Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Falussy Lilla: Időtlen Itália_MOBI

Falussy Lilla: Időtlen Itália_MOBI
1 390 Ft1390
  • Lassan vánszorog az idő. Nyár van. Összehunyorítom a szememet és csak a fák zöld lombkoronáját látom. Tovább hunyorgok, míg a zöld összevegyül a kékkel. Éppen befejezzük az ebédet. Az öreg tesz-vesz a konyhában, az edényeket rendezgeti, én elfüstölök egy cigarettát, legszívesebben lehajtanám a fejemet, de a teraszon nincs nyugágy, csak egy kemény pad. Innen nézegetem a fákon átszűrődő napfényt és a kék eget. Nem hiányzik semmi, abban a pillanatban minden tökéletes, a vasárnapi nyugalom, a cigaretta, a napozás, az öreg csörömpölése az edényekkel, az ebéd, amit főzött, a film, amit ígért délutánra. Moziba akartunk menni. Elvarázsolt ház volt a városon kívül, olyan eldugott helyen, hogy senki nem talál meg, ha bármi is történik. A halál gondolata foglalkoztatott, a tökéletességet nem lehetett fokozni. Jó volt itt, eltöltöttem a perceket, az órákat, a moziba menés elmaradt, megnéztem egy filmet az öreg dvd-jén, álmos délutáni lustaságban, míg ő kivasalta az ingeit és tovább pakolt magányosan. Egyedül lakott a házban, néha megfogalmazódott benne a gondolat, hogy odahoz valakit, társnak, vagy házvezetőnőnek. Lehet, hogy velem is ilyen céljai voltak, de én kioltottam minden ez irányú gondolatát. Házvezetőnőnek túl lusta vagyok, elég, ha együtt dolgozunk napközben, társnak meg, - őszintén szólva - ez eszembe sem jutott. Úgyhogy tovább bambultam tökéletes csendben és semmittevésében.
    Aztán egyszer csak elegem lett, az öreg még sörözni is el akart menni, én szabadultam volna, holnap úgyis együtt fogjuk főzni a cappuccinót, hát minek maradjak, nem vagyunk szerelmesek, hogy az egész napot együtt töltsük, elfogyott a türelmem. Megkértem, vigyen haza. Tovább mesélt, elmesélte az egész gyerekkorát, tizenegy éves korától dolgozott, mindent magának teremtett meg, egy svájci árvaházban nőtt fel, ahová az egyiptomi és tunéziai menekülteket vitték, könnyen tanult, így könnyen kiemelkedett az átlagból, nem kért tovább az állami gondoskodásból, és amikor lehetett, rögtön önállósodott. Zsongott a fejem, egy kis pihenőt, szusszanást kívánt, saját gondolatokkal akartam teletölteni, de jólesett valaki más történetét hallani, amikor más kacskaringós, ágas-bogas történeteire koncentráltam, nem zsongott a fejem a saját őrjöngő, fennhéjázó, bántó gondolataimtól. Nem őrültem meg és nem gondoltam rád. De az őrületet nem lehetett kivédeni, a robbanást csak késleltette lusta merengésem a kényelmetlen padon. Késleltette az öreg borongó nosztalgiája. Késlekedett, de itt volt a küszöbön. Amikor már végképp nem bírtam tovább, kivasaltam egy inget, így kívánván felhívni Samir figyelmét arra, hogy végül is csak el kell indulnunk, tovább kell élnem az életemet, köszönöm az együtt töltött unalmas délutánt, de mégiscsak tovább kell menetelnem a saját végzetem felé, és ha hibáznom kell, hát hadd hibázzam el én, egyedül én.
    A saját őrjöngésem mindig megmarad nekem, senki vallomása el nem odázhatja és le nem nyugtathatja háborgó lelkemet. Feszült voltam, mint egy gitárhúr, tudtam, hogy el fogok pattanni, megpróbáltam elodázni, de nem lehetett, ha szakadni kell a húrnak, hadd szakadjon.
    Még húztam egy darabig, távol voltam, Samir gondolataiban, de amint kiszálltam a kocsijából megint egyedül lépkedtem a fullasztó nyárban, egyedül rohantam az utcán, egyedül botlottam meg a fák kiálló gyökereiben. Álltam a buszmegállóban, barna, hosszú, hullámos hajamat cibálta a szél, sóhajtottam, beletúrtam a hajamba, soha nem jön időre a busz, türelmetlenül rugdostam a köveket. A déli nőknél magasabb és kifinomultabb testalkatomat látván minden férfi megfordult utánam. Anna Bartos, harminckét éves fuvolaművész, aki Rómába jön szerencsét próbálni, de mind a mai napig, a 2006. esztendő júliusának idusáig, nem sikerül bekerülnie a rádiózenekarba, bárpincérként tengeti napjait, s hogy tetézze a bajt, beleszeret Niccolò Raimondóba, a sikeres közgazdászba és egyetemi tanárba, aki jelenleg rá sem hederít. Vég nélküli sétákat tettem különböző parkokban, kétmillió órát töltöttem el hiábavaló sétálgatásokkal, csak hogy a háborgó tengert lecsitítsam, de még inkább háborgott. Te lettél volna az egyetlen, aki megnyugtatni képes, aki kioltja mérgemet, dühömet, felháborodásomat és őrjöngésemet. De túlságosan őrjöngtem ahhoz, hogy közel lehessek hozzád. Így maradtak a séták, a fullasztó hőségben, gyönyörű, elhagyatott, eszméletlen parkokban, szó szerint eszméletlen, hiszen a hőségtől mindenki élettelenül pihegett a padokon, rajtam kívül, aki délben is elszántan vágtatott a napos és árnyékos ösvényeken. Hívtalak, idéztelek, könyörögtem és imádkoztam, hogy ne vond meg többé magadat tőlem, de nem voltam elég ügyes sámán ahhoz, hogy mégis becsalogassalak az én utcámba.
    A Villa Ada minden kis ösvényét ismertem, elhagyatott helyeken ténferegtem, ahová más be sem tette volna a lábát, a kert angol jellegű, 380 hektáron terül el, és el lehet tölteni egy életet anélkül, hogy az ember felfedezné a maga egészében. Hát én beleszorítottam rövidke életembe a park tökéletes felfedezését, mondhatnánk azt is, feladatomnak éreztem, ha már más feladatom nem volt. És azon kívül, hogy cappuccinót főztem Samir bárjában, nem igazán volt más feladatom. A délelőttök nehezen teltek a kávé, tejeskávé, jeges caffé és egyéb luxuscikkek társaságában, melyeknek ráadásul különböző áruk is volt, s én minden alkalommal összekevertem őket a vendégek bosszúságára és derűjére. Attól függően, hogy épp milyen kedvükben voltak, mit hordoztak magukban, milyen egoizmus, düh, vagy őrjöngés vezérelte őket épp aznap.
    Időtlen időket töltöttem hát a Villa Adában, munka után, félájultan a fáradtságtól és a hőségtől, ami kiűzte agyamból a romboló gondolatokat, legalábbis azt reméltem. Hol a tóparton feküdtem a fűben, hol találtam egy árnyékos tisztást, soha nem tértem vissza ugyanarra a helyre. Pontosan emlékszem a szivárványra, ami akkor jelent meg fejem felett, amikor - bár egy csepp eső sem esett, valószínűleg a hőség és a levegő páratartalma okozta - végképp elvesztettem a fonalat, végképp odahagyott minden reményem és nem tudtam, hogyan tovább.
    Ott álltam, a szivárványt bámulva és még mindig töprengetem, agyam végzetterhesen dolgozott, nem bíztam a szivárványban, ami pedig egyetlen dolgot sugallt: hagyd magad vezetni. De miképp hagyjam vezetni magam - agyam még mindig nem szűnt meg gondolkodni - amikor minden képlékeny, kiúttalan és sötét, amikor nem látszik más, csak a semmittevés, csak a napok hosszú, végeérhetetlen sora, ami változást alig hoz. A változás, az oly annyira óhajtott változás, a dolgok kirobbanó átalakulása, ez az, ami régóta foglalkoztatott. Az ujjongás, a kirobbanó öröm lecsökkentése, az agy munkájának minimálisra gyűrése elengedhetetlen a nagy változások eszközléséhez, de ezt akkor még nem tudtam. Agyam újabb terveket szövögetett, újabb és újabb merényleteket szerelmem ellen, levelek, üzenetek és e-mailek formájában, melyek között szerepelt a személyes megjelenés és az illető életének minden módon történő megkeserítése, hatökrös szekérrel bevontatása, lasszó kivetése, parittya hajítása. A változás igen kényes biokémiai folyamat, belsőnk, mely napról napra változik, ugyanúgy, mint ráncaink - egyre szaporodnak a szarkalábak a szemünk körül s szánk mentén, a nevetés ívében és az átélt keserűségek hatására, - elképesztő csigalassúsággal indul abba az irányba, melyikbe gurítani szeretnénk. Amikor azt érezzük, minden készen áll, kívül és belül, a forrón áhított változásra, csak akkor kezd el készülődni, csak akkor tesszük le alapjait annak, amit majd egyszer, nagy sokára, több száz napban számolva elénk tesz, ha nem is aranytálcán, de minden vágyunkkal megtöltött kosárban, az élet, vagy sors, akarnám mondani, de a sors fonalait kibogozni nincs merszem.
    A Villa Ada, kiúttalan őrjöngéseim helyszíne, megszűnt a nyugalom szigete lenni, amikor feltűnt az az ördögi szivárvány, hamis reménnyel kecsegtetett, amit sem agyam, sem szívem nem tudott megfejteni, s ahelyett hogy feladta volna, viharos gyorsasággal dolgozott a megoldáson. S a megoldás hosszú évek múlva mutatkozott, kíméletlen lassúsággal gyűrűzött, hogy a várakozással töltött percek és órák kínszenvedésnek tűntek. Minden nap egyre jobban éreztem az élet limitált lehetőségeit, sorsom keretei beszűkültek, nap mint nap ugyanazokra a helyekre jártam, ugyanazokat a köveket tapostam, ugyanazokat a rövid sétákat tettem, mégsem találkoztam azzal az egyetlen élőlénnyel, akire a szívem leginkább vágyott.
    Felfedeztem azonban, hogy van szívem, amire korábban sohasem volt példa, s ezen felfedezés birtokában még inkább szenvedtem.
    A nemek éve lényegében négy évig tartott, négy hosszú éven át, amikor a sors egymás után dobta elém hihetetlen akadályait, hogy minden erejével késleltesse céljaim és imádatom tárgyának megközelítését. Egy teljes évig vágyaim ellen meneteltem. Azt hittem az új, a változás, az élet felé lépkedek, mindeközben leromboltam magam körül, ami addig, mint védőbástya védelmezett, hogy újraépíthessem. Olyasféleképp, mint háború után, amikor a régi romokon egy csapásra minden újjáépül, s újabb ezerszeres erővel lüktet az élet ott, ahol senki sem hitte volna korábban, hogy egyáltalán képes lesz az ember újra benépesíteni a pusztaságot.
    Közben többször meghaltam, több vérátömlesztésen estem át, olyan napokat töltöttem tökéletes magányban, a külvilágtól és minden élő kultúrától elzárva, amikor még csak nem is mutatkozott a fény, sötét napokat, az egyetlen hely, ahonnan fény áradt: a saját szívem.
    A tökéletes nyugalomban eltöltött dél után bekövetkezett a robbanás.
    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633644058
Webáruház készítés