Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Gustave Flaubert: Bouvard és Pécuchet_EPUB

Gustave Flaubert: Bouvard és Pécuchet_EPUB
540 Ft540

Gustave Flaubert utolsó regénye a Bouvard és Pécuchet 1881-ben, az író halála után jelent meg; gondolati fogadtatású mű, karaktere szerint szinte egyedüli az életműben, valójában csak egy cselekményvázlattal befejezett munka. A 47 éves hősök közül a kövér Bouvard "világéletében lovakra vágyott, fogatokra, híres burgundi pincék boraira, kedves, meleg nőkre egy ragyogó lakásban". Pécuchet a tökéletes filozófiai tudást áhítozta, a "leghatalmasabb problémát, mely a többit felöleli, egy perc alatt megoldja". Amikor örökség révén birtokukra visszavonulnak, egyiket sem érik el, mert unalmukban minden tudományágba belekontárkodnak és ostobaságukban mindenből kiábrándulnak. A hagyomány szerint az író ezerötszáz szakkönyvet tanulmányozott át abból a szempontból, hogy hősei a bennük foglalt tudásanyagot jellemük következtében hogyan ferdíthetik el. Ahogyan a Bovaryné a romantika érzelmeivel, az Érzelmek iskolája a romantika értelmi túlzásaival számol el, száll velük szembe, úgy a Bouvard és Pécuchet a század tudományimádatát teszi kérdésessé. A nagy illúziókkal való szembesülés és kiábrándulás regénye. (Legeza Ilona)

Flaubert remekművét az eredetihez méltó, ugyancsak remekmű fordításban, Tóth Árpád tolmácsolásában adjuk közre. (a Kiadó)

eBook a Digi-Book kiadásában

  • Részlet az eKönyvből:

    Elégedetten uj életrendjükkel, tornázni is akartak, javitani testi erőiket.
    Amoros kézikönyvét vették meg s végigfutották képmellékleteit.
    Mennyi fiatal fickó! Guggolnak, hátradőlnek, kiegyenesednek, térdet hajlitanak, karjukat szétvetik, öklükkel fenyegetőznek, sulyt emelnek, rudon lovagolnak, kötelekre másznak, trapézeken ugrálnak, - az ügyesség és erő ennyi megnyilvánulása követésre serkentette őket.
    Elszomorodtak azonban az előszóban leirt gyakorlóterem nagyszerüségein. Mert nekik sohasem lesz előcsarnokuk a tornaszerek számára, körpályájuk a futógyakorlatokra, medencéjük az uszásra és a “dicsőség ormá”-t sem tudják megszerezni, a harminckét méteres magasságu mesterséges emelvényt.
    A kitömött ugróbak is költséges volt, le kellett mondaniuk róla. Kertjükben a kidöntött hárs vizszintes gerendául szolgált s mikor már ügyesen tudtak egyik végétől a másikig lépkedni, függőleges rud után néztek, ujra fölállitva a spalérfal egyik támaszgerendáját. Pécuchet szerencsésen meg is mászta, mig Bouvard ujra meg ujra lecsuszott s végre abbahagyta a kisérletezést.
    Jobban tetszettek neki a “csontegyenészeti botok”, vagyis azok a seprőnyelek, melyekre két-két kötéldarab volt erősitve: egyik a hónalj alá, másik a csuklóhoz rögzitvén a rudakat. Bouvard órák hosszán át tartotta magán ezt a szerkezetet, fölszegett állal, kidüllesztett mellel, oldalához szoritott karokkal.
    Sulyzóik nem lévén, a bognár négy kőrisfabunkót esztergályozott számukra, melyek cukorsüvegekhez hasonlitottak, üvegnyakszerü nyéllel. Ezekkel jobbra-balra, előre-hátra kellett lökéseket tenni s mivel igen nehezek voltak, gyakran csusztak ki az ujjak közül, tönkrezuzással fenyegetve a két barát lábait. Ők azonban ragaszkodtak a “perzsa buzogányok”-hoz, sőt, nehogy megrepedjenek, minden este viasszal s rongydarabbal dörzsölgették kedvenceiket.
    Később árkot választottak. Mikor megfelelőre találtak, fenekére hosszu póznát nyomtak le s ballábukkal lendületet véve, a másik partra szökkentek, aztán ujra kezdték. A sik mezőn messziről látni lehetett őket s a falusiak eltünődtek: mi az isten csudái lehetnek azok a láthatáron ugráló valamik?
    Az ősz beköszöntével szobatornára adták magukat, de hamar beleuntak. Miért is nincs olyan “rezgetőszék”-ük vagy “gyorskocsiülőké”-jük, amilyet Saint-Pierre abbé talált föl XIV. Lajos idejében? Jó volna tudni a szerkezetét; de ki ismeri? Dumouchel válaszra sem méltatta kérdezősködésüket.
    Ekkor a sütőházban karhuzós hintát rendeztek be. A mennyezetre két csigát szereltek föl s ezeken átvetve hosszu kötél két szára csüggött lefelé, egy-egy fogózkodó keresztfában végződve. Egyikük lábujjhegyre kapaszkodva nyult fölfelé, másikuk a földnek feszitett karokkal tartotta a maga kötélvégét. Majd az első huzta lefelé, testsulya nehézkedésével, a hintaszárat, miközben a másik, engedve a kötél emelkedésének, fölegyenesedett előrehasaló helyzetéből. Öt percen belül dőlt róluk az izzadtság.
    Hogy hivek legyenek a könyv utasitásaihoz, igyekeztek a kettős kézügyesség megszerzésére, olyannyira, hogy egyideig teljesen mellőzték a jobbkezük használatát. Tovább mentek: Amoros versek éneklését ajánlja a gyakorlatok ütemezésére s Bouvard és Pécuchet a 9-ik számu himnusz dallamára ropogtatták járásukat: “Ál-dás a jó ki-rály!” - Mellkasuk dögönyözése közben:
    “Ba-rá-tim, dics ra-gyog...” - Futólépésre pedig:
    A gyors nyulat legyőzzed!
    Hagyd el a fürge őzet!
    Föl! győzelemre juss!
    Fuss! fuss! fuss!
    S lihegésükkel szégyenben hagyva bármely vadászebet, föllelkesültek hangjuk pattogásától.
    A testgyakorlás egyik külön ága fölöttébb érdekelte őket: az első segélynyujtás ügyességei!
    Gyermekekre lett volna szükségük, akiket zsákban tanuljanak elszállitani, - a tanitótól akartak tehát nebulókat kérni. Petit mentegetőzött, hogy a szülők megharagudnának. Erre a sebesültek ápolására vetették magukat. Egyikük ájulást mimelt s a másik targoncán tolta maga előtt, a legóvatosabb kimélettel.
    Katonai mászógyakorlatok tekintetében a szerző Bois-Rosé módszerét ajánlotta, arról a kapitányról elnevezve, aki igy kuszott föl a fécampi sziklafalra.
    A könyvben lévő rajz szerint egy kötél hosszára középen átcsomózott botokat erősitettek s az egészet a nyitott szin tetejéről függesztették alá.
    Rá kellett ülni, jobbra-balra vetett lábakkal, az első keresztfokra s megkapaszkodni a harmadikban. Huzódzkodás következik s a lábak a második fokig emelkednek, amely előbb a mell magasságában foglalt helyet. Most a negyediket ragadjuk meg: uj huzódzkodás. És igy tovább. A két barát a legképtelenebb csipőficamokat mesterkedte végig, mégsem sikerült a második fokig sem jutniuk.
    Talán könnyebb lenne a falrovátkákon való fölkapaszkodás, ahogy Bonaparte katonái rohanták meg Fort-Chambray-t? Erre a célra Amoros tornatermében külön toronyépitmény szolgált.
    Esetleg a bedőlt kerti fal helyettesithetné... Megpróbálták a rohamot.
    Bouvard azonban, tulságosan gyorsan rántva ki lábát az egyik üregből, félni kezdett és megszédült.
    Pécuchet szerint rossz módszerrel kisérleteztek: elhanyagolták az ujjperecek edzését, - vissza kell térniük az elemi gyakorlatokhoz.
    Bouvardnak azonban hiába beszélt. Végre is, dölyfös elbizakodottságában, egyedül tért át a falábon való lépegetésre.
    Ugy érezte, hogy a természet is erre teremtette s azonnal a magasabbik fajta póznát választotta, melynek talpnyugtatója négy lábnyi magasságban volt a földtől. Egyensulyba helyezkedett s öles lépésekkel mérte végig a kertet, mint valami óriási, sétálgató gólya.
    Bouvard az ablakból nézte: Pécuchet egyszerre csak ingadozni kezdett s bezuhant a bab közé, melynek összezuzódó ágai enyhitették a bukás hevességét. Fölszedték: trágyás rögök boritották, orra vérzett, arca fakó volt. Azt jajgatta, hogy sérvet kapott.
    Hiába, a torna nem való már az ő korukban lévő emberekhez... Abbahagyták tehát, a balesetektől félve mozdulni sem mertek, csak ültek egész nap a muzeumban, uj foglalatosságokról ábrándozva.
    A hirtelen változás megártott Bouvardnak. Elnehezedett, étkezések után bálnamódra szuszogott, soványodni akart, kevesebbet evett, legyöngült.
    Pécuchet szintén “letört”-nek érezte magát, bőrét szuró viszketések bizsergették, torkában kiütések mutatkoztak.
    - Ennek nem jó vége lesz, - mondogatta.
    Bouvard azt sütötte ki, hogy a fogadóból hoz valami jóféle spanyol bort: megkenni egy kicsit a rozoga gépezetet.
    Mikor kifelé igyekezett a fogadóból, Marescot irnokával találkozott, aki három emberrel egy nagy diófa-asztalt vitt haza Beljambe-nak, mondván, hogy a jegyző ur köszönteti szépen, az asztal kitünően bevált.
    Igy ismerkedett meg Bouvard az uj divattal, az asztaltáncoltatással. A jegyzőbojtár előtt gunyosan nyilatkozott.
    Igen ám, de Európa-szerte, sőt Amerikában, Ausztráliában, még az Indiákon is, millió meg millió ember tölti el életét azzal, hogy az asztalokat táncra birja. Fölfedezték, hogyan lehet jövendőt mondatni kanárimadarakkal, hangversenyt rendezni hangszerek nélkül, csigabigák utján üzenetet váltani. A sajtó, komoly terjesztőjévé szegődvén e hazug kitalálásoknak, csak öregbitette olvasói hiszékenységét.
    A kopogó szellemek először a de Faverges kastélyában szálltak meg, onnan lepték el utóbb az egész községet s főleg a jegyző tett föl nekik kérdéseket.
    Megütközve Bouvard kételkedésén, meghivta a két barátot egy asztaltáncoltató estére.
    Hátha kelepce az egész? Bordinné is ott lehet! Csak Pécuchet ment el.
    Megjelentek: a polgármester, az adóbeszedő, a kapitány, néhány polgár a feleségével, Vaucorbeilné, s csakugyan: Bordinné is! Azonkivül Marescotné régi házvezetőnője is részt vett: Laverrière kisasszony, aki kissé kancsal teremtés volt s ősz tincsei csigákba sodorva csüngtek vállaira, az 1830-ik év divatja szerint. Egyik karszékben egy párisi unokafivér ült, akinek kék ruhája és szemtelen modora volt.
    A két bronzlámpára, a ritkaságokat emelő polcokra, a zongorán heverő cifra cimképü hangjegyekre, valamint a roppant keretekbe foglalt aprócska vizfestményekre mindenha csudálattal bámult egész Chavignolles. Ezen az estén azonban minden szem a mahagóni asztal felé fordult: alig várták a próbát s az asztal, mint fontos, titkokat rejtő lény állt előttük.
    Tizenkét vendég foglalt helyet körülötte, előrenyujtott kézzel, kis ujjaikkal érintkezve. Csak az óra ketyegése hallatszott. Az arcokon mélységes figyelem tükröződött.
    Tiz perc mulva egyesek panaszkodni kezdtek, hogy zsibbadás állt a könyökükbe. Pécuchet kényelmetlenül érezte magát.
    - Ön tolja az asztalt! - szólt oda a kapitány Foureau-nak.
    - Dehogyis!
    - De igen!
    - De hova gondol!
    A jegyző csendesitette le a szóváltást.
    A fülek erőlködtek s mintha reccsenést hallottak volna. - Képzelődés! Semmi sem mozdult.
    Pedig a minap, mikor Lisieux-ből belátogattak Aubert-ék és Lormeau-ék s egyenesen a Beljambe asztalát kérték kölcsön, minden olyan kitünően ment! Ez az asztal ellenben makacskodik... Miért?
    Bizonyára a szőnyegben akad meg... Átvonultak tehát az ebédlőbe.
    Ezuttal egy egylábu asztalt választottak s Pécuchet, Girbal, Marescotné meg Alfréd ur, az unokafivér, ülték körül.
    A széles asztalka lábán kerekek voltak: gurulni kezdett, jobb felé. A résztvevők, ujjaikat mereven tartva, követték az elmozdulást s a butor még két fordulatot tett. Álmélkodtak.
    Alfréd ur fennhangon kérdezett:
    - Szellem, milyennek találod az unokanővéremet?
    Az asztal, lassan himbálózva, kilencet koppantott.
    A betüket jelentő koppanásokat egy táblázatról olvasták le: a kilenc ütés értelme “bájos” volt. Brávó-kiáltások hangzottak föl.
    Ezután Marescot hivta a szellemet s hogy Bordinnét tréfálja meg, az özvegy pontos életkorára tette föl a kérdést.
    Az asztalláb ötször emelkedett föl.
    - Hogyan? Öt éves? - kiáltotta Girbal.
    - Az évtizedek elhanyagolandók, - felelte Foureau.
    Az özvegy kinosan mosolygott.
    Négy következő kérdés válasz nélkül maradt, mert a betüjelzés nagyon szövevényes volt. Persze, az asztalnál többet érne a könnyebben kezelhető kopogólemez, amilyet Laverrière kisasszony szokott használni, aki ennek a segitségével gyüjtötte albumába XII. Lajos, Clémence Isaure, Franklin, Jean-Jacques Rousseau és mások közvetlen kinyilatkoztatásait! Ilyet az Aumale-utcában lehet vásárolni. Alfréd megigérte, hogy majd küld egyet, aztán a házvezetőnőhöz fordult:
    - No, most még egy negyedórácskáig zongorázunk! Jó? Mazurkát kérnék...
    Két, erősen leütött akkord zendült föl. Alfréd átfogta unokanővére derekát, tovalejtett vele, aztán vissza. A lengő szoknya surolta az ajtókat s friss légáramot csapott az arcokba. Marescotné hátravetette a fejét, táncosa ölelőre hajlitotta a karját. Megcsudálták a hölgy bájos mozdulatait s a lovag világfias könnyedségét. Pécuchet nem várta be a cukros süteményeket; hazavonult, az est élményeitől elkábultan.
    Hiába ismételte: “De ha mondom, hogy láttam! Láttam!” - Bouvard kétségbevonta a tényeket, mindazáltal beleegyezett, hogy ő is végezzen kisérleteket.
    Két hétig egész délutánokat üldögéltek át, szemközt egymással, asztalukra helyezett kezekkel, majd kalapot, kosarat, tányérokat vettek elő. Egyik sem mozdult.
    A táncoló asztalok tüneménye mindazáltal kétségtelen. A tömeg szellemek müvének tartja, Faraday az idegmunka átvitelének, Chevreuil öntudatlan erőkifejtésnek. Vagy talán, mint Ségouin véli, a résztvevők együttléte jár bizonyos eredő lendülettel, valamely delejes kiáramlással?
    Pécuchet eltünődött ezen a magyarázaton. Előszedte könyvtárából Montacabère “Magnetizáló vezérfonalá”-t, figyelmesen átolvasta s Bouvard-t is beavatta az elméletbe.

    eBook a Digi-Book kiadásában

  • Cikkszám
    9786155312731
Webáruház készítés