Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Gárdonyi Géza: A láthatatlan ember_EPUB

Gárdonyi Géza: A láthatatlan ember_EPUB
540 Ft540
  • Részlet az e-Könyvből:

    A következő napokon még erősebb sajtó alá került az érzékenységem.
    A cselédek egykedvűen fogadtak. Megszokták, hogy a foglyok váltakoznak az udvaron. Legfeljebb ha annyi érdekelte őket, hogy előkelő származású vagyok-e, és hogy várok-e váltságot.
    Amint megtudták, hogy apám mezítláb jár, és hogy soha senkinek eszébe nem jut az én kiváltásom, megvetően néztek reám. Ilyen megjegyzéseket hallottam:
    - A kezed ugyan uras. No, majd itt megvastagodik.
    A másik:
    - A haját szagosítja ez. Kopi, gondoskodjál reggel mandulatej mosdóvízről.
    Az említett Kopi vízhordó és tűzőr mindenes volt. A vizet csak az udvarról hordta a konyhába, a lajtból, a szakácsasszony keze alá.
    A harmadik:
    - Ugye, te nem háltál otthon selyemágyon? Itt azt is meg kell szoknod.
    És röhögtek.
    - Embertársaim - kérleltem őket -, mindenkor örülök, ha vidámultok rajtam. Csak ne rosszakarattal tréfálkozzatok velem, ne gonoszul. Szolgája vagyok az uramnak, de nektek is szolgátok leszek, ha türelemmel néztek reám.
    Egy percre elhallgattak. Azután a vízhordó szólalt meg először (akinek mindig tréfára állt a bajusza):
    - Olyan urasan beszélsz, mint valami gyiák. Te talán a rovást is érted?
    - Tud ez mindent - szólt közbe a horgas orrú cseléd -, ahogy az úrnak elmondta, hogy mit tud, csuda volt, de köszönni mégse tudott.
    Erre megint vidámkodtak rajtam.
    De a durva tréfálkozás csak akkor vált gyűlöletté, mikor azt látták, hogy engem Csáth magával hordoz. Napokig nem szólt hozzám egyik se. Ha köszöntem, nem feleltek. Ha feléjük mentem, elfordultak.
    Egyszer, mikor ebédre ülök közéjük, Rába asszony, a szakácsné csodálkozva szól:
    - Minek jössz te ide? Azt hallottam, hogy ma az úrral ebédelsz!
    - Kutyának ott a helye a gazda asztala körül - mondta Uzura, az ajtónálló.
    - Érti ez a hízelgést - fűzte tovább Karacs, egy horpadt képű fekete kazár -, úgy hajlong az úr előtt, mint valami római szenátor.
    Hallgattam. Nem állok szóba velük - gondoltam -, a műveletlen emberek olyanok, mint az ebek: nem tűrik az idegent, amíg meg nem szokják.
    De a szakácsasszony feje fölött mégse nézhettem el: ő mérte ki a tányérba az ételemet. Hát akármilyen morcos volt is irántam, mindig szóltam neki egy-két jó szót. Amit adott, megköszöntem.
    Akkor aztán reá is repültek a nyilak.
    - Csak a javát neki, Rába néni - kiáltotta Zuzura -, mert igen szépen köszön! Holnap már kezet is csókol.
    - Elveszi Rábát feleségül! - rikkantott Kopi.
    Kacagtak. Rába asszony koros volt már, bajuszos, férfihangú, és legalábbis másfél mázsás. Kopinak a szavát napokig röhögték.
    Persze Rába asszony még görbébben nézett reám, s bizony nem volt érdemes megköszönnöm, amit adott.
    De azért megköszöntem.
    - Beszélhettek, amit akartok - mondottam -, én nem az ételt köszönöm meg, hanem a fáradságát. Az ételt a gazda adja, Rába asszony pedig foglalkozik velem akaratlanul is. Én ezt megköszönöm neki, ha elfogadja, ha nem.
    Lehet, hogy urak is olvassák e bús soraimat, s talán csodálkoznak azon, hogy nem hagytam ott őket, vagy hogy másképpen nem segítettem magamon. De haj, nem volt az soha a nyomorúság láncán, aki nem tudja, hogy enni nemcsak szokás, hanem kénytelenség is. Az ínséges megeszi a fakérget is, és megissza a pocsolyavizet is. S hogy a bibliai tékozló fiú egy vályúból evett a disznókkal, azon én nem csodálkozom.
    A mai eszemmel bezzeg tudom már, hogy velük kellett volna figuráznom magamon. Ha tréfáltak rám, tódítanom kellett volna a tréfájukat, s akkor minden nyiluk lehull előttem. De a lelkem úgy meg volt akkor törve, hogy csak vonaglottam, mint a bottal összevert kígyó. Minden fájt, még az ostoba szó is.
    Hallgattam hát, s félrevonultam. Kiültem a küszöbre, sánta Kopi mellé, aki utolsó szolga volt a háznál, s akire nem tudtam haragudni. Látszott rajta, hogy a tréfálkozás nem gonoszsága neki, hanem csak mulatsága.
    Eb nem volt őnáluk, mert az egyik gyermeket megharapta egyszer valamelyik kutya, s akkor Csáth minden kutyáját megölette. A konyha előtt baromfiak tanyáztak. Azok között szemembe ötlött egy nyomorék lábú fekete tyúk. Még csirke korában rálépett valaki a lábára, s úgy maradt a nyomorult. Persze nem ölték meg, de tán különben se került volna soha nyársra, a színe miatt. A fekete csirkét oda szokták adni a táltosoknak. Az persze, hogy sánta volt, oda se kellett.
    Hát mondom: ahogy ott eddegéltem a küszöbön, megállt a szemem azon a szegény kis tollas állaton. Rút volt és szomorú. A szeme szinte szüntelenül rémületre volt kikerekedve. A taraja halavány. Azért vonta magára a figyelmemet, mert azt láttam, hogy minden tyúk vágja. Ha kivetnek valamit a konyhából, s őt is odahajtja az éhség a többi közé, hol az egyik, hol a másik csíp rajta. Néha szinte sikolt szegény a fájdalomtól.
    De hát azért csak megvan. Mindig egyedül, mindig szomorúan, gondolkodón. A többi tyúk elszéled az istállók köré: vidáman kapirgálnak. Az az egy ott marad magányosan a konyha közelében. Csak akkor rebben meg, ha ember közelít feléje. Olyankor ijedten sántikál tovább. Fél mindenkitől.
    Milyen furcsa, gondoltam: az állatok között is van gyűlölt és üldözött, egyedül élő, némán szenvedő.
    Dobtam neki a kenyeremből.
    Eleinte meg-megrebbent minden dobásomtól. A szemén látszott, hogy azt hiszi, kővel dobálom. Néhány nap múlván azonban elmúlt az ijedtsége: egyre közelebb bátorkodott.
    Már látszott a szemén némi bizalom. Már tudta, hogy tőlem csak jót várhat.
    S míg a többi cselédtársam odabent beszélgetve evett, én azzal a tyúkkal társalogtam.
    - Gyere, kis tollas ördög, ne félj. Nesze! Hopp: kapd föl!
    Nem telt bele hét, a tyúk a kezemből evett. Annyira ismert, hogy mikor kiültem a küszöbre, egyenesen hozzám bicegett. Mellém állt. A szavaimra káricálással felelt. Okosan és félelem nélkül nézett reám. Még később az ölembe is beleült, és engedte, hogy simogassam, pedig a madárféle nem szereti, ha simogatják.
    Az a tyúk aztán annyira szeretett engem, hogy reggelenkint mindig ott találtam magam mellett. Ült az ágyam alatt, és várta az ébredésemet.

    28
    Elmúlt a nyár.
    A sátorok városa megváltozott. Minden sátor mellett szénaboglya, szalmakazal. A kazlak közé lóállást igazítottak. Oldalt vesszőfonás és semmi egyéb. Csak épp hogy az északi és keleti szél ne fújja a lovat. Még a sátorok is úgy álltak, hogy védjék a lovakat a szelektől.
    Akkor aztán már a sátorokra is több került. A sátornyílást mindenütt lóbőr vagy tehénbőr lógta be. Nappal félreakasztották; éjjelre lebocsátották.
    Az emberek is megváltoztak. A lobogós ing és gatya bozontos bőrruha alá került. Farkasbőr, medvebőr, szarvasbőr, borjúbőr, de mind szőrösen. A könnyű posztósüveg helyét is tornyos prémsüveg váltotta föl. A közrendi embereké bárányprémből való, a jómódúaké rókaprém, hódprém. Atilla süvege oroszlánsörényből készült. A fővezér és más előkelők medvekucsmát tettek föl. A gazdám is medvekucsmát viselt.
    Csupán a rabszolgák jártak tovább is hajadonfőtt.
    Én még mindig csatlósa voltam Csáthnak. Az istállóban való alvást megszoktam. Nehezen törődtem belé, s könnyeztem is néha miatta, de mikor az idő hidegre fordult, az állatok melege enyhítette az állapotomat.
    Emőkét mindennap láttam. Rám se nézett. Csak néha, mikor tanúk nélkül találkoztunk, szólt egy-két szót hozzám, félvállról, hidegen, de mégiscsak szólott.
    Egyszer azt kérdezte, hogy meg vagyok-e elégedve a sorsommal.
    - Kisasszonyom - sóhajtottam -, én vagyok a föld legszerencsésebb boldogtalanja.
    Az következett volna, hogy megkérdezze, miért mondom magamat szerencsésnek, és miért boldogtalannak. De ő ehelyett csak vállat vont:
    - Késő bánat.
    - Ha téged látlak - feleltem -, nem bánok én semmit.
    - Tudod-e - mondotta fenyegetően -, hogy az életeddel játszol, semmiért?
    - Neked semmi, nekem mindenem.
    Haragos szemmel fordult el és ment tovább.
    Egyszer a kert felől való ablakon könyökölt. Szürke őszi est volt. A hold akkor kelt. Arra mentem, és köszöntem neki:
    - Jó estét kíván a te rabszolgád.
    Rám nézett. Az arca nyugodt volt. Megálltam egy percre, hogy talán mond valamit, de nem mondott semmit. S nekem tovább kellett mennem, mert a szolgák megláthatták volna, hogy a kisasszony beszélget velem.
    Egyszer meg ott ültem búsan az ajtó előtt. Annyira elmélyedtem a gondolataimban, hogy nem is figyeltem arra, kik járnak mellettem. Csak akkor pillantottam föl, mikor már ott állt, s a ruhája illata megérintett.
    Vadmacskából készült prémköntös volt rajta. A fején ugyanolyan süveg.
    A lovát várta.
    Fölkeltem és meghajoltam.
    Akkor szólott:
    - Egészséges vagy-e?
    - Köszönöm - bókoltam -, lélegző halott vagyok.
    Többet nem beszéltünk.
    Pedig én, amikor csak lehetett, mindig kerestem a fonalat, amely bevihetne a házba. A gyermekeknek szüntelen kedveskedtem: hol játékot csináltam nekik, hol virágot vagy gyümölcsöt vittem be. Csakhogy a többi rab éppúgy kedveskedett nekik, s a nők jobban értik a csirkenyelvet. Nő rabszolga pedig volt ott tíz is.
    Csáthtal lehetett beszélnem, hiszen azért is tartott maga mellett, hogy gyönyörködjék bennem, mint valami köszörült kőben. Az ő rabja vagyok, tehát a műveltségem is az ő műveltsége. Hordozott magával, mint ahogy a láncait, gyűrűit viselte. Érezte, hogy érték vagyok, csak azt nem tudta, hogyan lehetne aranyra váltania.
    Én hát kedves kutyája lettem. A rabszolgák látták, hogy nem rúg el magától, hát ők is más szemmel néztek már. Ha valami kérnivalójuk volt, rám bízták, s én ügyesen bele tudtam szőni a beszédembe a kívánságaikat. De a magam ügyeiben ostoba voltam és szerencsétlen. Hiába példálóztam neki, hogy az ebédlőjében nem okos rendben függenek a szőnyegek, hogy a kincseit, fegyvereit velem tisztíttassa. Megkérdezte, hogyan gondolom, aztán megtaníttatta velem másvalamelyik cselédjét.
    Látszott rajta, hogy igen alkalmas csatlósnak tekint, s hogy minden tudomány érdekli. Bárhová ment, kísérnem kellett őt hajadonfőtt, nyergetlen lovon, és beszélnem kellett neki akármiről.
    Elképzelhetetlenül tudatlan ember volt. Néha, mikor azt gondoltam, hogy ért, olyant kérdezett, hogy alig bírtam a kacagásomat elnyeldesni.
    A tudatlansága arra vitt, hogy magam koholjak olykor tudományos tételeket, soha meg nem történt történelmet, nem létező országok és népek leírását.
    Ő mind elhitte. A kutyafejű emberek, a fejetlen emberek, az egylábúak neki mind hihetők voltak.
    De ez tartotta bennem az életet, a lelki fensőségnek ez a folytonos érzése. Máskülönben megölt volna a szomorúság.
    Különösen búsított, hogy a ruhám szakadozik.
    Nem annyira a hidegtől féltem, mint inkább Emőke látásától.
    Az udvari rabszolgák - vagy ahogy ők mondják: külső rabok - mind hajadonfőtt és rongyos, piszkos ruhában jártak. A ruhát olykor csak a szíj tartotta össze a derekukon. Csak néha mosdottak és fésülködtek. A hajuk, szakálluk mindig torzas-borzas volt.
    Én időnként megmostam magam a ruháimat, s megvarrtam, ha elszakadt. Rendesen mosdottam és fésülködtem. De még mindig a római ruha volt rajtam, és a sarum annyira szétfeslett, hogy pirulva néztem a lábamra.
    Már szégyenkeztem Emőke előtt. Ha jönni láttam, elbújtam előle, vagy hátat fordítottam. Reszkettem egy pillantásáért, s mégis kerültem, hogy ne lásson.
    Mikor az első hó leesett, dideregve lovagoltam a gazdám mellett. A kezem kék volt, s az orrom vörös. Érezhette, hogy erőltetve jön belőlem a szó.
    - Ördög a bőrödbe! - koffogott rám. - Mit vacogsz, mit dideregsz? Mért nem kérsz ruhát Csokonától? Hiszen meggebedsz ebben a hidegben.
    - Ó, uram - feleltem búsan -, az öreg Csokona olyan ronda ruhákat osztott széjjel, hogy attól tartottam, ha felveszem magamra, megszólnak téged a ruhám miatt.
    Csáth dühösen csapott a kardjára:
    - Ki mer énrólam rosszat beszélni? Senki se jártatja a rabját selyemben!
    Mégis, mikor hazaérkeztünk, Csáth fölhítt, és maga szórta szét a ruháit, hogy válasszon belőlük reám valót.
    Már régen óhajtkoztam, hogy hun ruhám legyen. Hun akartam lenni Ha hun vagyok, egy lépéssel közelebb vagyok Emőkéhez. De máskülönben is tetszett már nekem a hun viselet: a fehér ing, gatya, sastollas süveg, a lóháton járás. Csak az őszi viselet nem tetszett még. Az emberek olyanok, mintha valami rokonságban volnának az állatokkal; lovon ülő medvék.
    Csáth sok fújás és káromkodás között kiválasztott egy rókabőr nadrágot, farkasbőr köntöst és borjúbőr csizmát.
    Az asszony pörölt vele.
    - Megbolondultál-e - mondotta -, hogy jó ruhát adsz ennek a rabnak?
    - Csiba! - mordult rá Csáth olyan hangon, aminőt úri körökben nemigen hallottam.
    Az asszony elkotródott.
    A ruha csakugyan díszes volt. A köntöst oroszlánkörmös aranyláncok fogták össze. Persze azokat Csáth lemetélte, s nekem apró szíjakat adott. De azért szép köntös volt. Csak oldalt látszott valamelyes kis molyrágás. A nadrágnak se volt más hibája, csak egy kis kopás hátul, de azt a köntös eltakarta.
    - Uram - hálálkodtam farizeusképpel -, nem érdemlem én ezt, talán hitványabb ruha is akad itten.
    - Ennél hitványabb nem akad - morgotta. - Süveget is adnék, de akkor úrnak néznek, hát azt nem adok. Hanem ha fázik a fejed, kösd be kendővel, mint a többi.
    De a ruháért szívem szavával hálálkodtam. Ha meglát Emőke! - ez volt a legnagyobb örömem.
    Bezzeg leestem hamar az egemből! Mikor a ruhát fölpróbáltam, akkor láttam, hogy Csáth sokkal szélesebb és magasabb testű, mint én. Bő volt minden. Úgy álltam a köntösben, mint a két lábra emelkedő medve. Szíjjal kötöttem aztán át a derekamat.
    A nőcselédek kacagtak, mikor az öltözőből kimásztam. Maga Csáth is röhögött. Előkiáltotta a házbelieket is. Az asszony is nevetett. De csak Emőke ne nevetett volna!
    Erőlködtem, hogy én is nevessek, de a szememet elöntötte a könny. Szerettem volna leszórni az állatbőrt, s elbujdosni a világba. De a határszéli keresztre még emlékeztem.
    - Uram - szólaltam meg egyszer, hogy jókedvében láttam -, annyi a szűcs a táborban, nem lehetne ezen a ruhán igazíttatni?
    - Hova gondolsz - ütközött a szavamba -, azt véled-e, hogy én minden esztendőben más és más ruhát adok? Nőhetsz, vastagodhatsz: holtodiglan viseled ezt, görög.
    Mikor aztán a tél megszigorodott, akkor láttam, hogy miért viselnek a hunok szőrös ruhát. Hát bizony nem egyébért, hanem hogy szőrrel befelé fordíthassák.
    Tűz mindig égdegél a sátorban, de csak főzésre-sütésre való az. Az emberek künn csoportoznak télidőben is. A lovakon is takaró. Ha csikorgós az idő, kesztyűt is öltenek. A süveget levonják a fülükre. Nincs olyan hidege a télnek, amely a prémes ruhát által bírná járni.
    De télen a nők is más ruhában járnak. Az úri nők fejéről a fátyol eltűnt. Prémes süveget viselnek ők is. Csizmájuk puha nyúlbőr vagy macskabőr, térden fölül érő. Köntösük olyan, mint a férfiaké, csakhogy hosszabb és finomabb. És hát a ruhájuk belső préme nyest- és menyétprémek.
    Az én hajam megnőtt, vállig ért már. Száraz hidegben nem is igen fáztam, de mikor hó esett, jéggé fagyott olykor a hajamon.
    A befordított prémes ruha azonban kellemesen melegített.
    Atillához majdnem minden héten érkezett valami követség. Néha királyok is jöttek látogatóba. Persze nem olyan márványkirályok, mint a római császárok, hanem zsíros képű barbár királyok, akik sátorban laknak, s fél mázsa aranyat zörgetnek magukon. Műveletlenek, de méltóságosak. A puhaságot nem ismerik, hát nem is keresik. Atillát maguk vállalják feljebbvalójuknak.
    Hát olyankor, mikor királyi látogató érkezett, nagy zengő-bongó vacsora volt a palotában, s reggel felé az uramat többnyire másodmagammal vezettem haza. A hunok veszettül ittak. Azt mondják: néha Atilla maga is jókedvű volt.
    Lakodalom is zajlott, hat is olykor egy nap. A nép muzsika mellett táncolt és ivott. Egyszer nálunk is azt beszélték a szolgák, hogy Emőke férjhez megyen, s hogy Aladár királyfi veszi el. De nem lett belőle semmi. A királyfi egy közrendű hunnak a leányát vette feleségül. Láttam a leányt. Nem volt olyan szép, mint Emőke.
    Azokat a napokat sem kívánom vissza.
    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633641606
Webáruház készítés