Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Henri Barbusse: A pokol_MOBI

Henri Barbusse: A pokol_MOBI
790 Ft790

Henri Barbusse a francia szimbolizmus jelentős alkotója, aki hazánkban is meglehetősen népszerű volt a múlt század közepéig. Jelentőségét méltatja, hogy "A tűz" című regényéért megkapta a legjelesebb francia irodalmi díjat, a Goncourt-díjat. Ma már kevéssé ismert. Ebben részben szerepet játszhat harcos kommunista elkötelezettsége is. A pokol című remekművét Karinthy Frigyes és Kosztolányi Dezső élő magyar nyelvű tolmácsolásában bocsátjuk az érdeklődők elé. (a Kiadó)
e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Részlet az e-Könyvből:

    Az összekeveredett testből a férfi felemelte fejét, visszavetette - elég világosság esett rá, hogy láthattam ezt az arcot, nyitott szájjal, szaggatott nyögésben, várakozva a gyönyörre.
    S az beállott: túláradón, hallatlanul. Éreztem közeledtét, mint egy nagy eseményét.
    Négyig számoltam. Ez idő alatt nem vettem le tekintetemet a férfi arcáról. Egyik kezével a levegőt hadarta, belseje tajtékot hányt. Merev mosolyba fintorul el az arc, elsötétül a vértől, isteni vértanuhoz hasonló, fetrengő s elragadott arkangyalhoz. Apró, csodálkozó kiáltásokat hallat, mintegy elvakítva valami váratlantól és nagyszerűtől, mintha nem remélte volna, hogy ilyen szép lesz, álmélkodva az öröm csodájától, amit teste magábanfoglalt.
    E pillanatban ömlenek össze. A nő talán nem érez örömet, de látni lehet, élvezi a másik boldogságát - kimondhatatlan csudája a női léleknek.
    - Boldog vagy?...
    Az a csodálatos érzésem volt, mintha hozzám intézné e szavakat... Csaknem úgy is volt. Igenis, én voltam közelebb meztelen szájához, hozzám beszélt.
    Égnek emelt tekintettel, még odaláncolva a nőhöz, feleli:
    - Esküszöm, hogy ez minden a világon!
    Aztán - rögtön utána, mintha érezné, hogy a boldogság beteljesült s már csak emléknek él, hogy az elragadtatás pillanata tovaszállott s hogy elhagyja őket a csalóka mámor, a nő csaknem panaszosan szól:
    - Áldott legyen az a kevés mámor, ami a miénk!
    Szomorú kiáltás, első jelzése a zuhanásnak, káromló imádság, de imádság!
    A férfi gépiesen ismétli:
    - Minden a világon!
    ... A hús szobra elernyed. A férfi betelt. Láttam, hogy bánat és megbánás marcangolja őt, - a nő ezt nem érezte, belőle nem ürült ki oly hirtelen a mámor.
    De azt érezte, hogy csak ez volt az, amit a férfi már az imént akart és keresett és hogy vágya beteljesült... Eljön a nap, gondolta, amikor az övé is véget ér s hogy az újrakezdett sors nem ér többet a réginél...
    S abban a pillanatban, mikor csaknem alkotó viziómmal követtem arcukon a gyász visszatérését - mikor a levegő még rezgett a szótól „Minden a világon!” - a férfi felnyögött:
    - Ó - ez semmi! semmi!
    Idegenül, a gondolatnak ugyanazt az útját futották be.
    ... Még egész testével hozzátapadt a nő s már láttam tekintetét, elferdült nyakkal, az óra, az ajtó, a távozás felé fordulni. Majd, hogy kedvese szája ott volt még az övé mellett, gyengéden elvonta arcát (csak én láttam) a rosszérzés könnyű rángásával, csaknem undorral - a lehellet elől, melynek ízét megváltoztatták a csókok, amiket csak az imént temetett beléjük, mint egy sírboltba.
    S most, szegény szájával, magáramaradottan mondja ki a választ arra, amit a férfi még az imént mondott.
    - Nem, nem fogsz szeretni mindig. El fogsz hagyni. De én azért nem bánok semmit és nem fogok megbánni soha. Ha majd visszatérek a nagy szomorúságba, nem fog már annyira kinozni - azt mondom majd magamnak, „szeretőm volt!” s egy pillanatra boldog leszek.
    Az nem akar, nem tud már válaszolni. Dadog.
    - Miért kételkedik bennem...
    De mindketten az ablak felé fordulnak. Félnek, fáznak. Odalent, a két utca odvában az alkonynak egy visszamaradt foszlánya menekül, letűnt dicsőség hajója.
    Az ablak élni kezd. Rámerednek, fakón, végtelenül. A test émelyítő feszülése, a kurta és tisztátalan mámor után, megtörve nézik a látomást, a makulátlan kékséget s a fényt, mely nem vérzik. Aztán egymásra esik a tekintetük.
    - Látod... itt maradunk... mondja a nő ... és nézzük egymást, két szegény eb!
    Elengedik egymást a kezek, a testük lelohad egymásról. Elhúzódnak. E mozdulattól a nő a pamlag sarkára kerül.
    A férfi, egy széken, bús arccal, szétvetett lábakkal, rendetlen ruhával, halkan liheg, a holt és megfagyott öröm szennyében.
    Szája kinyílt, arca összehúzódott - a szemgödör s az állkapocs egymás felé közeledik. Pár perc alatt megsoványodott, az örök csontváz átdereng a testén. Fájdalmas és nyomasztó erőlködés árad belőle. Mintha némán sikoltana, a sötétség porának mélységében.
    S most végre hasonlítanak is, a dolgok között - hasonlít nyomoruk és hasonlít arcuk: az emberi arc.
    ... Nem láttam őket tovább az éjben. Elmerültek, beléfúltak. Csalatkoztam, hogy eddig is láttam. Úgy látszik, testöknek és lelköknek forró tumultusa valahogy bevilágította őket.

    Hol van az Isten, hol van az Isten? Miért nem lép közbe a szörnyű, visszatérő válságok percében? Miért nem akadályozza meg valami csodával a szörnyűséges csodát, hogy akit imádunk, hirtelen, vagy fokonkint, megvetetté válik? Miért nem kíméli meg az embert álmainak csendes eltemetésétől - s ama gyalázatától a kéjnek, mely kivirul az ő testéből s visszahull reá, mint a nyál?
    Talán, mert ember vagyok, mint ezek itt, mint a többiek - talán mert az, ami bestiális és heves, e pillanatban jobban leköti figyelmem - talán azért ejt kétségbe a húsnak e szánalmas összeomlása.
    „Ez minden!...” „Ez semmi!” A két kiáltás visszhangja még dübörög füleimben - halkan és csendesen mondták pedig, nem bömbölve, alig hallhatóan - mégis, ki méri fel a kietlen távolságot, ami elválasztja őket?
    Ki méri fel, ki tudja? Az emberi fajta fölött kell állani, mint nekem, - közöttük és kivülük, látni a mosolyt, hogy változik át halálos lárva képébe, az öröm betelését, a rajongás összeomlását. Mikor benne vagyunk az életben, mindezt nem látjuk, nem tudjuk: vakon megyünk egyik végletből a másikba. Az, aki e két kiáltást hallotta: „minden!” és „semmi!”, elfeledte az elsőt, mikor a második magával ragadta.
    Ki méri fel? Mit szavak, mit szokások, - a tehetség és lángész megáll a megismerés küszöbén, melyre a nagy „tilos” vagyon írva. Versben kell elmondani, remekműben, mélyére hatolni, kimutatni a remény teremtő erejét, a vágyat, mely felragyogásának pillanatában átformálja a világot, feldönti a valóságot.
    Milyen alamizsnát adjak e két szeretőnek, ha mámoruk ujból halott lesz egyszer, - milyen alamizsnát, ennél gazdagabbat? Hiszen közös történetükben ez a jelenet nem lesz az utolsó. Ujrakezdik, mint mindenki, aki él. Ujrakezdik, egyik a másikon, megkisérlik átlépni az élet hanyatlását, - megpróbálnak lángolni megint, nem meghalni - megint összekeverik testüket, hogy megkönnyebbülést és feloldást találjanak... Elragadja őket megint a halálosan nagyszerű vonaglás: a bűn erejével, mely hozzátapad a húshoz, mint foszlánya a húsnak. S elragadva álmuk rajongásától, a vágy géniusza elsöpri megint a kételkedést, felmagasztosítja az alacsonyságot, a bűzt illatossá varázsolja, megszenteli testük legsötétebb, legocsmányabb részeit, egy pillanatra az élet legnagyobb vigasztalását nyujtja nekik.
    S ha majd látják, hogy hasztalan próbálták a végtelen szerelmet önteni vágyaikba, meg lesznek verve, megint nagyzolásukért.
    Ó, nem bántam meg, hogy kilestem az egyszerű és szörnyü titkot: úgylehet, egyetlen dicsőségem, hogy megértettem az első igazságot, mely szomorubb és nagyszerübb, mintahogy eddig hinni tudtam.
    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633642863
Webáruház készítés