Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Guy de Maupassant: Normandiai tréfa_EPUB

Guy de Maupassant: Normandiai tréfa_EPUB
640 Ft

Guy de Maupassant: Normandiai tréfa

E-könyv EPUB

TARTALOM:

Gömböc
Pierrot
Normandiai tréfa
A székfonólány
Egy fiú

 

Általában Maupassant ezen novelláit a Gömböc cím alatt szokták összefoglalni. Mi mégis eltérünk ettől a gyakorlattól, ugyanis a legtöbb novella Normandiában játszódik, ezért jobban kifejezi a kötet témaválasztását. Az elbeszéléseket Kosztolányi Dezső és Tóth Árpád máig felülmúlhatatlan műfordításában adjuk közre. (a Kiadó)


e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Részlet az e-Könyvből:

    Az éj leszállt, a sötétség lassanként növekedett, és a hideg, melyet emésztés idején jobban lehet érezni, megborzongatta Gömböcöt, aki hája ellenére is fázott. Erre Bréville-né felkínálta neki melegítőjét, melybe reggel óta már többször raktak szenet, és Gömböc tüstént elfogadta, mert úgy érezte, hogy lefagy a lába. Carré-Lamadonné és Loiseau-né az apácáknak engedték át a magukét.
    A kocsis meggyújtotta lámpásait. Ezek élénk fénnyel világították meg azt a párafelhőt, mely a rudaslovak izzadó fara fölött táncolt és az út két oldalán elterülő havat, mely a lámpák mozgó fényében a szem elé tárult.
    A kocsiban most már semmit sem lehetett látni, de Gömböc és Cornudet egyszerre csak mozgolódni kezdett és Loiseau, kinek tekintete áthatolt a homályon, látni vélte, hogy a nagyszakállú hirtelen elrebben a lány mellől, mintha hangtalanul jól ellökték volna.
    Elöl, az úton apró tűzpontok kezdtek feltünedezni. Totes volt. Tizenegy órát baktattak, s ehhez hozzászámítva azt a kétórai pihenőidőt, melyet a lovak négy ízben kaptak, hogy abrakoljanak és kifújják magukat, tizenhárom óráig utaztak. Beértek a városba és a Commerce vendégfogadó előtt megállapodtak.
    Kinyílt a postakocsi ajtaja, és most az utasok jól ismert zajra rezzentek össze: kardhüvely csörrent meg a földön. Aztán egy német kiabált.
    Noha a postakocsi már állott, senki sem szállt ki belőle, mintha mindenki attól tartana, hogy kimenet felkoncolják őket. Erre a kocsis egyik lámpájával a kezében megjelent, hirtelen rávilágított a kocsi mélyében sorakozó két sor riadt fejre, nyitott szájakra és szemekre, melyek a meglepetéstől és rémülettől kitágultak.
    A kocsis mellett, az éles fényben, egy német tiszt állott, roppant karcsú és szőke, magas fiatalember, aki úgy be volt szorítva egyenruhájába, akár leány a derékfűzőjébe s félrecsapva viselte lapos és fényes sapkáját, miáltal az angol vendégfogadók kifutófiújához hasonlított. Hosszú, egyenes szőrökből álló rengeteg bajusza kétoldalt végtelenül meg keskenyedett s egyetlen szőke szálacskában végződött, mely oly vékonyka volt, hogy a végét látni sem lehetett, s úgy tetszett, ránehezült a szája szélére; lehúzta arcát és ajkait is lekonyította. Nyers hangon, elzászi franciasággal felszólította az utasokat a kiszállásra:
    - Tessék kiszállni, uraim és hölgyeim!
    Először a két apáca engedelmeskedett, a szófogadáshoz szokott zárdaszüzek alázatosságával. Utánuk a gróf és a grófné lépett ki, őket a gyáros és neje követte, majd Loiseau jött, maga előtt tolva termetes életepárját:
    - Jónapot kívánok - mondta Loiseau inkább óvatosságból, mint udvariasságból. A tiszt a hatalmasok gőgjével nézett rá és feleletre se méltatta.
    Gömböc és Cornudet, bár legközelebb ültek az ajtóhoz, utolsókul szálltak ki, komolyan és dölyfösen. A kövér lány uralkodni iparkodott magán és nyugodt maradt, a szoci gyászos és kissé reszkető kézzel csikarta hosszú, vörhenyes szakállát. Meg akarták őrizni méltóságukat, úgy okoskodva, hogy ilyen alkalmakkor ki-ki egész hazáját képviseli egy kissé. Gömböc felháborodott útitársai alázatosságán, igyekezett büszkébbnek mutatkozni, mint szomszédai, a tisztességes asszonyok, míg a népbarát, érezve, hogy kötelessége jó példával elöljámia, továbbra is tüntetett ellenzéki magatartásával, melyet a megyei utak eltorlaszolásával kezdett.
    Bementek a fogadó tágas konyhájába, a német elkérte a vezérlő tábornok aláírásával ellátott utazási engedélyeket, melyekbe minden utas neve, személyleírása, foglalkozása fel volt jegyezve és hosszan vizsgálgatott mindenkit, összeegyeztetve az embereket a személyleírásokkal.
    Majd nyersen ezt mondta:
    - Rendben van - és eltűnt.
    Most mindnyájan föllélegzettek. Még mindig éhesek voltak, vacsorát rendeltek. Fél óra kellett, hogy elkészüljön, s míg két szolgáló főzött, megtekintették a szobákat. Minden szoba egyetlen hosszú folyosóra nyílt, melynek végén üvegajtó volt, sokatmondó számmal.
    Végre asztalhoz ültek, mikor a fogadós maga is megjelent. Hajdani lócsiszár volt, nagydarab asztmatikus ember, kinek rekedt gégéje örökösen sípol a nyálkától. Atyja a Follenvie nevet hagyta rá örökül.
    - Élisabeth Rousset kisasszony? - kérdezte.
    Gömböc megrezzent és hátrafordult.
    - Én vagyok.
    - Kisasszony, a porosz tiszt akar magával beszélni
    - Énvelem?
    - Úgy van, ha csakugyan kegyed az Élisabeth Rousset kisasszony.
    Gömböc megzavarodott, pillanatig gondolkozott, majd kereken kijelentette:
    - Lehet, csakhogy én nem megyek.
    Körülötte mozgolódni kezdtek, vitatták, keresték, miért ez a parancs. A gróf a lányhoz közeledett.
    - Kegyed helytelenül cselekszik, nagysád, mert ellenkezése nagy kellemetlenségeket okozhat nemcsak önmagának, hanem valamennyi útitársának. Sohasem szabad ellenszegülni azoknak, akik nálunk erősebbek. Bizonyára teljesen veszélytelen volna odamenni, kétségkívül csak valami formaságról van szó, melyről megfeledkezett.
    Mindenki csatlakozott a grófhoz, kérték, siettették, lelkére beszéltek, míg a lány végre engedett, mert valamennyien féltek, hogy a makacskodásából kellemetlenség származhat. Gömböc végre így szólt:
    - Igazán csak az önök kedvéért teszem.
    A grófnő kezet fogott vele:
    - Mi pedig szépen köszönjük.
    Elment. A többiek várták a leányt, hogy asztalhoz üljenek.
    Mindenkit bántott, hogy nem őt hívták a heves és indulatos lány helyett, s magában ki-ki készítgette, mit mond majd, hogyha ő kerül sorra.
    Tíz perc múlva azonban Gömböc lihegve, vörösen, dúlva-fúlva megjelent, elkeseredetten.
    - Ó, a piszok! A piszok! - dadogta.
    Mindnyájan tudni akarták, mi történt, de a lány nem szólt; és hogy a gróf tovább unszolta, csak ennyit mondott.
    - Nem tartozik önökre, nem beszélhetek.
    Körülülték a magas leveses tálat, melyből káposztaillat áradt. A riadalom ellenére a vacsora vidáman zajlott le. Az almabor jó volt, a Loiseau-házaspár és a két apáca ezt rendeltek, takarékosságból. A többiek bort ittak; Cornudet sört követelt. O a maga egyéni módján húzta ki a palack dugóját, pezsegtette az italt, oldalt billentve nézte az üveget, melyet aztán a lámpa és a szeme közé tett, hogy jobban szemügyre vehesse a színét. Mikor aztán ivott, hatalmas szakálla, mely megőrizte kedves italának színárnyalátát, megreszketett a gyönyörűségtől; szeme bandzsított, hogy folyton követhesse söröspoharát, és úgy tetszett, mintha egyedüli élethivatását gyakorolná, amiért a világra született. Azt beszélték, hogy valósággal belső rokonságot létesített két nagy szenvedélye között, mely betöltötte egész életét: a világos sör és a forradalom között, és valóban, nem ízlelhette az egyiket, hogy a másikra ne gondolt volna.
    Follenvie úr és neje az asztal szélső sarkán evett. A férj hörgött, mint valami repedt mozdony s a mellével sokkal több baja volt, semhogy evés közben is beszélni tudjon, felesége ellenben egy percre sem hallgatott el. Elmesélte, mit érzett a poroszok megérkezésekor, hogy mit tettek, mit mondtak, átkozta őket; először, mert pénzébe kerültek, aztán, mert két fia szolgált a hadseregben. Főként a grófnéhoz beszélt, hízelgett hiúságának, hogy ilyen előkelő hölggyel társaloghat.
    Aztán, mikor kényesebb dolgokról szólt, halkítva hangját; férje olykor-olykor félbeszakította:
    - Jobb volna, kérlek, ha már nem beszélnél annyit. De az asszony rá se hederített és folytatta:
    - Bizony, grófné, ezek egyebet se tesznek, mint krumplit falnak meg disznóhúst, aztán megint disznóhúst meg krumplit. És szó sincs róla, hogy tiszták volnának. Dehogy! Tisztesség ne essék, szólván: mindenhova odarondítanak. És ha látná, hogy órákon és napokon keresztül hogyan gyakorlatoznak: mind együtt vannak egy mezőn és - indulj, hátra arc, jobbra át, balra át. Legalább a földet művelnék, vagy az országutakat javítanák. Dehogy kérem, ez a katonaság semmire se jó! A szegény nép csak azért eteti őket, hogy gyilkolni tanuljanak! Én csak afféle tudatlan öregasszony vagyok, az igaz, de ha látom, hogy vannak, akik reggeltől estig izzadnak és törik magukat, azt mondom: ha akadnak olyanok, akik fölfedeznek mindenfélét és hasznosak igyekeznek lenni, szabad-e, hogy mások meg törjék magukat, csak azért, hogy kárt okozzanak? Hát nem szörnyűség-e embert ölni, akár porosz, vagy angol, vagy lengyel, vagy francia az illető? - Ha valaki bosszút áll azon, aki megbántotta, az bűn, mert megbüntetik érte; de ha lelövöldözik fiainkat, mint a kártékony vadat, az nem bűn, s még kitüntetést is kap, aki legtöbbet gyilkolt. No már ezt sohasem fogom megérteni.
    Cornudet megszólalt:
    - A háború barbarizmus, mikor a békés szomszédot támadjuk meg, de szent kötelesség, mikor a hazát védjük.
    Az öreg nő lehajtotta fejét.
    - Igaz, ha védekezünk, az más. De nem kellene-e megölni inkább azokat a királyokat, akik csupa mulatságból háborúskodnak?
    Cornudet szeme fellángolt:
    - Éljen, polgártársnő! - mondta.
    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    978963364720M
Webáruház készítés