Gárdonyi Géza: Amiket az útleíró elhallgat_MOBI

Részlet a könyvből:

Az esküvő előtt persze arról is beszélgettünk, hogy hova menjünk nászútra?
Ő Velencébe áhítozott.
- Hogy szép emlékeink legyenek a házasságunk első idejéből.
- Velencébe? Abba a döglött-hal szagú városba? Nem is divat ma már, Boriska. Csak kereskedőfélék viszik már oda az új asszonyt. Flóriánnál légypiszkos a tálca. A Kvadriban ragad a bőrszék. És a nép Velencétől Palermóig mindenütt vakaródzik.
- Hát nem bánom, - sóhajtott, - akárhova. Csak mégishát olyan helyre, hogy teljes életünkre kellemes emlékünk legyen.
Nem tudtam még akkor, hogy Boriska teljes életében kellemes emlékeket gyüjtöget. A naplója is csupa kellemes emlékkel volt teleírva. Az úton mutatta a naplója legutóbbi kötetét. Abban nem volt egyéb, csak kellemes emlék. Neki a tél első hava és kappanja, a tavasz első hóvirága és kalapja, egy új keringő, egy új cipő, egy premier, de csak egy olyan vendéglő is, ahol még nem járt, - csak azért volt leginkább becses, hogy kellemes emléke legyen teljes életére. Vélem, hogy hozzám is csak azért jött feleségül, mert kellemesen érintette, hogy olyan egyenesen, röviden intéztem el a házasságunk kérdését.
- Hát hova?
Körülnézgelődtünk a mappán.
Én a Riviérára gondoltam: ott már ismerek minden hotelt, mind a két Riviérán.
De mivel a házasság új életet jelent, valami újat kívántam ebben is: másfelé is nézgelődtem a mappán.
Egyszercsak Konstantinápolyon áll meg a szemem. Ott még nem jártam.
És színes délibábként jelent meg egyszerre a szemem előtt a pálmafák alatt nyugalmasan csibukozó török, ahogy a datolyás és fügés skatulyákra és cigarettás dobozokra festik. Pálma¬fák, kék ég, kék tenger, fehérpatyolatos turbán, illatos csibukfüst.
Boriskának is tetszett a gondolatom.
Félkiló új filmet vett a kodakjába, hogy a szemmel látható kellemes emlékek se maradjanak megörökítetlenül. Én meg egy hosszú telegrammot bocsátottam előre egy ottlakó barátomnak, Székács Gyulának:
Kérlek nézz el a legjobb, legtisztább hotelba s rendelj a jövő hét szerdájának estéjére egy kétágyas szobát. Szeretném, ha olyan szobát találnál, amelyikbe ritkán szállásolnak vendéget. Lehet akár a legfelső emeleten is. A fő az, hogy tiszta és csendes legyen.
Zenész volt az a Székács, zongoraművész, zeneköltő is.
Meghalt azóta, szegény.
Szőke fiú volt, nagyváradi, tisztagallérú kedves ember.
Mink persze nem utaztunk a kassai oltártól egyenesen a konstantinápolyi szobába: kiszálltunk két napra Pesten, hogy néminemű bútorokat vásároljunk. Nekem ugyanis női bútoraim nem voltak. Amik anyámról maradtak, azoknak az asztalosa már Rákóczi korában is vén gyalú lehetett: a szú olyan likacsosra furkálta a munkáit, hogy Boriskának nem adhattam. És hát asszonynak való tűkrös asztalka se volt a házamban, termetnéző. Asszony annélkül nem tudja reggel a hátát se megvakarni.
Az a két napi félbeszakítása az útnak bizonyára szerencsés gondolat volt. Mert mind a ketten megismertük, hogy nem vagyunk összevalók.
Ő ugyanis mingyárt az első este kedvetlenkedett, hogy a falat szemlélem és nem őt.
- A Hungáriában,- mondta, - semmi ok nincs arra, hogy a falat nézzük.
- Már pedig én olyan vagyok, - feleltem, - nem bízok semmiféle falban, amelyikre kívülről azt írják, hogy HOTEL. Még a párizsi Rajna-hotelben is, a Hotel du Rhin-ben is órákig égettem este a villamos lángot. Pedig oda csak hercegek és királyok szállanak. Már hát afféle facér királyok.
- Dehát micsoda kellemetlen emlék, - duzzogott, - még ilyenkor is az van az eszében.
- Hát persze-persze...
De nem tehetek róla: ez az egyvalami az, amitől, ha göndör volnék is, felegyenesedne a hajam, mint a kefe serteszőre.
Én falun nőttem fel. Húsz éves koromig csak a tanulókönyvemből tudtam róla valamicskét. No meg a Nincs többé-kezdetű hirdetésekből az ujságok hátán, és másefféle százaranyos kiáltású reklámokból.
Jogász voltam már, mikor először találkoztam vele élő-eleven rút valóságában. Azóta aztán már előre viszket mindig a lábamszára, ahányszor ki kell mozdulnom a kastélyomból.
Nem tehetek róla: ilyen a természetem.
Nekem valami elviselhetetlen gondolat az, mikor este belépek a hoteli szobába, hogy ott talán már várnak... A tapéták mögött, a matracban, a képkeretben, a padlóhasadékokban, mindenféle rejtekhelyeken a belépésemre mozgalom keletkezik. Hallani vélem, hogy örvendő ah!-lehelettel fogadják az ajtóbenyitást és a belépésemet. Mint mikor a paraszti lakodalom ebédjén tortával jelenik meg az uraság inasa.
Csakhogy itt én vagyok a torta.
Mert talán napokig, hetekig nem hált a szobában senki, és a nemzetség már ínségről sóhajtozott. A jöttömre aztán már délelőtt öröm rezgett végig a rejtekeken.
- Végre! - susogták, - végre!
Vén potrohosok körülnyalták a szájukat.
Ifjak homloka kiderült.
Anyák bíztatóan tekintettek a kisdedeikre, gyermekeikre:
- Viduljatok: megszűnt a böjt.
Dehát nappal annyi mindenféle foglalkoztatja az utas agyát, hogy nem is gondol rájuk. Csak este.
No, nekem szörnyű a legszebb holdas éj is Pesten, vagy akár Velencében is, akármennyi mandolinó zeng is a csillagfényes vizen, szörnyű mikor hazatérek, s vetem a kabátom.