Cikkszám
    9786155301896
Webáruház készítés