Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Gárdonyi Géza: Isten rabjai_EPUB

Gárdonyi Géza: Isten rabjai_EPUB
540 Ft540

Gárdonyi Géza legismertebb és méltán népszerű regénye az 1900-as évek elején íródott. Az író érdeklődése ebben az időszakban egyre inkább a magyar múlt felé fordult; saját politikai, társadalmi és vallásetikai gondolatait ágyazta be a história jelmezébe, szimbolikusan, de az értők számára megfejthetően. A regény megírását gondos, forrásokat figyelembe vevő kutatómunka előzte meg. A Nyelvemléktár kötetei mellett egyháztörténeti munkákat, középkori névtárakat böngészett át, sőt a margitszigeti domonkos kolostor föltárt részeit is tanulmányozta, rajzolta és kiegészítette magának. Kitűnő beleérző készség pótolja a kissé vérszegény cselekményanyagot. Képzeletindítóan hozza elénk IV. Béla korát, a tatárjárástól a feldúlt és szétzilált ország életrendjét, a női és férfikolostorok belső világának különös, furcsa, ridegen szigorú rítusait. A könyv középpontjába állított szerelmi epizód: Jancsi fráter finoman festett vonzódása a király lánya, Margit iránt kevéssé sikerült, életesebbek Ágnesnek, Jancsi anyjának, Marceliusz, Jakab és Ábris barátnak portréi.
Az Isten rabjai című  könyv legfőbb értéke kitűnő atmoszférateremtő ereje, melyhez elsősorban a szerző nyelvi leleménye, üdítő mesélőkedve járul. (Legeza Ilona)
e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Részlet az e-Könyvből:
    Jancsit még aznap délelőtt átkísérte János barát Budára.
    Mert azt végezték felőle, hogy a szerzet fogadja a szárnya alá. Ha valakinek az anyja apáca, mi is lehet egyéb a fiából, ha nem barát?
    Jancsi vígan lépkedett János fráter mellett a hegyen fölfelé. Micsoda boldogság, hogy ő is barát lesz! Szerzetes társa lesz a királykisasszonynak is, az anyjának is. Így hát mégiscsak összekerül velük.
    Máskülönben is kiváltságos pálya a szerzeti. A barátok Isten választottjai. Vámot, révpénzt, fuvart nem fizetnek. Hajlékuk minden ház, ha kint járnak, és asztaluk minden asztal. Isten népe ők e földi világban.
    János barát is így gondolkodott.
    - Lásd - azt mondja -, angyal vezetett tegnap hozzám. És te mégis bőgtél. Megtanulod majd a szent szerzet házában, hogy Isten mindent jóra fordít, amit ember rossznak vél a maga gyarló kis eszével.
    Fölértek a várhegyre, s befordultak az első utcába. Az utca kövezetlen volt és a két szélén gyepes, mint a világ minden városának minden utcája abban a korban. Régi és új házak váltakoztak benne. Többnyire alacsony házak, zsupposak, de látszott köztük egynehány cserépfedeles, sőt emeletes is - egyemeletes -, de csak fából az emelet.
    Az utcán piaci nép bözsgött. Egy-egy gyermek hozzáfutott János fráterhez, és kezet csókolt neki. Egy öreg parasztasszony is. Urak köszöntek a fráternek, a fráter csak feje bólintásával fogadta. A csuklya a fején volt. Azzal nem lehetett másképp köszönnie.
    Jancsi gyakorta látta Fejérváron is, hogy a barátoknak köszönnek az urak, és hogy a parasztasszonyok meg a gyermekek a kezüket csókolják. Mindig egykedvűen nézte. De bezzeg örvendezett most rajta! Most már ő is barát lesz! Őt is így tisztelik majd.
    A nép közül elővált és feléjük tört egy naptól barnult arcú, zsíros képű pap, fekete reverendás plébános-féle. Asszony is volt vele, szintén kövér és naptól barna. Az asszonynál kosár volt, amelyből fakanalak kandikáltak ki, s egy kis vas-serpenyő. A pap hóna alatt egy új kaszavas villogott. A derekára kard volt kötve. Szőkés szakálla a melléig ért, barnás haja a válláig. A haja zsíros volt. A szakálla azonban száraz. Bizonyára mosásban részesült aznap, mert minden szála külön állt. Negyvenéves, komoly ember volt.
    Örvendezve kiáltott a fráterre:
    - Jánoskám! Jánoskám!
    A fráter megállt. Kezet szorítottak.
    - Ihol a feleségem - mondotta a pap. - Megházasodtam. Mai világban hiába... kell az asszony.
    - Mi újság otthon? - kérdezte a fráter - anyám hogy van?
    A pap elmondta, hogy otthon, vagyis a beszédből kiérthetően: Pilisen, szintén erősen építkeznek, s hogy a fráter anyjának semmi baja nincs a szokotton felül, vagyis hogy nem bír járni. A rokonok azonban jól bánnak vele.
    Aztán a pap kérdezősködött:
    - Hallom, nagyban ünnepeltetek tennap a szigeten Ha tudtuk vóna...
    És a feleségére pillantott.
    - Tennap gyüttünk vauna - mondotta csillogó szemmel az asszony. - Láttad a királyleányt, fráter?
    - Hogyne - felelte a fráter -, iszen éppen ott vagyok, legalább ezen a héten.
    - Hát beszélj már valamit - kapott az értesülésen a pap -, miféle klastrom lesz az? Valami kiváltságos?
    - Semmi kiváltság - mosolygott a fráter -, nálunk nincsenek kiváltságok.
    - De hát a királylányt csak nem hálatjátok szalmán?
    - Azon hál biz ő.
    - És csak nem tartjátok főzeléken?
    - Azon tartjuk biz őt.
    - És az a finnyás dáma: Tamás ispánnak az özvegye...
    - Nálunk nem finnyás senki.
    - És miféle nemzetségű apácák azok?
    A fráter a magasba legyintett:
    - Csupa nagyúri nemzetség. Egy hercegleány is van közte: a makonyai hercegé. A többi meg... csupa ispánlányok.
    - Mégis kik?
    - Hát először is a királylány dajkája Budaméry ispánnak az özvegye. A lánya is vele van, Erzsébet a neve. A herceglányt már mondtam. Annak is Margit a neve. Tizenkét esztendős mostan. Aztán, hogy a gyerekeken folytassam, hát ott van Ipolt ispán úrnak a lánykája is, Judit nevű. Az csak tízesztendős, mint a király lánya. Még egy lányka volna: a gazdag Somogyinak a lánykája, Ágnes.
    - Nem gazdag az mán, János.
    - Dehonnem, Balázs. A fődjét nem vitte el a tatár.
    - Hát még kik vannak?
    - Katarina szóror, ha hallottad hírét.
    - Nem hallottam én. Miről híres? Tán biz harcolt a tatárokkal?
    - Azt nem tudom. Aligha harcolt. De arról híres, hogy úgy beszél latinul, akárcsak magyarul.
    - A manót! - álmélkodott a plébános.
    (Abban az időben bizony még a plébánosok sem igen értették a latin nyelvet.)
    János fráter ismét a füle mellé terjengette a tenyerét:
    - Írni, olvasni is úgy tud az, akár a mi mesterünk.
    - Hát magisztra.
    - Az. Margitkát már megtanította az olvasásra, azt mondják. No de, hogy ne soká késsek, elmondok még egypár nevet: hát ott van még Veszprémi Mózesnek a lánya, Cecília szóror; aztán Pósa úrnak a lánya: Stefánia szóror. Az esztergomi Sennye úr lánya: Katarina szóror. És egyéb apácák, összesen tizennyolcan.
    A pap összecsapta a kezét:
    - Csupa nagyurak!
    - Be igen szeretném, ha láthatnám őket - kívánságoskodott a papné.
    János a fejét rázta.
    - Bajos. Ha csak egyenként ki nem hívatjátok őket a társalgó szobába. De az is bajos.
    - Elmegyünk a templomukba.
    - Ott éppen nem láthatjátok őket. Rostély mögött ülnek a szanktuárium jobb felén. Ott van a kórusuk. De hát mit néznétek rajtuk?
    - Csak legalább a kis Margitot ha láthatnám. Jaj be igen szeretném...
    János fráter fontoskodva vonogatta a nyakát:
    - No, hát az nem éppenséggel lehetetlen. Neki külön fülkéje van szélrül. Ha estefelé odajöttök vecsernyére, csak gyertek be a templomba, oszt csak térdeljetek a Szent Kereszt oltára elé. Onnan megláthatjátok. De a többiből semmit se. Azok hátrább ülnek.
    Egy rókatarisznyás nemesember közelített hozzájuk. Nyergelt paripát vezetett kantáron. Vastag, ősz bajusza ki volt viaszkolva, mintha fából faragták volna az orra alá. Már messziről integetett, és a szeme rezgett az örömtől.
    - Jó, hogy talállak benneteket! - mondotta a papnak. - Reggel óta keresek embert Budán, Pesten, aki egy levelet elolvasna nekem.
    Belenyúlt a dolmánya belső zsebébe, és elővett egy szennyes és gyűrött levelet.
    - Egy cseri barát hozta. Azt mondja, hogy egy atyámfia küldi. Füzy Bernát fia Ákos. Ugyan mondjátok meg, mit akar?
    S nyújtotta a levelet a papnak.
    A pap nézi a levelet. Rázza a fejét.
    - Ezt hát én el nem olvasom, édes felem. Én csak könyves írást olvasok. Te talán jobban érted, János.
    S adja a levelet János fráternek.
    János bepillant a levélbe, s ő is a fejét rázza:
    - Nem vagyok én se jártas a levélolvasásban. Én csak a psalterium olvasását értem, azt is csak a magam könyvét.
    A nemes vakaródzott:
    - Hogy a forgószél hordja el! Minek ír nekem!? Nyelvet küldjön nekem, ne papirost, ha valamit kíván. Mán két hete hordozom a vármegyében: senkit se találok, aki elolvasná. Hát nálatok csak van valaki a klastromban, aki érti az effélét?
    - Vanni vóna - felelte vonakodva János fráter -, nálunk van írástudó ember. Négy is. Legkivált Dezső fráter, a lektor. De világi ügyekkel mi nem foglalkozunk.
    Ezt mondván a napra pillantott.
    - Közel az idő a délhez - mentegetődzött.
    És sietve elbúcsúzott a paptól. Tiszteltette az anyját. Megígérte, hogy ha koldulni küldik, meglátogatja őket.
    Az asszonnyal nem fogott kezet.
    Egy emeletes házat meszeltek a kőművesek a budai főutcán. Templommal volt a ház egybeépítve. János fráter ott megállt.
    Az utca túlsó felére tekintett. Szekér állt ottan, úri szekér, és benne fehér dunyhák között egy asszony feküdt. Csak az orra látszott ki, mert a feje is párnák közé volt süllyedve, de a haja fonatáról mégis kitetszett, hogy asszony.
    Bizonyára beteg volt. Egy bús képű, fiatal nemesúr lógatta a lábát a szekér rúdján. Hosszú, szőke haja szinte lányosan sátorozta az arcát. A lovak meg a szekeres hiányzottak. Egy bepólyált fejű parasztlegény is ült a szekér közelében, az átellenes ház küszöbén, és kenyeret falatozott.
    János fráter odakiáltott nekik:
    - Csöngettetek már?
    - Csöngettünk - felelte a fiatal nemes.
    S fölkelt. A süvegét megemelintette.
    - Nincs itthon?
    - Nincs. Azt mondják, odaát van Pesten, de délre megjön.
    Bizonyára az orvosról beszéltek, a klastrom orvosáról.
    János fráter megrántotta a csengőgombot.
    Csakhamar csoszogás hallatszott belülről. Az ajtó kilesőjén emberi szem kukkantott rájuk. S az ajtó megnyílt.
    Egy fehér arcú fráter volt a kapus. Jancsit egy pillantással végigmustrálta.
    Aztán János fráterre mosolygott:
    - Milyen az élet a szigeten?
    - Zöld - felelte János barátságosan. - Az a sok fa... Haj, haj, mennyi fa!
    - Hát a kis királyi virág?
    János fráter fölemelte a kezét és a szemöldökét. A szemét meg behunyta, mintha azt mondaná: Gyönyörű kis teremtés!
    A kapus mosolyogva pislogott. Aztán elkomolyodott.
    - Mindnyájan lementek eléjük, csak énnekem kellett itthon maradnom, meg Jakab fráternek. Szerettem volna pedig... Ájtatos? Komoly?
    János fráter éppoly magasztaló kézemeléssel felelt, mint előbb.
    - Hát ez a kis lurkó? - kérdezte a kapus.
    - Novíciusunk lesz.
    - Ez? Hiszen ez még nincs tizenkét esztendős se.
    - De annyi vagyok - felelte Jancsi szinte ijedten.
    S aggódva nézett a kapusra, hogy nem löki-e ki, amiért annyira fiatal. De a kapus barátságosan nézett rá. Harmincesztendős forma, nyájas arcú ember volt, az álla borostás, szeme mosolygós.
    Homályos, hűs folyosón avult kőlépcsőhöz értek.
    A kapus utánuk szólt:
    - Itthon ebédelsz-e?
    - Ha itt ér a dél - felelte János barát.
    Ott már halkabban beszéltek. János barát arca alázatossá vált. Föllépkedtek a gödrösre kopott lépcsőn. Ott is árnyékos folyosóra értek. A folyosón sok ajtó. Emberi lélek egy se. És semmi hang, csak egy ijedt dongó kanyarodik egyet sebesen előttük. Mintha üres volna a ház.
    János barát megállott az első ajtónál. Jancsira nézett.
    - Vedd le a süveged - susogta.
    Köhintett, torkot reszelt, s alázatosan kopogott.
    - Áve! - hallatszott egy panaszos férfihang belülről.
    János megnyitotta az ajtót. Beléptek egy alacsony bolthajtásos szobába.
    A szoba ablakfülkéjében egy zömök, ősz barát állott. Nagy pecsétes levél fehérlett a kezében. Hogy beléptek, előre jött. Jancsira nézett, aztán meg Jánosra.
    A tekintete nyugodt volt és méltóságos. De bágyadt. Mintha a szeme üvegből volna, valami kékesszürke üvegből, s az üveg mögött kevés világosság. Az arca sárga-sápadt, szinte halotti. Valóban olyan volt első látásra, mintha fennjáró halott volna: a bajusza és a szakálla helye deres.
    János letérdelt egy pillanatra. A prior áldást vetett reá.
    - Mi újság, Jánoskám? - kérdezte aztán atyásan.
    - Ezt a fiúcskát hoztam, prior atyám - felelte János alázatosan. - A generális fráter küldi.
    S elmondta röviden, hogy a fiú jobbágygyerek; az anyja másodrendű apáca lesz a prépost rendeletéből. A prépost kérte meg a generálist, hogy vegye fel a fiút a szerzetbe.
    Jancsinak különös volt János barátnak a hangja. Ránéz, hát látja, hogy a fejét lehajtva beszél, s a szemét is annyira lesüti, mintha az orrát nézné.
    Jancsinak furcsa volt ez. Csaknem elmosolyodott. Még inkább furcsa volt neki, hogy egy foltos öltözetű barátnak alázatoskodik. Mert éktelen foltok ríttak le a prior csuhájáról. A két könyöke duplán is meg volt foltozva; a térde fölött is kétaraszos, négyszögletű folt, s a foltnak szövete láthatóképpen újabb volt a csuha szöveténél.
    Jancsi körülpillantott a szobában. Csakolyan téglás szoba volt az, mint az apácáké meg a barátoké lenn a szigeten. Szalmazsákos ágy, két lantornás ablak, egy szalmafonatú szék, egy festetlen asztal. A falon Mária-kép és avult feszület. Az ágy előtt gyékény.
    A prior leült a székre, s bágyadt szemét végigsétáltatta a fiún. Aztán János barátra nézett.
    - Hát valami húsz apáca jött, ugye?
    - Tizennyolc, prior atyám - felelte János anélkül, hogy a szemét fölemelné.
    - Mink csak úgy nagyjából olvastuk. Tehát tizennyolc szóror, meg három cseléd, és négy nutrita, kisleány. Rövidke beszéddel üdvözöltem őket a parton. A fráterek azt mondják, hogy jól beszéltem. Ki a magisztrájok?
    - Katarina szóror.
    A prior bólintott:
    - Igaz, hiszen láttam is. Ha te úgy tudnál latinul, Jánoskám, azóta áldozópap volnál.
    János mosolyogva tekergette a nyakát:
    - Szamár vagyok, prior atyám, hiába, szamár vagyok. Isten úgy teremtett.
    Jancsi elámulva nézett a barátra. Soha ilyen beszédet nem hallott.
    A prior gondolatokba merülve nézett maga elé, és bólogatott:
    - Sok gond kél ebből - szólalt meg végre, mintha magában beszélne. - Az apáca-féle...
    S maga elé legyintett egy bágyadt mozdulattal.
    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633641637
Webáruház készítés