Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Eötvös József: A karthauzi_MOBI

Eötvös József: A karthauzi_MOBI
390 Ft
  • Részlet a könyvből:

    Vannak igazságok, melyeknek szívünk ellentmond, s ilyen az önismeret. Mint e föld lakói évezredekig állónak képzelék tekéjöket s a föld forgása által okozott jeleneteket a napnak tulajdoníták: így hiszi állhatatosnak szívét az ember is, s ha változásokat lát, mindennek inkább tulajdonítja, mint magának. Ámde, habár későn, végre eljő szívének Galileije s elmondja nyugodtan a bús valóságot, s így szól: ha fényes napjaidat éj váltja fel, s kebledben annyi a sötét, mint a világosság, csak annak tulajdonítsd, hogy szíved önmaga körül forog szüntelen, ember, te önös vagy. El tőlem, rágalmazó! így kiált fel szívünk. Nem hivém-e állandónak e keblet, mióta élek; nem mutatkozott-e nemesnek e szív, mióta dobogni kezde s ennyi áldozat s minden, mit kedveseim iránt érezek, önösség volna-e ez is? Hasztalan küzködés! A valót eltagadnunk lehet, de legyőznünk nem; s mint Galilei börtönében, úgy lelkünkben egy szó mindig felszólal mellette. Te, ki oly állandóan ragaszkodál az erény parancsaihoz, ki a jó ösvényein járva csak hazádnak s embertársaidnak éltél, vajjon voltál-e már szerencsétlen? Éheztél-e, midőn a koldusnak egy darab kenyeret adál? előre tudtad-e, midőn hazádnak áldozád fel tenmagadat, hogy az utókor tettedért magasztalni nem fog? az, mit másokért tevél, volt-e ten-károdra? Oh, ha nem, köszönd végzetednek erényednek, s meg ne vess senkit, ki nálad boldogtalanabb, de nem gonoszabb, s ki helyzetedben, mint te, az erény ösvényein járna, szeretne s áldozna, mert önössége csodáltatni akarna, mint a tiéd, s mert az anyagi kívánatok kielégítése után nemesebb éldeletek kellenek a szívnek. Szomorú megvallanunk, de igaz: az erény sokszor nem más, mint szerencsés véletlen.
    Ismerd tenmagadat, így szóla a bölcs. Jaj annak, ki tanácsát követi; kínos egy tudomány az emberismeret, de ha benne annyira haladtunk is, hogy az egészet megvetni kezdők, egy vigasztalásunk hátra van: az, hogy enmagunk jobbak vagyunk. Az ember láthatja az alávalóságot, mellyel a sokaság minden új jövevényre, ki közötte feltűnik, elébb követ emel, s ha látja, hogy nálánál erősebb, tiszteletnek magyarázza lehajlását; az ember gyűlölve, sőt megvetve láthatja az erényt, lesujtva a sors nehéz csapásai alatt, mint a magas tölgyest ledönti a villám, míg az alávaló fű, mely körülötte hajlong, a meleg nyári esőben virul s tenyészik; az ember hosszú tapasztalások után meggyőződhetik, hogy miként minden emberosztályzatok ugyanazon szemrehányásokat teszik egymásnak, s miként a nemtelen gőggel vádolja a nemest, ki rá lenéz, s ez gőggel a nemtelent, ki helyzetével meg nem elégszik; miként a szegény szívtelennek nevezi a dúst, ki éldelve elfelejti, mennyien szenvednek, s ez szívtelennek a szegényt, ki jótéteményeiért háladatlan: úgy hibáik is egyenlők; s hogy az emberek között, tömegben véve, nincs is más különbség, mint hogy egynek több mentő okai vannak, mint a másiknak; az ember láthatja s tapasztalhatja mindezt, s míg magát a közönségnél jobbnak véli, boldog lehet. Mint az, ki magas bércen áll, így érez ő; amit maga körül lát, az emberi lak s kis mezeje parányinak s alávalónak látszik; de ő maga fentebb áll, s bármennyi szép csalódástól fosztja meg nagyobb látköre, fenségének érzete elég vigasztalás mindenért. De ha végre képzelt magas állásunkról lelépünk, ha erényünk önösségünkkel egyszer ellenkezésbe jött s legyőzetett s keblünkbe tekintve látjuk, hogy nem egyéb, mint tükrözete annak, mit másokon megveténk; ha észrevesszük, hogy a szív, mely egykor hangosan ajánlkozott minden áldozatra, mint a visszhang, annyival hallgatóbb lőn, mennyivel közelebb ére hozzá; ha magunkat ismerjük, akkor fájdalmunk orvosolhatatlan; akkor, ha végre látjuk, mi keveset bízhatunk önmagunkban, mondjuk elkeseredett szívvel: elátkozott, ki emberekben bízik!
    Minden ember egyenlően önös, s ha nem volna a hit, mely a földi javakról lemondónak nagyobb javakat ígér, s ha nem volna hiúságunk, ez őrültsége az embernek, melyet végzete okosságának ellenőrül adott, talán rég szétoszlott volna a társaság. - - - De kinek hite nincs, ki szenvedések közt lelkének azon részét, mely egykor reményleni tudott, elvesztve a véghetlen égben mást nem talál egy nagy pusztánál, melynek ürességén csillagok ragyognak s fellegek szállongnak, de emberi szavunk visszhangot nem talál; ki az embereket inkább ismeri, mint hogy tőlök tiszteltetni vagy magasztaltatni szerencsének tartaná; kinek képzelete fel nem hevül, ha arra gondol, hogy századok vagy évezredek után gyermekektől csodáltatni, hiú íróktól magasztaltatni s pároktól példának használtatni fog, nem azért, amit tett, hanem azért, mit róla tart a jövő kor, hová a jelen az érdemet, melyet jutalmazni nem akar, utasítja, s mely ha szabadságról szól, a Gracchusokat, kik a népért véreztek, elfelejti, s csak Brutusról, a római patriciátus képviselőjéről szól; a jövő kor, mely a jelennél csak azért szebb, mert alávalóságát nem ismerjük s melynek gyermekei, mint mi a hajdankorra, tán bámulva néznek majd vissza ránk, e héroszokra, kiket én megvetek - az, kit hit jó tettekre nem buzdít, hírvágy áldozatokra nem lelkesít, hiúság jóra nem csal, s ki élvezve annyira elfáradott, hogy végre önösségének sem talál többé tárgyakat: mi marad annak hátra a világon? - - A sír, e sötét bölcsője boldogságunknak, hol a szív megpihen fárasztó útja után, hol remény fel nem veri csendünket, emlékezet el nem keseríti álmainkat: a sír! s ha más számodra nincs a világon, ha körültekintve más reményed nem marad annál, hogy szenvedéseid egyszer megszünendenek, miért kétkedel?
    Körültekintek. Az égen vad vegyületben repülnek szétszaggatott fellegek, a téli vihar a bércek havában dúl, mintha a földről le akarná rántani sírtakaróját, hogy meztelen testén irtózva lássuk a rothadást, s a nagy fenyvesek feljajdulnak csapásai alatt. Szobámban néma minden, a kandalló lángjai elapadtak s csak itt-ott kóborol egyes szikra a hamuhalmokon, melyek meleget nem árasztanak többé. S künn e bércek s erdők mögött áll egy világ, télileg hallgató s elfagyott, melynek csillogó felszíne alatt ezer tavasz rothadása fekszik, mint itt, s melynek egyetlen szava a viharban megrázott tömegek jajkiáltása; s benn a kandalló előtt ül egy ember, ki keblében rég elfogyni érzé a lángokat, kinek hamuvá égett érzelmein legfeljebb azért tűnik fel itt-ott egy egyes szikra, hogy elpusztulásra intsen, nemhogy új meleget árasszon el - s ha az ember, ki a kandalló előtt ül, nem tűrheti többé kínjait; ha a külvilágra s önkeblébe tekintve érzi, hogy itt, mint ott, csak szenvedés vár reá, hogy sehol nyughelyet találnia nem lehet; a világban, mert az emberek, a magányban, mert önérzelmei nem engedik pihenni, vajjon vétkezik-e, ha köréből elkívánkozik, ha kinyitva ablakát s temetőt látva szemei előtt, mint én, s érezve, hogy azok, kik itt fekszenek, édesen pihennek, végre egy nagy ellentállhatlan kívánatot érez szívében s így szól: Nagy, ismeretlen hatalom, mely engem e földre tevél vétkem nélkül, mely e kebelre bánatot s keserveket halmozál, s vigasztalásait elvevéd, mely e szívet a világ iszapjában el hagyád merülni, míg végre vétkezni s önmagát megvetni tanulá, szolgád széttöri láncait. Halmozd fel fellegbástyáidat egeden s rettentsd, ki dörgéseidtől fél, áraszd el kínjaidat e föld fölött, hogy a messze pusztulás bizonyságot tegyen hatalmadról; vagy nézz le áldva szegény földünkre, áraszd el pazarolva adományaidat az emberek között, teremts virágokat minden ágon, hadd napodat melegebb sugárokban ragyogni, legyenek csillagaid fényesebbek, eged kékebb; míg végre maga a madársereg új, szebb dalt kezd a megújult világban, mit bánom én, e szív többet vesztett, mint hogy ígéretedtől valamit reménylenie lehetne. Én szabad vagyok.

  • Cikkszám
    9789633644294
Webáruház készítés