Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Gustave Flaubert: Egy jámbor lélek_EPUB

Gustave Flaubert: Egy jámbor lélek_EPUB
340 Ft340

A kötetet Hevesi András fordításában adjuk közre. (a Kiadó)
eBook a Digi-Book kiadásában

  • Részlet az eKönyvből:

    Körüljárta a kikötőt, amelyben egymás hátán álltak a hajók, megbotlott a hajókötelekben; majd lába alatt süllyedni kezdett a föld, a lámpák fénye összefolyt és Félicité azt hitte megháborodott, mert lovakat látott az égen.
    A rakodópart szélén is lovak nyihogtak a nagy víztől megriadva. Egy komp fölvette őket és átvitte egy hajóra, ahol almaboros hordókon, sajtoskosarakon és liszteszsákokon tolongtak az utasok; tyúkok kotkodácsolása hallatszott, a kapitány káromkodott; a hajócsigára pedig egy matrózfiú könyökölt, akit mindebből nyilván semmi sem érdekelt. Félicité nem ismerte föl és torkaszakadtából kiabálta a nevét: – Viktor! A suhanc fölnézett s a leány feléje rohant, ekkor hirtelen fölhúzták a létrát.
    Az asszonyok énekelve vontatták a hajót, amíg mély vízbe ért és kifutott a kikötőből. Bordái recsegtek-ropogtak, orrát nehéz hullámok csapkodták. Vitorlája meglebbent, utas már nem látszott rajta; s a holdfényes tenger ezüstös felszínén fekete foltként bolyongva mindjobban és jobban halványult, tünedezett nyoma veszett.
    Hazamenet Félicité megpihent a Kálváriánál és Isten kegyelmébe ajánlotta azt, akit legjobban szeretett. Hosszú ideig mozdulatlanul állva imádkozott. Arca könnyben ázott, szeme a felhőkbe nézett. A város aludt, csak a fináncok sétálgattak; és a zsilip három réséből szünetlenül zuhogott a víz, olyan lármával, mint egy hegyipatak. A zárda órája kettőt ütött.
    A várószobát csak reggel nyitják; már pedig megharagszik az asszonyság, hogyha elkésik; így hát visszafordult, ámbár nagyon szerette volna látni a kisebbiket. A fogadóbeli lányok fölriadtak, mikor Pont l'évêque szélére ért.
    Azt a szegény kölyköt hónapokig fogják dobálni a tenger hullámai? Félicité ezelőtt soha meg nem ijedt, mikor útra kelt. Bretagneből meg Angliából mindenki visszajön; hanem Amerika, a gyarmatok, meg az Indiák ismeretlen, ködös tartományok voltak, a világ túlsó végén.
    Ezután már csak az öccsére gondolt. Ha erősen tűzött a nap, szomorúság gyötörte, ha zivataros volt, villámcsapástól féltette. Ilyenkor a szélre fülelt, amely dörömbölt a kandallóban és zsindelyeket vert le a háztetőről; és szinte látta a fiút, amint hányja-veti a fergeteg és egy törött árboc tetején hever, míg feje fölött összecsap a tajtékzó vízár. Majd előjöttek a képes földrajz emlékei; hol emberevők falták föl, hol az erdei majmok rabolták el; hol pedig haldokolva fetrengett az elhagyott zátonyon. De kínlódásairól soha nem beszélt.
    Aubainné éppúgy nyugtalankodott a kislánya miatt. A kedves testvérek úgy találták, hogy a kicsike nagyon buzgó, de kissé gyenge; a legcsekélyebb izgalom leveri a lábáról. Abba kellett hagynia a zongorázást.
    Anyja meghatározott időközönként levelet várt a zárdából. Egy reggel azonban nem jött a postás. Aubainné türelmetlenkedett és izgatottan járt-kelt a szobában karosszékétől az ablakig és vissza. Igazán hallatlan! Négy nap óta semmi értesítés.
    Félicité a maga bajával akarta vigasztalni és azt találta mondani:
    – Lássa, asszonyság, én már félesztendeje nem kaptam hírt.
    – Ugyan kitől?
    A lány szerényen felelte:
    – Ej, hát... az öcsémtől!
    – Úgy, az öccsétől! – Aubainné vállat vont és tovább járkált, mintha csak azt mondta volna: Erre igazán nem gondoltam! Különben kisebb gondom is nagyobb ennél! Ki törődik egy rongyos hajóinassal!... Hanem az én leányom... Gondold meg!
    Félicitével világ életében durván bántak, de ezt mégis zokon vette az asszonyságtól, aztán elfelejtette.
    Nagyon is természetesnek találta, hogy a csöppség miatt elvesztette a fejét.
    A két gyermek egyformán kedves volt neki; a szívében egyesítette őket és sorsukat összekapcsolta.
    A patikus közölte vele, hogy Viktor hajója Havannába érkezett. Ezt a hírt egyik újságban olvasta.
    A szivarok után Félicité azt hitte, hogy Havanna olyan ország, ahol az emberek egyebet se tesznek, csak dohányoznak és Viktor füstfelhőkben bolyong a szerecsenek között. Lehet-e onnét "szükség esetén" szárazföldön hazajönni? Hány mérföldnyire van Pont l'évêque-től?
    Felvilágosításért Bourais úrhoz fordult. A volt esküdt elővette az atlaszát és nyomban a hosszúsági fokok magyarázatába kezdett. Mosolyogva öntötte magából a tudományt, mialatt Félicitének tátva maradt a szája. Végül egy hosszúkás föld rongyos szélén valami láthatatlan fekete pontra nyomkodta ceruzáját; ez az, mondta. Félicité a térkép fölé hajolt, szeme káprázott a kusza vonalak színes pókhálójától, de nem lett okosabb. Bourais biztatta, szóljon, mivel nincs megelégedve, erre nekibátorodott és kérte, hogy mutassa meg a házat, amelyikben Viktor lakik. Bourais mind a két karját kitárta, nagyot prüsszentett és csak úgy rengett a nevetéstől; ez a nagy együgyűség fölcsigázta jókedvét; Félicité fel nem foghatta az okát, mikor ő tán arra várt, hogy Viktor képe is oda van pingálva, olyan ostoba volt szegény!
    Két héttel utóbb volt, hogy Liébard vásárról jövet, szokása szerint beállított a konyhába és átadott neki egy levelet a sógorától. Minthogy egyikök sem tudott olvasni, Félicité az asszonyához folyamodott.
    Aubainné letette a kötését, melyen éppen a szemeket olvasta, felbontotta a levelet, összerázkódott és tompa hangon, mély tekintettel mondta:
    – Nagy baj... amit itt írnak... Az öcséd... Meghalt. Több szót nem ejtettek.
    Félicité lerogyott egy székbe, feje a falhoz ütődött és lecsukta kivörösödött szempilláit. Majd fejét lehorgasztva, karjait lógatva, mereven bámulva időközönként egyre ezt hajtogatta:
    – Szegény gyerek! Szegény gyerek!
    Liébard sóhajtozva nézte. Aubainné megremegett.
    Fölajánlotta neki, menjen a testvéréhez Trouville-ba.
    Félicité csak intett, hogy nem kívánkozik oda. Hallgattak. A derék Liébard úgy vélte, illendő lesz távozni.
    Félicité ezután megszólalt:
    – Az őnekik semmi!
    Feje előrebukott; olykor-olykor gépies mozdulattal fölkapta a hosszú kötőtűket a munkaasztalról.
    Asszonyok az udvaron taligát toltak át, víztől csepegő fehérneművel.
    Mikor az ablak mögül megpillantotta őket, eszébe jutott a saját nagymosása; tegnap beáztatta, ma kell beráznia és kiszaladt a szobából.
    Teknőjét és mosószékét odalent hagyta a Touquesnál. Feltűrte a ruhája ujját, fogta a sujkolót és olyan zajt csapott vele, hogy a szomszéd kertekig elhallatszott. A mező elhagyatott volt, szél fodrozta a folyó vizét; a part aljában hosszú fűszálak borultak a vízre, mint a hullák lebegő hajzata. Visszafojtotta fájdalmát; egészen estig derekasan viselte magát; de a szobájában ráborult a derékaljra, fejét párnájába fúrta, két öklét halántékához nyomta; úgy zokogott.
    Hosszú idő mulva magától a Viktor kapitányától hallotta, hogyan halt meg a fiú. Sárgalázban feküdt és halálra köpülyözték a kórházban. Egyszerre négy doktor fogta és pár perc mulva meghalt. A főorvos csak ennyi mondott:
    – No, eggyel több!
    Szülei mindíg embertelenül bántak vele. Félicité nem óhajtotta látni őket; azok pedig feledékenységből, vagy a szegény emberek konokságából szintén nem mozdultak.
    Virginie egyre jobban gyengült.
    Kihagyó lélekzete, köhécselése, állandó láza, arcának tüzes foltjai nagyon rosszat jelentettek. Poupart úr provence-i tartózkodást javasolt. Aubainné beleegyezett és rögtön hazahozta volna a leányát a pont l'élvêque-i klíma nélkül.
    Megegyezett egy fuvarossal, aki minden kedden elvitte Virginie-t a zárdába. Annak a kertjében van egy emelkedés, ahonnan lehet látni egészen a Szajnáig. Ott lépkedett Virginie a száraz szőlődombon, anyja karjába kapaszkodva. Egyet-egyet hunyorított, ha a nap hirtelen kibújt a felhőkből és tovább nézte a messze fehérlő vitorlákat, meg köröskörül a szemhatárt, a Tancarville-i kastélytól a havre-i világítótoronyig. Kis idő mulva lepihentek a lugasban. Édesanyja egy hordócska kitűnő malagabort vett; és a kisleány kacagott arra a gondolatra, hogy becsíp, de nem ivott két kortynál többet.
    Erejét lassan visszanyerte. Az ősz enyhén telt. Félicité megnyugtatta Aubainnét. Egy este azonban, épp hosszabb sétáról tért haza a határból, mikor a Poupart bricskáját pillantotta meg a kapu előtt; őt pedig az előszobában találta. Aubainné a kalapját kötötte fel.
    – Add ide a lábzsákot, a pénztárcát, kesztyűt; gyorsabban az Istenért!
    Virginie tüdőgyulladást kapott, talán már vége is van.
    – Még nincs! - mondta az orvos; és mindketten beültek a kocsiba kavargó hópelyhek között. Közeledett az éjszaka. Hideg volt nagyon.
    Félicité a templomba rohant viaszgyertyát gyujtani. Azután szaladt a kocsi után, egy óra mulva utól érte, hátul könnyedén felszökött és a bevágásokba fogódzott, de akkor jutott eszébe, hogy nyitva hagyta a kertajtót. Hátha kirabolják a házat? Erre leugrott a kocsiról.
    Másnap már hajnalban fölkereste a doktort. Hazajött, de már kiment a tanyára. Akkor beült a kocsmába abban a hitben, hogy az idegenek levelet hoznak neki. Végtére hajnalban felült a lisieux-i omnibuszra. A zárda egy meredek sikátor végén állott. Feleúton különös hangok ütötték meg a fülét. Lélekharang volt?
    – Másvalaki halt meg – gondolta; és nagy lármával zörgetett a kapun.
    Percek mulva csoszogás hallatszott, a kapu félig kinyílt és feltűnt egy apáca.
    A kedves testvér búsan mondta:
    – Az imént kiszenvedett.
    Ebben a pillanatban a Szent Lénárd harangja újból megszólalt.
    Félicité fönt volt a második emeleten.
    Már a küszöbön megpillantotta Virginie-t, aki ott feküdt kiterítve, kezei összekulcsolva, szája nyitva, feje hátradől egy fekete kereszt alá, amely hozzá hajlott, a csendes függönyök között, melyek nem voltak olyan sápadtak, mint az ő arca. Aubainné az ágy végére borult és úgy hörgött, mint a haldokló.
    Jobboldalt állt a fejedelemasszony. A fiókosszekrényen három égő gyertya, megannyi piros foltnak látszott és az ablakokat befehérítette a köd. Aubainnét kivezették az apácák.
    Félicité két éjszakán át nem mozdult a halott mellől. Százszor elmondta ugyanazt az imádságot, szentelt vizet locsolt a paplanra, azután visszaült és a halottat nézte. Az első éjszaka végén észrevette, hogy arca megsárgult, ajkai elkékültek, orra hegyes lett, szemei beestek. Többször megcsókolta azokat a szemeket és nem is csodálkozott volna, ha egyszerre csak kinyíltak volna; a hozzá hasonló lelkek számára a csoda igen közönséges valami. Felöltöztette, ráborította a halotti leplet, fölfektette a ravatalra, fejére koszorút tett, haját lebontotta. Haja szőke volt és korához képest szokatlanul hosszú. Félicité levágott belőle egy vastag fürtöt, felét keblére csúsztatta, eltökélve, hogy soha meg nem válik tőle.
    A holttestet Pont l'évêquebe vitték, Aubainné kívánsága szerint, aki csukott hintóban kísérte a halottas kocsit.
    Mise után még háromnegyed óráig tartott az út a temetőbe. Legelől Paul ment zokogva. Mögöttük Bourais úr, nyomukban a város előkelőségei, gyászba öltözött asszonyok és Félicité. Öccsére gondolt, akinek nem adhatta meg a végső tisztességet és bánata megkétszereződött, mintha egyszerre mindkettőjök temetésére menne.
    Aubainné kétségbeesése határtalan volt.
    eBook a Digi-Book kiadásában

  • Cikkszám
    9786155295157
Webáruház készítés