Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Gárdonyi Géza: Hosszúhajú veszedelem_EPUB

Gárdonyi Géza: Hosszúhajú veszedelem_EPUB
540 Ft540

TARTALOM

Az első agglegény elbeszélése
Szakállas Magdolna

A második agglegény elbeszélése
A mandula

A harmadik agglegény elbeszélése
Egy korty víz

A negyedik agglegény elbeszélése
Hegyen égő tűz

Az ötödik agglegény elbeszélése
A pék órája

A hatodik agglegény elbeszélése
Kék leányka, zöld legényke

A hetedik agglegény elbeszélése
Három bagoly

A nyolcadik agglegény elbeszélése
Két szék között…

[A kilencedik agglegény „elbeszélése”]
A tizedik agglegény elbeszélése
Finum Ilka

A tizenegyedik agglegény elbeszélése
Csak ne felejts!

A tizenkettedik agglegény elbeszélése
Kinek a párja?

Az utolsó agglegény elbeszélése
Hol vagy, Éva?
e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Részlet az e-Könyvből:

    Hát hogy a manóba szoktak felülni? Hátul, vagy oldalt?
    Mégiscsak oldalt.
    No, jer elő tornásztudomány: hágjunk a kerékagyra, onnan a kerék tetejére, onnan fel a lábat magas lendítéssel!...
    - Messze megyünk-e?
    - Nem, nem messze - feleli a kertész.
    - Mégis, mennyi időbe kerül?
    - Hát... félórába se, tekintetes uram. Csak egyszer meginduljunk.
    Azzal fölhág a rúdra, s mellém ereszkedik a háromféle szagával együtt.
    - Csak egyszer meginduljunk - dünnyögte az ostort a kezébe véve.
    Gondoltam, most már ha kordéra kerültem is, a lovacska jó: megyünk, mint Pesten a konflison, gurulunk a gyönyörű tóhoz. Csak ez a fene keskeny deszkaülés...
    S vártam, hogy indulunk. Közben sajnálkozva szemléltem a kesztyűmet, hogy mind a két tenyeremen beszennyeződött.
    A kertész azonban jobbra-balra forgatta a fejét, meg hátra a kis állomásra.
    - Vár még valakit?
    - Nem várok - felelte.
    S újra nézgelődik mindenfelé.
    Végre megrázogatja a gyeplőt:
    - No, isten segíts! Gyű, Csillag! Gyühű!
    S rá is csap a lóra az ostorral, de úgy, hogy sokalltam.
    A ló egyet emelint a hátulsó lábán, mintha legyet rázna le, s marad állton.
    - No, Csillag, gyű!
    - Mi baj? - kérdezem. - Mi lelte ezt a lovat?
    Az ember megint rásújt a lovára:
    - No, Csillag, gyű! Az apád teremtésit!
    A ló nem mozdul. Csak áll, mintha oda volna kötve, csak éppen a bőrét rándítja, hátulsó lábát emelinti.
    - Hát mért nem megy ez a ló?
    - Mer cudar, a tályog essen bele! Nem mozdul ez, míg meg nem indítják.
    Nem értettem az ügyet.
    - Indítják? Hát indítsa!
    - Hászen én indítanám, a holló egye meg!
    - Hát mér nem indul?
    - Mer nem akar a cudar.
    - Nem akar? Hát mér nem akar?
    - Mer olyan a természete, a holló egye meg...
    És megint csapkodja a lovat.
    - Nem indul ez a dög, csak ha valaki vezeti néhány lépést.
    - Hát szálljon le, aztán vezesse.
    - Csakhogy akkor én itt maradok.
    - Hát majd felül. Egypár lépést csak gyalogolhat.
    - Ph! Ha lehetne.
    - Hát mér nem lehet?
    - Mer nem lehet. Ha ez egyszer elindul...
    És ellegyintett a füle mellett.
    Az ügy kezdett aggodalmassá válni. Ma se tudom, hogy vannak-e őrültek a lovak közt is - de annyi bizonyos, hogy az a ló fának vagy minek képzelte magát.
    A kertész végre is leszállott.
    - Bemegyek az állomásra: hívok valakit, aki indítson. Tessen, a gyeplő.
    S leszáll.
    Abban a pillanatban megugrik a Csillag, hogy majd hanyatt estem. Vágtat, mintha tüzes ördögök kergetnék.
    Én ijedtemben azt se tudtam, hova kapjak, kapaszkodjak. Csak éppen annyi lélek maradt bennem, hogy a gyeplőt nem bocsátottam ki a markomból.
    Mondanom se kell, hogy az ülődeszka volt az első, amelyik elmozdult helyéről, én meg hanyatt be a taliga mélyébe. A cilinderkalapom is leesik. Meg se kaphatom. Mert rohanvást rohan velem az ördög taligája. Rohan olyan zökögősen, ugrálósan, hogyha göndör lett volna a hajam, akkor is zsindelyszögekként meredt volna az égnek.
    - Hó! Hó! - kiáltoztam rémüldözve.
    De az csak annál bolondabbul vágtatott.
    S vitt az átkozott bestia! Ragadt bőszülten. Ragadt eleinte a zökögős kocsiúton, aztán lefelé valahova, mintha valami mélységbe vitt volna; a következő pillanatban meg fölfelé, föl, meredeken, mintha a felhők közé akarna száguldani. Aztán ki valami szántóföldnek, keresztül-kasul répán, lóherén, kukoricán, aztán egy dimbes-dombos legelőn. Olykor hozzákoppant a hátulsó két patkója a taliga fenekéhez, s majd kirúgott engem is a fenékdeszkákkal együtt.
    No, még a két szemem golyója is ugrált a zöcskölésben.
    Szerettem volna én kiugrani vagy legalábbis kifordulni hátul valahogyan, de nem lehetett. Attól is tartottam pedig, hogy a patronok elsülnek alattam, ha a Csillag még egyszer megrúgja a fenékdeszkát. No, azt hittem, sose szakad vége az őrült hercehurcának!
    Végre is valami juhász elfogta a lovat, és megállította a legelő közepén.
    Nekem az volt az első cselekedetem, hogy nagy gőzölögve, lihegve kikászálódtam a taligából, és káprázó szemmel tapogattam körül magamat: megvan-e mind a kétszázharminchárom csontom? Nem törött-e el a lábam szára?
    Csak azután hebegtem köszönetet az életem megmentőjének, a juhásznak.
    S kivettem a taligában maradt egyetlen táskámat. Letettem a gyöpre. Ráültem, hogy pihenjek.
    Negyedóra is beletelt, míg végre előtűnt nagy lihegve-lehelődzve Izsák János is, amint hozta a vállán, a hátán, karjain a másik két motyómat, puskámat, festőállványomat és cilinderemet; a hóna alatt meg az ülésdeszkát.
    Csak az esernyőm veszett el.
    - Mán nem tehessünk rúla - mentegetődzött verejtékezve. Néha bolondján van ez a gonosz pára. Kivált, ha rendesen nem indítják...
    S feligazította az ülésdeszkát is.
    - No, tessen felülni.
    - De nem ülök én!
    - De csak tessen...
    - Örülök, hogy leszállhattam.
    - Hát gyalog tetszene?...
    - Inkább gyalog, a ménkű üssön a kordéjába! Életemben először ültem kordén, de nem is fogok többé.
    S búsan tisztogattam a sarat a ruhámról és a cilinderemről. Szegény cilinderem úgy meg volt nyomorodva, hogy a pesti szemétdombon különbek hevernek.
    - Hát én nem bánom - felelte búsan a kertész. - De még sáros az út, tekintetes uram, és nem tetszik csizmában lenni.
    Ez valóban aggasztó ügy volt. A nap már kisütött ugyan, de a fűszálakon még csillogtak az esőcseppek. A taligáról csepegett a sár.
    - De ha megint megvadul ez a bestia...
    - Nem vadul most mán, ne tessen félni. A Kálmán kivezeti az útra, és megindítja. Nézz be estére, Kálmán: kapsz egy kosár meggyet.
    És csóválta a fejét:
    - Mondtam az asszonynak: ne adjon annyi zabot. De mindig abrakolják, mindig.
    Mit tehettem egyebet, megint csak felültem.
    A juhász kivezette a lovat a kocsiútra. Néhány lépést ballagott vele, aztán félreugrott. A Csillag megint nekiiramlott kissé, de aztán csakhamar megrendesedett.
    Hallgatva gurultunk a sáros kocsiúton. Szidtam magamat, hogy mi a fenének indultam én ilyen ismeretlen világba ismeretlen kertészek és lovak közé! S fél kézzel ugyancsak kellett kapaszkodnom a lőcsbe. Az út kövezetlen volt, és a mély kátyúkban hol jobbra billent a taliga, hol balra.
    És fecsegett a sár minden kátyúnál, minden pocsaknál, ahová a pej beletoccsantotta a patkóját.
    Eleinte csak törülgettem a zsebkendőmmel az arcomról, térdemről, lábam száráról; de aztán láttam, hogy nem győzöm, hát csak az arcomról törülgettem.
    Eközben lecsillapult a bosszankodásom. A mezei képek érdekessége foglalkoztatta a szememet. Dimbes-dombos táj. Fecskék játéka a levegőben. A távolban felhőfátyolos, kék hegyek. Az út mellett vízgyöngyös akácfák.
    Csak vártam, hogy előtűnik majd a tó is. De csak a vizes gabona látszott mindenfelé.
    Egyszer csak látom a falu tornyát. Formátlan alkotású, szegényes, hegyes torony, mint a megfaragott ceruza.
    S látom a nádtetős házakat is. Itt a falu, amelyben annyiszor gyönyörködtem a színpadon. Blaháné, Tamássy...
    No, igazat mondott Tóth Gazsi, hogy szép táj. Csak az utat is megmondta volna, hogy taligán kell rajta járnom, és hogy az embernek a szeme közé föcsög a sár.
    De hol a tó? Hogyan nem mutatkozik még?
    No, bizonyosan a falunak a túlsó végén van.
    - Hallja - mondom a kertésznek -, valahogy végig ne vigyen a falun.
    Már akkor annyi volt a sár a nadrágomon, hogy három fecskefészek kitellett volna belőle. És a kesztyűm - arról nem is beszélek.
    - Jó - felelte nyugodtan Izsák -, lekanyarodunk itt a hídnál.
    S kanyarodtunk.
    A magas jegenyék között egy oszlopos tornácú nemesi kúria bontakozott elő.
    - Hát itt urak is laknak?
    - Nem - feleli a kertész nyugodtan -, ez csak a Soma.
    - Micsoda Soma?
    - Szilágyi Soma. Bótos vót azelőtt itten.
    - Maga annak a kertésze?
    - Nem, én csak a bérlője vagyok, feles bérlője. Az alsó kertjét bérlem, meg a tavát. Mert, tetszik tudni, a káka nem takarmány. Én meg, tetszik tudni, mindenre vállalkozok: gyékényt fonok belőle, meg méhkast.
    A tornácon künn uzsonnázott a Soma család. Egy szalmakalapos férfi és valami négy városias öltözetű nő. Láttunkra a hölgyek zsiráfokként nyújtogatták a nyakukat. Egy szőkés, tornyos hajú közülük a tornác végére futott, hogy jobban megnézhessen.
    Röstelkedve guborodtam össze, s még az arcomat is elfordítottam.
    A kúriából dühös kutyák rohantak ránk. A Csillag kissé megiramlott. Lekanyarodtunk a kúria mögött a völgybe.
    Hosszú gledícsiakerítéshez érkeztünk. A kerítésen belől szőlőt, zöldséget, gyümölcsfákat lehetett látni.
    - Ez a kertem - mondotta elégedetten a kertész. - Bemenjünk-e hozzám, vagy egyenesen a kunyhóba vigyem a tekintetes urat?
    - A kunyhóba.
    S nézgelődtem, hogy hol a tó.
    No, bizonyosan kis tó, hogy még mindig nem látom sehol.
    A Csillag végigügetett a kerítés mellett. Valami kákás-nádas völgyecskébe fordultunk a végén. A völgyecskén túl erdő zöldült elő. No, ez kedves! Az erdőben is fogok vadászgatni.
    - Hát hol az a tó? - kérdeztem végre türelmetlenül.
    - Itt van - felelte az ostorával a kákás-nádas völgyre mutatva. - Mán itt vagyunk.
    - Én nem látok itt semmi vizet se.
    - Hát ilyenkor nincs is - felelte nyugodtan. - Csak tavaszonkint. Ámbátor most is van valamelyes a nád között.
    - Maga azt írta nekem, hogy “tóparton vadászkunyhó”.
    - Hát az is - felelte változatlan nyugalommal. - Ahun a parton a kunyhó.
    Egy cigánysátor-forma, barna nádkunyhó állt vagy kétszáz lépésnyire a zsombékok között, szinte mohos a régiségtől.
    - A vót-urunk innen szokta lőni a vadludat - magyarázta a kertész. - Vadludat, vadkacsát, mikor minek a divatja van.
    - Hát jár ide vadlúd?
    - Most mán bizony nemigen, mióta a Soma árkot húzatott. Azóta nemigen.
    No, ez lesújtó felfedezés volt. Mármost minek hoztam én úszónadrágot kettőt is?
    A kertész megállította a lovát:
    - No, itt leszállunk, tekintetes uram.
    A sok zsombék között valóban bajos is lett volna a taligával haladni. Még csak gyalogút se látszott a sásos fű között. Kedvetlenül szállottam le az ülésről. A lábam úgy el volt gémberedve, mintha én volnék az a bibliai ember, aki harmincnyolc esztendeig feküdt a Bethezda partján.
    Izsák újra magára szedte a retyemutyámat. Én azalatt meglepődve éreztem, hogy a cipőmbe víz nyomul.
    Ijedten lépek félre. Ott is víz. A fű töve mindenütt tocsog.
    - Másfelé menjünk! - kiáltottam. - Hiszen itt víz van!
    - No, ugye! - rikoltott Izsák diadalmasan. - Oszt még azt tetszett mondani, hogy itt nincs víz!
    - Kerüljünk szárazabb útra. Hiszen itt nem lehet járni. A cipőm már megmerült.
    - Hiába kerülnénk, uram. Itt az egész völgy ilyen eső után. De csak tessen nyomomba jönni. Ha mán megmerült a cipő, úgyis mindegy.
    És megindult előttem a nagy lóbőrcsizmákban.
    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633644324
Webáruház készítés