Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Eötvös József: A karthauzi_EPUB

Eötvös József: A karthauzi_EPUB
340 Ft340

Eötvös József első nagy epikus munkája A karthauzi. A napló- és levélformában írt regény az arisztokrata Gusztáv és a polgárlány Júlia szerelmét mutatja be. Történetük során a romantikusan végletes bonyodalmak csalódást és kiábrándulást hoznak Gusztávnak, aki a világtól és önmagától megundorodva a karthauzi szerzetesek örök némaságával bünteti önmagát.

A regény fontos, sőt talán legjelentősebb állomása a magyar szentimentalizmus és romantika prózájának, és a kor egyik legdivatosabb életérzését, a világfájdalmat ábrázolja benne Eötvös, aki kitűnően alkalmazza a vallomásregény kialakult mintáit, s az érzelmességből fakadó tiszta poézis a legjobb művei sorába emeli a regényt.
e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Részlet az e-Könyvből:

    Mikor harmadnap reggel kocsimban felébredék, Párizs emelkedett előttem! - Ne várd, hogy az érzeményeket leírjam, melyek lelkemet ekkor eltölték. Vannak az életben pillanatok, melyekből csak egy emlék marad lelkünkben: az, hogy boldogok valánk, s ez azoknak volt egyike. Még távol valék; egy nagy ködfelleg, mely az őszileg elvirult téren elterült s fölötte tornyok s kupolák a nap első sugáraiban ragyogva, ez vala minden, mit e pillanatban láték; de képzetem már kiegészíté a képet. Már előttem állt az agg Notredame, a Pantheon s az invalidok háza; amíg kocsim sebesen haladva a városhoz közelgett, s az iszonyú tömegből az egyes forma inkább kifejlődék, lelkem ezer álmok emlékében merengett. - Oh mert ki nem álmodott Párizsról gyermekkorában! ki előtt nem emelkedett egy nap reményként e város, mely mint a szív, népének egész életét zárja magába, s melyhez minden csepp vér egész erővel tolúl, mintha dobogni akarna körében? Kinek lelkét nem tölti vágy, ha csodáiról hall s nagy tetteiről vagy bájló romlottságáról! Párizs nemcsak főváros, Párizs Franciaország, s a kívánat, mely e hon polgárát oda híja, erős, mint a honvágy.
    Mit is találhatna az ifjú képzete kívánatost a tartományi életben? Házi boldogságot, de ez korlátlan lelkének bájakat nem nyujt; az ifjú át nem tudja látni, hogy e földön csak keveseknek élhetünk, csak kevesekkel örülhetünk, mértékkel élvezhetünk undorodás nélkül. Sok fáradozás után középszerű vagyont gyűjteni, mely egy családnak mérsékelt kényelmeket szerezhet; ősz fejjel egy kis város mairejének választatni, s becsültetni egy párezer által, ez nem oly cél, melyet magunknak húszesztendős korunkban kitűznénk. Az ifjúnak több kell, házi kör helyett nemzet, egy város közbecsülésének helyébe dicsőség s dús vagyon, mely korlátlan kívánatainak elég legyen s nagy örömek; egyszóval Párizs, mert csak itt remélheti mindezt. Mint egy nagy aranyakna áll e város képzete előtt, merészen merül sötét kőfalai közé, s ha majd utcáról utcára dolgozott s fáradott évekig, végre, így gondolja, kiér nehéz terhével s élvezni kezd. - Vagy ha lelke nagyszerűbb vágyaktól hevül, ott állnak a magas Pantheon, a diadalívek s emlékoszlopok, és szíve elragadva érzi, hogy emberek valának, kiket dicsőítenek s hogy keblét is az lelkesíti, mi őket nagyokká tevé. Vagy ha szomjú érzékinek örömök kellenek, Párizsba jött, s mi után egykor vágyódott, mit ifjú képzete lázadva sejdített, az körülötte áll. Párizs egy világ, teli dicsőséggel, kincsekkel, örömmel; egy kaleidoskóp, mely a nap minden fordulatával új szépségekben ragyog; s ki nem vágyódnék utána? ki sejdítené, hogy ez aranyaknában minden nehezék aranyért görbedni fog, míg salakjával felhozá; hogy melle feszülni fog iparkodásában, minekelőtte még e magas építményekre feljuthatott; hogy a véteknek nincs édene a világon, s hogy végre egyike lehet azoknak is, kik még álszerencséjöket sem találták fel e falak között. Párizs egy nagy remény mindenkinek, mikor utcáiba belép; utóbb mindenkinek egy nagy csalódás, mely ha eltűnt, az élet pusztán hagyá, éppen mert felette sokat ígért. - A reményekben nincsen visszalépés; mihelyest nagy célod feltűnt képzeted előtt, mihelyest reményeid a mindennapiság szűk körén egyszer túlemelkedtek, sorsod el van határozva; el kell érni magas célodat vagy nyomorúan elveszned. Oh mennyien vesztek el itt e falak között, mennyi reménysajka, melyet e hely ellentállhatatlanul magához vont, törődött szét ez épült kősziklán; hány ifjú reményteli lény veszté jövőjét e zajgó embercsoport között? Ki a szív mélyébe tudna nézni, eliszonyodnék az emberromok fölött, melyek e város ékes falai alatt rejtőznek.
    Nézd csak az ifjút, midőn először körünkbe lép szíve teli szerelemmel, lelke egy erős hit által felmagasztalva, feje fényes álmakkal dús; így áll elődbe, mint a tükör, melynek síkján csak a nap ragyogó világa fénylik, mint a hab, melynek tisztaságát vész fel nem zavarta még, mint a virág, mely felnyitva kelyhét, szépségének egy levelét sem veszté; s nézd őt később, lelkének tükörén száz vad kép vegyül, a tiszta habot a nagy folyó felvevé s eltölti mocskával, a virág egy nap hevében virágzék el, s ami gyümölcsöt termett, azt már éretlenül benn emészti a romlottság s elégedetlenség férge. Egy évet töltött e városban s elvénült, annyit tapasztalt. - S mit tegyen most, az ősi házhoz térjen-e vissza, hogy átlépve, küszöbén érezze, mennyit vesztett, mióta távol járt? hogy ősz atyját irígyelje csalódásaiért, s körültekintve rokonai körében, kik őt talán még szeretik, érezze, hogy csak ő nem tud többé szeretni. Idegen lett önházában, mit keresne ott. - S mit keressen Párizsban? az álom eltűnt, mely e helyet egykor kedvessé tevé, a báj eloszlott s előtte a meztelen valóság áll, melytől elundorodik. Éledj! így kiált a világ; oh de az örömleány ajkai hasztalan mosolygnak elébe, ő gyanítja a szomorú titkot, melyet érzékei lázában egykor felejtett; látja az ínséget cifra köntös alatt, tudja, hányszor könnyeztek a szemek, melyek most álszemérmet sugárzanak, mily halavány vala ez arc, míg végre az éhség mosolygani tanítá: s szíve elborzad, hogy egykor örülhetett ennyi keservek fölött, hogy nem undorodott örömpoharától, melybe annyi könnyeket sajtola a sors. Talán egykor szabadságról álmodozott, de ez volt a hely, hol annyian estek áldozatául, s látta a rongyos chiffoniert a fényes utcákon körüljárva, s látta az éhséget dús boltok előtt, s a népet megvetve azoktól, kiket felemelt, a jogzsarnokság helyett a pénz kegyetlen hatalmát, egyszóval a nagy csalódást, mely egy nép reményét elvevé, mint a magáét, s helyébe nem hagyott mást, mint vágyakat s hasztalan áldozatainak emlékét. A szív lemonda legszebb álmáról. - Talán hír után fáradott egykor, talán azon hevült képzete, hogy majd egyike lehet azoknak, kik nemzetükkel egész világra terjeszthetik ki hatalmukat, vagy kik a gondolat országában századoknak új irányt, szenvedő kortársaiknak új vigasztalásokat adhatnak; iszonyú csalódás ez is. Ő itt vala s látta a hon hatalmasait, s ismeri a dalnokot, kinek nevénél egykor szíve feldobogott, beszélgetett a bölccsel, kit csodált: s elszomorodott parányiságukon.
    Menj Père Lachaise temetőjébe; menj fel a sírkövek közé, hol Foy s Molièreünk nyugszanak s több nemes szív hamvad, mint Panteonunkban, s mikor a halomra felértél, nézz túl a zöld ciprusokon a városra, hol semmit zöldellni nem látsz; e nagy enyészet s rothadás helyéről nézz Párizsra; s ha majd a messze elnyúló házsivatagot látod s fölötte a magas tornyokat, melyek százados emlékeket hordanak homlokukon s messzünnen a nagy császár oszlopát, a Panteont s a diadalíveket, s ha majd honszerető szíved emelkedni kezd ennyi dicsőség fölött: akkor emlékezzél meg, hogy egy nagy rothadás helye az is, s hogy e dicső kőhalom alatt egy nemzet enyészik, egy nemzet, melynek reményeit hiúság rontá el; s ha netalán szemeid könnyekbe lábadnának, menj egyik kedvesed sírjához s örülj, hogy meghalt s nem látta korunkat.
    Oh ki mondta volna akkor, midőn dobogó szívvel e várost először meglátám, hogy az egykor ily alakban állhat előttem!
    Ilyen az élet! mi különböző attól, mit ifjúságunkban felőle álmodunk! Hány felleg, mely rózsafényben lengé körül korányunkat, oszla el nyom nélkül egünkön, hány sugárzott egykor a nap első fényében oly szépen, hogy szemünk alig bírhatá el ragyogását, mely most vészt hoz ránk s egész életünknek már kalászoló vetését elveri?!

    XVIII.
    Te ma születésed napját ünnepled. Míg én magányomban e sorokat írom, vendéges termed megtelt barátaiddal; fogadd hát tőlem is e szerény köszöntést; s a kandallódnál egy helyet látsz, mely üresen áll - de ki tudja, nem foglalta-e el már azt is valaki - emlékezzél arra, ki távol tőled, de nem kevésbé őszintén, kíván áldást reád.
    Szép szokás az emberek között, hogy néha az éven át legalább szóval szerencsét kívánnak egymásnak. Mint középkorban az egyház bizonyos napokat rendelt, hol istenbéke uralkodjék a földön: úgy rendeltek apáink bizonyos napokat a szívnek is, hol a hosszas gyűlölésben kifáradva, legalább nyájas baráti beszédeken örülhessen, s ha már szeretetet találnia nem lehete, legalább bájló csalódását lássa maga körül. Balgatagságnak nevezik sokan e szokást; de ha két bányász találkozik, nem kíván-e szerencsét egymásnak, s nem kiáltanak-e egy köszöntést egymásnak a hajók, ha messze tengeren összejönnek: s miért ne tennénk így mi is? Nem vagyunk-e bányászok mi is, kik ez élet sötét aknáiban aranyat keresve, barna kőben dolgozunk; nem vagyunk-e hajósok, kik körülhányatva az élet habjain, száz veszély között végre csak szerencsét találhatunk - nyugalmat a nagy kikötőben? Legyen áldva, ki e szokást behozá az emberek között.
    De ne gondold azért, hogy még visszatérek közéjük; mióta tőlök megváltam, az élet világosabban áll előttem, s látom, hogy boldog is lehettem volna talán körében, s tudom, mi által lehetek azzá: de a szív elveszté erejét s én érzem, hogy egy világot könnyebben építhetünk fel romjaiból, mint a hitet, ha egyszer szívünkben elveszett. Nyugodtabb vagyok - boldog nem leszek többé. - A hajó, melyet a vész szirtre vetett, fenn úszhatik még egy ideig a lecsillapult tengeren, de ne gondold azért, hogy továbbfolytathassa útját; árboca eltört, vitorlái szétszakadtak, s míg körülötte a vízróna nyugodtan terjed el, ő helyreállíthatatlan sebében mélyebbre süllyed; ha az elszáradt fát zölden foná is körül a babér, virulást hazudva ágain, életereje mégis elfogyott s ő nem fog virulni; a leesett lidérc éghet még a földön is, de nem emelkedik többé: s így e szív. Én többet veszték, minthogy visszanyeréseért csak iparkodnom is lehetne.

    XIX.
    Boldognál, kire nagy öröm vár, türelmetlenebb ember nincs a világon. Mihelyest reményei bizonyosságokká váltak, mihelyest közte s az öröm között csak az idő fekszik, mint egy térség, mely a vándort céljától távolt tartja még, de azt akadály nélkül láttatja, az öröm helyébe, melyet a remény máskor nyujt, a türelmetlenség kínjai lépnek. - Szomorú iróniája végzetünknek, hogy éppen azon kevés óráknak hosszasága ellen panaszkodunk, melyekben boldogok lehetnénk; éppen azon évek elfolyásáért sóhajtozunk, melyekben ifjú szívünk még örömöket éldelhet! Később az ember reményeivel elveszti nyugtalanságát; körülötte halmozott akadályok szemét a távolságban tévelyegni nem engedik, szívét hatalmas vágyai megszűntek bántani. Jól tudja, hogy boldog többé nem lehet s örülni kezd; örülni minden akadályon, melyet legyőzött, minden egyes virágnak, melyet útja körül talált, minden nyugpontnak, melyen megpihenhetett. Ismered a regét a sybillinus könyvekről: midőn a jósnő kilenc könyvét hozá a királynak, ő sokallva az árt, nem vevé meg; s miután a sybill hármat elégetve ismét visszatért s ugyanazon árat kívánta, a király már habozni kezde; de midőn végre a sybill a három végsőért az egész árt kéré még egyszer, akkor a király megvevé a könyveket s különös papokat rendelt őrzésökre. Ilyen az élet; mi, mint egész, becstelennek látszott, azért később többnyire, hacsak egy része marad meg, minden árt megadnánk.
    De hagyjuk ezt s térjünk vissza magamhoz, ki e reflexió világos példája valék. Boldogabb ember nem vala Párizsban, mint én, kire, midőn bejövék, e falak között kedvese várt; s mégis nem volt elégedetlenebb, sőt boldogtalanabb talán senki, mint én e pillanatokban. - Míg kocsim a hosszú utcákon végigment, míg a vendéglőmben szoba nyittatott, málháim kirakattak, míg csak öltözködni kezdhettem, egy öröklétnek kínjait tűrém. S mennyi akadály az öltözködés alatt, hol inasom minden ruhadarabot a málhában felejtett s nagy nehezen tudá feltalálni a felbomlott rend után, s mily hosszú várakozás, míg végre cabriolet keríttetett. Azon korban, hol a szív még örülni tud, minden örömét Tantalus kínjaival kell megfizetnünk, s ilyeneket tűrtem én. - Végre cabrioletbe ültem, kocsisom, kinek Juliám lakásának utcáját és számát pirulva mondám, mintha tudnia kellene, miért megyek, sebesen hajtott a Faubourg felé s én szabadon merülheték bájló álmaimba. Oh, álmodhatnám bár csak egyszer még ily nyájasan, támadna bár, ha csak egyszer is lelkemben azon boldog csalódás, mellyel akkor Párizs utcáin áthajtaték, hogy nem messze tőlem egy szív vár reám, mely sebesebben fog dobogni, ha belépek, ajkak, melyek örömkiáltással fogják kimondani nevemet, karok, melyek felém nyiladoztak. Oh, bízhatám bár csak egyszer azon szép napokhoz, hol a szív szerelmében egy pontot talála a világon kívül, s rajta, mint Archimedes, egy világot építhete magának, e porgömbtől különállót: mi boldog volnék én! Hasztalan! a lombtalan fák az újuló tavasszal új zöldet fognak ölteni magokra, a lealkonyodott nap holnap új sugárokat fog ölteni, a földdarab, melyet a tenger vészei e világ egyik partjáról szakítottak, felmerűl ismét a másikon: a szív örökre veszti el kincseit. Bármint sírsz, bármennyit imádkozol, az idő folyama kedveseidet, kiket egykor elmeríte, csak halva veti fel ismét. Tanulj feledni vagy lemondani s tűrni; a reménynek vége van, mióta e világot ismered.
    Engedelmet barátom, hogy érdekes történetek helyett, minőket éltem rajzában talán vártál, ily kicsiségekkel untatlak. Az élet nagyobb pillanatai nem a külvilágtól függnek, e világ csak festéktáblája lételünknek, melyen a lélek színeket talál, de csak hogy önmaga teremtse képét; a szív külön történetét éli, s egy bús gondolat, egy nyájas álom, több lehet egész életünkre nézve e világ eseményeinél. S így érdekes nekem e pillanat. A szívnek ünnepek kellenek, hol érzeményeinek egész pompáját kitárhassa. Legyen viszontlátás vagy félelem vagy kiállott veszélyek után öröm, mindegy; a szívnek remegni, dobogni kell, hogy éljen; nyugalma halál. - Ki nem emlékezik szerelme első napjaira, hol ez egyszínű élet oly történetelleninek látszék, hol szerelme mint egy örömsugár hatá át életét, s ott, hol előbb minden üresnek látszott, egyszerre milliónyi boldogság-atómok mozgának lelke előtt!
    Meg akartam lepni Juliámat s a mellékháznál hagyva kocsimat azon meghagyással, hogy egy pár óra után ott legyen, gyalog menék a kapuhoz. Remegő szívvel tudakoztam a portástól lakását. - - Ő nem vala otthon. - Képzelheted, mi szomorúan valék meglepetve, főkép, ha meggondolod, hogy az élet azon korában álltam, melyben mindent könnyebben vesztünk, mint egy regényes jelenet alkalmát. Ilyen az élet; kit a sors nagy csapásaitól megkímél, azt kis bajokkal zaklatja, melyek szívét - habár rövid időre is - éppen annyi keservvel töltik, mint amazok; s ha a legboldogabb ember történeteit ismernők, közönségesen nem találnánk mást egy mozaiknál, melynek sima képpé egyesült egésze egyes szegletes üvegdarabokból áll, mik egyenkint mind sértők vagy legalább érdektelenek.
    Nem találva kocsimat előbbi helyén, szomorúan ballagék tovább, cél nélkül az utcalabirintba merülve, hol, mióta Juliámat nem találtam, nem tudtam mit keresni. - Lelkem bús vala. - Mióta szerettem, szívem most először érzé magát csalatva reményeiben, s mint egy komor sejtelem tölte el, hogy ez nem utószor leend. - Gyermek vagy, - így szólék magamban - tudta-e Juliád, hogy jössz? nem mehetett templomba vagy egyik barátnéjához? s mit árt végre, hogy egy pár órával később látom? Oh de ő nem sejté jöttömet, gondolám, s a sors nem akarja, hogy boldog legyek. A szív tele van előítéletekkel, ha szeret, s fáj, ha csak álmaiban csalódott is. S ki nem tudja, mi kínos először csalatni. Játékos az ember, kit csalfa sorsa előbb nyerni hagy s mikor végre szerencséje változik s kockái először fordulnak ellene, mikor először gyanítja, hogy veszni is lehet: akkor néha egész jövendőjét látja egyszerre maga előtt s elborzad.
    Gondolataimba merülve menék tovább, s elhagyva a Faubourgot s áthaladva az úgynevezett Quartier latinon, mindig keskenyebb utcák között, végre a város azon részébe juték, hol népességének legszegényebb része lakik s a néző sár és mocsok között elfelejti, hogy a világ legdivatosabb, legörömtelibb városában jár. - Párizs nem hasonló más városokhoz. Mintha csodálatosan több, egymástól távol fekvő kisebb város egyesült volna, mely még össze nem olvadott: úgy állnak egyes részei egymás mellett örök idegenségben, mindenik külön szokásaival s nézeteivel; egy ház-káosz, ha magasról egészére lenézesz; egy világ töredékei, ha népességének különvált elemeit nézed. A Faubourg hallgató palotáitól, hol a nagy címerek arra intenek, hogy az agg nemességnek szép napjai megszűntek, menj a Chausée d’Antin lármás utcáiba, hol fényes boltok, divatos hintók s az ékesen öltözött sokaság, mely körültolong, lármásan eszedbe hozza, hogy e század hatalmasai közt állsz, kiknek más címerök nincs, mint melyet 100,000 luisdorra nyomtak, kiknek nevét csak a börze nagy könyveiben olvashatod, kiknek történetét csak számokkal írhatná az utókor, de kik, habár emlékkinccsel nem bírnak, mint azok a túlparton, egy szép mult helyett az egész jelent magukévá tevék; s innen térj el a St. Denis-utcába, menj a Faubourg St. Antoineba vagy a Panteon városrészébe, tekintsd a sötét házakat, hol a divat nyomai eltűntek, hallgasd a munkazajt körülötted, nézd a rongyos koldust, az izmos munkássereget, mely tarka vegyületben körültolong, s ki a büszke marquis vagy még büszkébb inasa megvető képét láttad elébb, később az örömember megelégedett mosolygását s a banquier lelketlen arcát, s most inséget s százados gyűlölésben atyától gyermekre elvadult képvonásokat: mondd, ugyanazon városban gondolhatnád-e magadat? - Párizs egy világ, melyben a koldustól a milliomosig mindenki külön reményeit s csalódásait találja, melyben mindenki előtt más látkör nyílik, amint a társasélet alantasabb vagy magasabb fokán áll; melyben minden gondolatnak bizonyítványát s ellentmondását találhatod, mintha a végzet azért egyesítette volna az emberi lét minden különbözőségeit ez egy helyen, hogy egyszerre láthassuk, mily egyenlően nyomorult mindenik.
    Egy keskeny utcába jöttem végre s magas barna házak s dísztelen boltok között haladva, az utcában csak néhány gyalogost láték, s előttem egy ház mellett magányos bérkocsit. Fáradt valék s nem tudva utamat, megszólítám a kocsist, de ő fel vala fogadva, s már tovább akarék utasításai szerint menni, midőn a házkapun egy férfi s egy asszony lépnek ki karöltve. - Juliám volt s egy férfi, kit egy pár hónap előtt az avignoni nagy templomban láttam. - Elbámultam. - Ők sietve a kocsiba léptek s az elhajtott. Juliám vala! de ő, s itt, bérkocsiban s egy idegen férfival? De nem láttam-e őt s a férfit már az avignoni templomban? s nem ismertem-e meg Juliámat - bár fátyol alatt? - Megsemmisítve valék. Tudnom kell, így gondolék magamban, s rohanék be a házba. - Kérdezém a házmesternét; a szegény asszony csak azt mondhatá, hogy egy úr a szobát kibérelte s hogy nem tudja nevét. - Tudnom kell, ismétlém, s futottam mint egy elátkozott, utcáról-utcára, mindig inkább eltévedve, mindig inkább kétségbeesve, míg végre bérkocsit találék. Juliám házához hajtattam, nem tudva, mit akarok, de mintegy ellenállhatatlanul oda vonva.
    - Hol van a grófné? - kérdezém szenvedéllyel a portást, ki minden hidegséggel, mellyel ily ember oly jövevényekhez viseltetik, kit ócska bérkocsiból lát kilépni sáros csizmákkal, azt felelé, hogy még nem jött haza, midőn a kapun egy szép hintó gördüle be s belőle Juliám szálla ki, más öltözetben, mint előbb látám. Elbámulva álltam ott. - Ő észre sem vevé jelenlétemet, felsietett a lépcsőkön. Magamon kívül valék, sírhattam volna örömömben, mellem feszűlt a boldogság terhe alatt. Mint hullám, mely sötéten emelkedett, míg végre csillogó cseppekben törődött szét, úgy változtak vészhányt szívemben a gondolatok. Lábaihoz akarék borulni, engedelmet kérni szentségtörő gondolatomért.
    Ábrándjaimból a portás ébreszte fel, ki durva hangon így szólíta: - A grófné ma reggel nem fogad el senkit, jöjjön ön holnap. - Én fel fogok menni - szólék haragosan. - A portás egy megvető tekintetet vete rám. Éltemet adtam volna, ha őt e pillanatban láthatnám; de sáros valék s szomorúan oda adva kártyámat, melyre lakásomat írtam, elmenék. Boldog kor, hol a szív még vétkesnek tartja magát, ha azt, mit később tapasztalt, csak gondolni merte; hol szerelmének asszonya még ragyogva áll képzete előtt; hol nem tudja, hogy asszonyok nyájasan tudnak mosolygani s meleg szavakkal szólni, s remegve kezet szorítani s csalni mind e mellett. - Azt ind mítusz szerint minden halandó szemei előtt függ Maja fellege, a csalódás fátyola, mely a dolgokat való szinökben látni nem engedi. Jaj annak, kinek szemei elől a felleg szétoszlott, előtte minden nyíltan áll, ő a jelent látja s jövőjét; s ó, szomorú egy látmány e világ.

    XX.
    Alig valék lakásomon, mikor Juliától levélkét vevék; nyájas szemrehányásokat tett, hogy idegen módjára kártyát adtam, s kért, mind maga, mind atyja nevében, jöjjek ebédre. Az első sorok valának, melyeket Juliámtól kaptam. Vannak bizonyos vonások, - így gondolkozának az emberek, mikor még babonában hittek - melyeknek bájos ereje csodákat művel; melyekre, ha előttünk feltűnnek, a föld rengeni kezd, az ég ködbe borul, az ember imádkozik; én érzém e bájerőt; alattam is rengett a föld, köd borula az én szemeim előtt is, én is elragadva érzém magamat. Mert, ő szeret, így gondolám magamban, tudja, hogy itt vagyok s szíve vágyódik utánam; ő szeret! Nem mondta-e azt lángoló tekintete nekem, s a remegő kézszorítás s a titkolt könny, midőn elváltunk, s most e sorok. - Véghetetlenül boldog valék. - Ily kevés kell boldogságunkra, mikor még hiszünk; a szív ekkor még reményeinek bizonyítványát találja mindenben.
    Pontban ötkor a hôtelben valék. A teremben még nem vala senki. Mint a provincia embere, nem tudtam, hogy a nagyvilágban még a meghívási óra sem igaz; s az első, mit e házba lépve érzék, azon elszégyenülés vala, melyet az, ki a divat törvényeit megszegi, inkább érez, mintha Isten s a természet törvényei ellen vétkezett volna. - Emberek a nagy világban órákhoz hasonlók, melyeknek mindegyike előbb vagy később jár, s csak az, ki a pillanat napjához tudá irányozni magát, tesz jól. Jaj annak, ki a közönséges órához szabva tetteit, első lép be valamely terembe; a jól nevelt ember tudja, hogy azon társaságban, hol senki sem dolgozik, mindenkinek kötelessége legalább úgy tettetni magát, mintha nem volna ideje; tudja, hogy azon körben, mely a századról megfelejtkezett, el kell feledni az órát is. Kétszer jaj annak, ki ha nem a kiválasztottak egyike, a nemes társaságot váratta; tudnia kellene, hogy az úgynevezett nagyvilág, mint e közönséges Isten alkotta világunk, csak kevesek örömére teremtetett, s hogy neki, a közembernek, kitűnni nem szabad; eléggé boldog, ha csak tűretik s tovább szabad tengődnie. Nevetségessé tette magát s elítéltetett. Csodálkozol! te nem éltél e körben s nem tudod, mi könnyű bennök nevetségessé válnod; egy szép tett, melyet elkövetve megbotlottál; egy szó nemes felgerjedésben kimondva, de hibásan; maga szerény hallgatásod örökre tréfa tárgyává tehetnek. Körülötted száz ember forog, kinek más tulajdona nincs, mint hibáid, s ki önösségből keresi gyengeségeidet. A társaság egy nagy vígjáték, a színészek külön életet élnek s színpadukon gúnyolják s nevetik azt, ki talán közülük a legjobbik szerepet játssza; ti a karzaton ültök s az egészen mosolyogtok.
    A terem, melyben a háziúrra várva, fel s alá járék, egyike vala azon keveseknek, melyek Párizsban forradalom előtti formájokat megtarták. A rokokó, melyet az új francia arisztokrácia divatba hozott, hogy lakásaiban, mint mindenben, elődeit utánozza, itt a házzal együtt készült. A sötétveres kárpitok, a fejér aranyozott keretben lévő fametszések a falakon, a köpcös angyalok a kandallónál, a festett allegória a mennyezeten, egyszóval minden úgy álla, mint három ivadék előtt felállíttatott; korunkból csak X. Károly képe talála helyet e multszázadi pompa közt; búemlék ez is, ez is egy halott a halottak közt. - E teremben az idő nem változtatott semmit, csakhogy mindent fénytelenebb, sötétebb alakban állíta előnkbe. Egy lap vala ez a történetek könyvéből, melyet az olvasó továbbfordítani nem akart, de mely végre elkopott; egyike azon helyeknek, hol a mult század szelleme csak azért lép előnkbe, hogy halálára emlékeztessen! S mégis az, ki e teremben lakott, hány csalódást talála elavult bútora közt! Nem gondolá-e ősi karszékben, körülfogva rokonérzésű barátitól, hogy még minden visszajöhet, s hogy végtekintete a társaságot úgy fogja látni, mint gyermekkorában megszokta? - Minden ember önköre szerint ítéli a világot, s mert benne csak rokonérzetűeket tűr, olyannak látja közönségesen, mint kívánja, s ha a legtúlságosabb véleményűt kérdezed is, keveset találsz, ki többségről nem álmodoznék, főkép, ha emlékei mellette szólnak. Ezért ragaszkodik minden legyőzött párt annyira legkisebb emlékihez, ezért akarja feltartani legalább a formát, miután lényege elveszett, mint a régi egyiptomiak, kik halottaik testét bebalzsamozták, mert azt hívék, hogy egykor a lélek visszajő s egykori lakát fel fogja keresni. Hasztalan csalódás! a levágott fa nem fog kihajtani többé, de a mag, mely lehullt, midőn földre teríttetett, egykor felnő s ugyanazon gyümölcsöket hordja. Ez lehet vigasztalása minden legyőzött pártnak. Az emberi nem sorsa nem leend boldogabb soha s a jövő ivadék tűrni fogja azt, mi ellen az ősök küzködtek; míg végre ismét harcra kél s ismét győz, hogy ismét szenvedjen; ez végzetünk. - Végre mégis mindenkinek megmarad reménye, s habár az emberi nem nagyrészint csak olyanokból áll, kik vagy előre vagy hátra akarnának menni, s habár minden eszmének vannak jósai, kik előre láták, s Don Quixotejai, kik mellette küzködnek, ha már rég elavult: a világ fennáll, s a politikus fogalmak végre csak azt tevék boldogtalanná, ki úgy is boldog nem lehetett. - Ilyes gondolatokba merülve járék fel s alá.
    Végre az ajtó megnyílt s Juliám s atyja lépének a terembe. - Az öreg nyájasan fogadott, Julia elfogultan, de mint látszék, örömmel. A marquis egészen az vala, minek atyám leírásából ismerém, s a nélkül is, csak a házba lépve s egyszer körültekintve gyaníthatám: francia nagyúr a mult századból. - Ki nem ismeri e típust? Részint régi öltözetekben, mindig régi előítéletekkel tért vissza e csoport Franciaországba, mindenről megemlékezve, csak arról nem, mit önszemeivel látott; s így állt elkülönözve nemzetétől, egy dicső század negyed által, mint idegen ősi földjén. Franciaország megváltozott, a nemesi várak omladékokban álltak, a nemzet új neveket tanult tisztelni s a fejlődő ivadék jól tudá, hogy dicsőség fosztá meg atyáitól. Az emigráció csak a hegyeket s folyókat látá, melyek régi helyökön maradtak, s otthonosan érezve magát, újra kezdé régi életét. - Nyájasan, oly szép móddal, hogy szívességet nem gerjeszthete nyájasságuk, leereszkedve olyannyira, hogy senki hozzájok, a nélkül, hogy magát sértve érezné, nem közelíthetett: így lépének fel ez urak arannyal hímezett köntöseikben ott, hol a nép babért volt szokva látni; büszkén hangoztatva régi neveiket, hol egy idő óta nyert csaták neveit viselték a nagyok, s így vesztek el még egyszer, de a nélkül, hogy változnának.
    Az ebédnél vendégek valának, ebéd után látogatók, s így Juliával alig szólhattam. Társaságokban esze csak annak van, ki nem gondolkozik, s beszél, mielőtt tudná, mit; s mert még ehhez szokva nem valék és soha e művészetben, melynél, mint aranymosásnál, homok s víz közt iparkodik az ember, míg végre a haszontalanságok között egy darabka aranyra akad, nagy mesterré nem váltam, hallgaték. - Csak egy ötlött szemembe. Míg a társaság a teremben politikai tárgyakról vitatkozva mulatott, a komornok Juliának levelet hozott. Én nem vevék részt a beszélgetésben s szemeimmel Juliát követém, ki egy mellékasztalnál levelét feltöré. Elhalványult, keze reszketett, végre erőt véve önmagán, kezei között összegyűré a papírt s a kandallóba veté. Az egész társaságból kívülem senki sem vevé észre mindezt; de ha valaki rám figyelt volna, nem lehete észre nem vennie fölgerjedtségemet. Végre a látogatók elmentek, a marquis egyik barátjához, hol játszani szokott, s magunk valánk.
    Julia a kandallónál ült, mély gondolatokba merülve nézett a lángok közé, melyek arcait fénybe boríták, mintha lobogó világukkal el akarnák takarni felgerjedését; én elmerülve nézetében ültem mellette, az imádott vonásokon kémlelve érzeményeit, boldog, mint a gyermek, ki a tiszta folyóba nézve, bármit látott fenekén, örül, hogy oly mélyen lenézhetett. Végre megszólítám: - Julia, ön ma szomorú.
    Rámnézett s mosolyra kényszeríté ajkait. - Ki mondta azt önnek? - szóla - én szomorú nem vagyok; nem látta, mi víg valék ebéd alatt; mennyit tréfáltam s nevettem, s miért szomorkodnám?
    - Ebéd alatt, meglehet, - felelék - de mióta a levélkét vette. - Elpirult.
    - Kedves Juliám, - szólék tovább elfogult szívvel - közölje velem bánatát.
    - Bánatomat? gyermekség! asszonyi szeszély, - szóla erőltetett könnyelműséggel - semmi más. Ne gondolja, hogy egy asszony arcáról szívét ítélheti; a tengeren ki-ki láthatja a dúló vészt, a férfi arcain nagy szenvedélyeit; a kis vízmedernek egy kavics, mely belé esett, s a fergeteg, egyformának ingatják felszínét, s így a mi arcainkról nem mondhatja senki, nagy vagy kis bánat nyomta-e rá bélyegét. Nekünk kis kört engedett a természet.
    - Oh Juliám, ne titkolja előttem, - szólék meghatva - szívét nagy teher nyomja.
    - Ám legyen, - szóla remegő hangon ő - ha nagy szerencsétlenség érte volna e szívet, egyike azoknak, melyeket nem felejtünk, melyek keserű cseppként esve éltünk kelyhébe, elkeserítik az egészet: nem fogom-e hordhatni önerőmmel? - Önök, férfiak, a teremtés urai, önöké a világ s minden, mi rajta él s tenyészik; önök csodáltak lehetnek vagy önösek, egy nemzetért élhetnek vagy önmagoknak, mint szívök kívánja; önöké a gyönyör, hatalom s dicsőség; az asszonynak csak egy birtoka vagyon, a fájdalom, de ez az övé s ezt nem osztja senkivel.
    - S a barátnak nem volna joga bizodalomra? - szólék fájdalmasan - ő nem mondhatná: e fájdalomnak, mely gyenge szívedet lenyomja, részét add nekem; fellegeidnek felét hadd átszállni egemre, hogy fölötted világosabb legyen; engedd át fél terhedet, mert szeretlek, s a teher, melyet kedveseink vállairól a mieinkre veszünk, kinccsé válik, s én megérdemlem e kincset, mert szeretlek. Nem mondhatná-e ezt az, ki egész életét egy asszonynak szentelé? s az asszony büszkeségében megtagadhatná kérését? jól tudva, hogy e föld minden keservei nem érnek fel egy könnyel, kedves szemektől sírva, melynek nem tudják okát.
    Mélyen meghatva néze rám. - Ön jó ember, - szóla végre - adja az ég, hogy szíve soha ne változzék, s egyike legyen azon keveseknek, kik, mint a rózsa, bár soktól megfosztva az idő által, végső levelökben is megtartják színöket s illatukat; de ne gondolja, hogy vigasztalásai bánatomat enyhíthetik. Asszony szenvedései nem olyanok, melyeket vigasztalhatni: szíve lágyabb, mint hogy józan okoskodások benne visszhangot találhatnának; s ha bár milliónyi csillagokat mutatnak egén, ő tudja, hogy napja leáldozott, s a fénypontok között csak éjéről emlékezik, mely körülötte sötétlik.
    - Oh Julia! - szólék elragadva érzelmemtől - ön szenved!
    - Én? - szóla ő, mintegy föleszmélve ábrándjaiból s bánva a mondottakat - ki szólt rólam, s honnan gyanítja, hogy szenvedek?
    - S a levél - szólék remegve, mert érezém szerénytelenségemet.
    Julia elhalványult. - Igaz, a levél, - szóla elfojtott hangon, kétségbeesett tekintetet vetve az ég felé - a szerencsétlen levél. Kötelességemre int; e sorok - folytatá remegő hangon - egy személyt illetnek, ki szívemnek kedvesebb, mint enmagam, kinek biztosságáról gondoskodnom kell. Megengedi, hogy egy pár sort írjak, mindjárt itt leszek.
    Kiment s magam maradtam a teremben. Minden hallgatott, csak az égő kanóc pattogása s néha az utcáról egy kocsi magános zörgése szakítá félbe a csendet; kezemre támasztva fejemet, ültem ott, a nagy hamuhalomra nézve, mely fölött csak egy darab fa veté még néha kékes lángját. - Julia boldogtalan - boldogtalan másért, kit önmagánál, kit talán az egész világnál inkább szeret s kit én nem ismerek, így gondolék magamban; ő szeret s nem engem; szívemet a féltékenység kínjai tölték el. - Ekkor lépett be Julia. - Mellém állt a kandallóhoz; ránéztem, arcai halványak valának, keze, melyben egy levelet tartott, remegett. - Julia! - szólék eliszonyodva a nyugodt kétségbeesés kifejezésétől, mellyel előttem állt - mi történt?
    - Mindennek vége van, - felelé fájdalomelfojtott hangon - megírtam a levelet, el akarám küldeni, de láttam, hogy balgatagság vala tervem; mielőtt e titkot e szolgalelkek egyikére bízom, mielőtt magam adok fegyvert az árulóknak, történjék, mit a sors rendelt, én kész vagyok.
    - S e levéltől függ sorsa? - szólék remegve.
    - Nem az enyim, - viszonzá Julia nyugodtan - de egy személyé, mely szívemnek kedvesebb, mint enmagam; ha e sorok barátném kezébe jönnek még ma, talán még minden rendbe jöhet.
    - Barátnéja kezébe? - szólék elragadva örömemtől.
    - Barátném, Valmont marquise kezébe.
    - Barátnéja kezébe, kit inkább szeret önmagánál nemde, - szólék magamon kívül - nemes lélek, ki így tud szeretni. S én itt vagyok s ön kétségbeesik, vagy talán nem érdemleném bizodalmát?
    - Ön, - rebegé Julia, s arcai még inkább elhalványultak - ön? soha.
    - Miért nem én? - szólék végre; - oly alávaló, oly megvetésre méltó volnék, hogy még e sorokat sem akarná rámbízni?
    - Soha, - szóla halkan Julia - csak önre nem.
    - Julia! - szólék kétségbeesve - én szeretlek; mondhatatlanul, miként a szív csak egyszer szerethet. Léted véghetlen üdvöt árasztott el lelkem fölött, s habár mindig hallgattál, s habár szenvedélyemet talán nem viszonoztad: én boldog valék, mert láttalak, mert hallottam szavadat, mert érzettem közellétedet, mert léteztél!
    Meghatva néze rám s remegve nyujtá kezét, midőn így szólt: - S tudja-e ön, mi a szerelem? Lemondani mindenről, min egykor függött, kiszakítani szívéből mindent, mi azt egykor eltölté, még emlékeit is; búcsút venni az élet örömeitől, elhagyni pályáját, melyen egy dicső cél után haladhatna, odavetni nevet, szívet, a dicsőséget, az egész világot egy asszonyért; s miután végre jövendőjét egy pillanatért, a világot egy szívért, hitének minden szent igéit egy halk igenért odaadná, látni, hogy csalódott. - Ez a szerelem. Oh, ne szeressen engem, nem érdemlem.
    - S tudod-e te, mi a szerelem? - szólék elragadva.
    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633644300
Webáruház készítés