Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Termék részletek


Edmondo de Amicis: A szív_PDF

Edmondo de Amicis: A szív_PDF
490 Ft490

Maga az író, Edmondo de Amicis 9 és 13 év közötti fiúolvasóinak ajánlja ezt a néhol szomorú, több helyen felemelő könyvet. Történetei mélyén valóban a szívről, az emberségről, a jóságról, az örök emberi értékekről szól. Kétségtelenül ez Amicis legnépszerübb könyve, az Il cuore (A sziv), mely a gyermekvilág életét festi itt-ott érzelgősen, de mindig páratlan, melegszivü humorral. Ugyanez a hibája és erénye is egyben. Értékeit megőrizve, az író korának nyelvezetéhez közelebb álló tollú Zigány Árpád kiváló fordításában adjuk közre ezt a művet. Ma is letehetetlen, napról-napra olvastatja magát. Olyan érték, amelynek átmentése a digitális korba és térbe kötelesség. (a Kiadó)

  • Részlet a könyvből:
    A tanitó ur nagyon beteg; helyette most a negyedik osztály egyik tanitója tart előadásokat, aki azelőtt a “Vakok Intézeté”-ben tanitott. Ez a legöregebb tanitó az egész iskolában, olyan ősz, mintha gyapotparókát viselne a fején és ugy beszél, mintha szomoru dalt énekelne; de nagyon jó ember és igen sokat tud.
    Alighogy belépett az osztályba, mindjárt meglátta, hogy az egyik gyereknek be van kötve a félszeme; odament hozzá, megkérdezni, hogy mi a baja és aztán igy szólt:
    - Vigyázz a szemedre, fiam!
    Ekkor Derossi megkérdezte tőle: - igaz-e, hogy tanitott a “Vakok Intézeté”-ben?...
    - Tanitottam, - felelte a tanitó ur - még pedig sok esztendőig.
    - Beszéljen, kérjük, a vakokról - kérte őt Derossi halkan. - Az olyan érdekes lehet!
    A tanitó ur fölment a katedrára és leült. Ezalatt Coretti hangosan megszólalt:
    - A “Vakok Intézete” a Nizza-uton van.
    - Azt mondjátok, hogy “vakok”, - szólt most a tanitó ur - mintha csak azt mondanátok, hogy “betegek” vagy “szegények”! De jól megértitek-e, hogy mit jelent ez a szó? Gondolkozzatok csak rajta... Vakok!... akik nem látnak semmit: soha semmit! Nem tudják a különbséget a nappal és az éjszaka között, nem látják se az eget, se a napot, sőt még a tulajdon szüleiket se: szóval semmit abból, ami körülöttük van és amit megfoghatnak; örökké a legteljesebb sötétségben mozognak, mintha el volnának temetve a föld gyomrában. Próbáljátok csak meg: hunyjátok be a szemeiteket és gondoljátok el, hogy igy kell maradnotok mindörökké: rögtön elszorul a szivetek, halálra ijedtek, ugy érzitek, hogy ezt nem lehet kibirni és kiabálnátok, sirnátok, hogy megőrültök vagy bele haltok!
    - És mégis, - folytatta sóhajtva a tanitó ur - aki először lép be a “Vakok Intézeté”-be, mikor azok a szegény gyermekek szórakoznak és hallja őket, amint itt is, ott is hegedülnek vagy fuvoláznak, hangosan beszélgetnek vagy nevetgélnek, gyorsan föl és le szaladoznak a lépcső¬kön, sürögnek-forognak a folyosókon, a hálótermekben: aki ilyenkor látná őket, bizonyára nem mondaná, hogy ezek a szerencsétlenek vakok. Jól meg kell figyelni őket, hogy rájőjjünk erre. Vannak tizenhat-tizennyolc éves ifjak, erősek és vidámak, akik könnyedén veszik a vakságot, sőt szinte büszkélkednek is vele; de éppen a fájdalmasan, dacosan büszke arcuk árulja el, hogy mily rettentő módon szenvedtek, mig beletörődtek a szörnyü szerencsétlenségbe. Vannak mások, halvány és szelidarcu fiuk, akiken meglátszik a nagy lemondás, belenyugvás; de ezek szomoruak is és nyilvánvaló, hogy titokban sokat sirnak.
    - Ah, fiam!... Gondoljátok el, hogy némelyek pár nap alatt vakultak meg, mások hosszu évek vértanui szenvedései után vesztették el a szemük világát, miután sok fájdalmas sebészi műtéten estek át, sokan pedig már vakon születtek: egy olyan éjszakába, amelynek sohase volt hajnala, ugy léptek a világba, mintha valami óriási sirbolt lenne az és még azt se tudják, hogy milyen az emberi arc formája! Képzeljétek el: mennyit kellett szenvedniök és mennyit kell szenvedniök még most is, ha mindez az eszükbe jut, ha öntudatlanul rágondolnak arra a rettentő különbségre, mely elválasztja őket azoktól, akik látnak és ha ekkor fölvetik magukban a lelketölő kérdést:
    - “Miért van ez a különbség, ha mi nem követtünk el semmi rosszat?!”
    - Én, aki oly sok esztendeig voltam köztük: ha rágondolok arra az osztályra, ahol minden szem örökre be volt zárva, ahol a szembogarakban nem volt lélek, se élet: ha rágondolok erre s aztán rátok nézek... lehetetlennek tartom, hogy nem vagytok mind boldogok. Gondoljátok csak el: körülbelül huszonhatezer vak él Olaszországban! Huszonhatezer lélek, aki nem látja a napot: értitek-e?... Egy egész hadsereg, amelynek hat óra kellene, hogy négyes sorokban elmasirozzon az ablakaink előtt!
    A tanitó ur elhallgatott és az osztályban oly csönd leit, hogy még a szempillák rebbenését is hallani lehetett volna.
    Aztán Derossi megkérdezte: - Igaz-e, hogy a vakok tapintása finomabb, mint a miénk?
    - Igaz, - bólintott a tanitó ur. - Valamennyi érzékük élesebb lesz és megfinomodik; éppen azért, mert nekik kell pótolniuk a látást: a vak jobban használja többi érzékeit és ezek a használatban kifinomodnak, jobban megélesednek. Reggelenként, mikor fölébrednek, egymástól kérdik a hálótermekben:
    - “Süt-e a nap?”...
    És aki legelőbb felöltözik köztük, gyorsan leszalad az udvarra, a kezeivel hadonászik, hogy érzi-e a nap jótékony melegét s aztán örvendve siet vissza a jó hirrel:
    - “Szép idő van! Süt a nap!”
    - Ha valaki megszólal, a hangjáról következtetnek a nagyságára; mi a szemekből itéljük meg az emberek lelkét, ők a hangból; évekig visszaemlékeznek a hang rezgésére, szinére, a kiejtésére. Megérzik, hogy többen vannak-e a szobában, még ha csak az egyikük beszél is és a többiek némán mozdulatlanul állanak. Tapintással megérzik, hogy a kanál tiszta-e vagy piszkos. A leányok meg tudják különböztetni a festetlen gyapjut a festettől. Ha kettesével sétálgatnak az utcán, majdnem minden boltot megismernek a belőle kiáradó illatról: még azokat is, ahol mi nem érzünk semmiféle illatot. Játszanak bugócsigát is és ahogy hallják a bugását, ostorral hajtják tovább és a hang után menve, sohase hibázzák el a csapást. Kergetik az abroncsot, tudnak kuglizni, ugrálnak kötéllel, házakat épitenek téglákból, sőt épitőkövekből is, épp ugy megtalálják és letépik az ibolyát, mintha látnának, lábszőnyegeket és kosarakat fonnak, seprőket és keféket kötnek szines szalmából, sörtéből, még pedig minta szerint: annyira kifejlődött a tapintási érzékük.
    - A tapintás pótolja náluk a látást; egyik legnagyobb örömük, ha megérinthetik, megfoghatják a tárgyakat és tapogatva kitapasztalhatják a formájukat. Megható látni, ha elmennek az ipar-kiállitásra, ahol szabad hozzányulniuk mindenhez, amit “látni” kivánnak. Igazi boldogsággal esnek neki a mintáknak, a szerszámoknak: örvendezve tapogatják, simogatják, fogdossák és forgatják kezükben a tárgyakat, hogy lássák: milyen a formájuk. Ők is azt mondják, hogy “látnak”!
    Most Garoffi szólt közbe és megkérdezte a tanitó urtól: - igaz-e, hogy a vak fiuk jobban megtanulják és jobban is értik a számvetést, mint a nem vakok?
    - Igaz, - bólintott a tanitó ur. - A vak fiuk is megtanulnak számolni és olvasni. Vannak errevaló külön könyvek, melyekben a betük kidomborodnak; az ujjaikkal tapintják meg a betüt, végigszaladnak a sorokon és igy sillabizálnak; de ha belejöttek: folyékonyan olvasnak. És látni kell, szegényeket: hogyan elpirulnak, ha hibát ejtenek! És irnak is, de nem tintával. Vastag, kemény papirosra irnak, hegyesvégü ércvesszővel; pontokat szurnak a papirosba, s a pontok különféle csoportositása szerint formálják a különböző betüket. Ezek a beszurt pontok a papiros tulsó lapján kidomborodnak, s ahogy az ujjukat végighuzzák ezeken a pontokon: olvashatják a saját irásukat, meg a másokét is. Igy csinálják a föladataikat és igy leveleznek is egymással. Ugyanigy irják a számokat és ugyanigy számolnak is. Fejből számolnak, még pedig hihetetlen könnyüséggel, mert nem szórakoztatja, köti le őket a látásuk, mint bennünket.
    - És ha látnátok, - folytatta a tanitó ur - hogy mily szenvedélyesen hallgatják, ha fölolvasnak nekik, mennyire figyelnek, hogyan emlékeznek mindenre, hogyan vitatkoznak, még a kicsi¬nyek is, a történelemről, a földrajzról, a nyelvtanról, négyen-öten is ülve ugyanazon a padon, anélkül, hogy szembe fordulnának egymással: az első a harmadikkal, a második a negyedikkel, hangosan és mind egyszerre, el nem veszitve egyetlenegy szót se, oly éles és gyors a hallásuk. És sokkal fontosabbnak tartják a vizsgákat, mint ti, azt mondhatom: és jobban szeretik a tanitóikat is. Megismerik a tanitót a lépéseiről; mindjárt észreveszik, hogy jó- vagy rosszkedvü-e, pusztán csak a hangjáról; szeretik, ha a tanitó cirógatja őket, ha dicséri, vagy buzditja valamelyiket: ők pedig tapogatják, szorongatják a kezét, a karját, hogy mutassák a hálájukat.
    - Aztán egymást is szeretik és nagyon jó pajtások. Szünet alatt a jóbarátok mindig együtt vannak, egy csoportban. A leányosztályokban, például, annyi csoportba tömörülnek, ahányféle hangszeren játszanak: külön a hegedüsök, a zongoristák, a fuvolások és ezek sohase válnak el egymástól. Akit egyszer megszeretnek, attól nehezen szakadnak el. Nagy vigasztalásuk a barátkozás. Egymást nagyon igazságosan itélik meg. Világos, mélyen gyökerező fogalmaik vannak a jóról és rosszról. És senkise lelkesedik náluk jobban, ha nemes cselekedetről vagy nagy tettről hallanak.
    Votini megkérdezte, hogy jól muzsikálnak-e?
    - Végtelenül szeretik a zenét - felelte a tanitó ur. - Ez az örömük: valósággal életük a zene. Az egész kicsi vak gyerek, akik éppen csak hogy beléptek az Intézetbe, három óra hosszáig is elállnak mozdulatlanul, csakhogy hallhassák a zenét. Könnyen tanulnak és nagy érzéssel játszanak. Ha a tanitó ur azt mondja valamelyiknek, hogy nincs tehetsége a zenére, az szinte kétségbeesik, de annál nagyobb igyekezettel tanul. Ah, ha hallanátok a zenét az Intézetben: ha látnátok őket, mikor nyilt homlokkal, ragyogó arccal, mosolyogva, de reszketve a meghatott-ságtól játszanak vagy szinte átszellemülve hallgatják azt a muzsikát, mely szétárad az őket körülvevő sötétségben; akkor értenétek meg csak igazán, hogy milyen isteni vigasztalás a zene! És ujjonganak, ragyog az arcuk a boldogságtól, ha a tanitó azt mondja nekik:
    - “Belőled művész lesz”...
    - Nekik mindennél előbbvaló a zene; aki legjobban zongorázik, vagy hegedül köztük, az olyan, mint a király; szeretik és tisztelik. Ha két fiu közt civódás támad, elébe viszik a pört; ha két barát összevész, ő békiti ki őket. A kisebbek, akiknek ő ád zeneleckéket, ugy szeretik, mint az apjukat. Mielőtt lefekszenek, mind odamennek hozzá és jóéjszakát kivánnak neki.
    - És mindig a zenéről beszélgetnek, - folytatta a tanitó ur. - Már ágyban fekszenek, késő este, elfáradva a tanulástól és a sok munkától, félig már elszunnyadva: de halkan még mindig beszélgetnek az operákról, a karmesterekről, zeneszerzőkről, hangversenyekről és hangszerekről. És oly nagy büntetés nekik, ha megvonják tőlük a fölolvasást vagy a zenét, hogy még a legszigorubb tanár se igen szokta ezzel büntetni őket. Mert ami nekünk a világosság, az az ő szivüknek a zene.
    Derossi megkérdezte, hogy nem lehetne-e meglátogatni őket?
    - De igen, - felelte a tanitó ur - de nektek, fiaim, még nem való az. Majd elmentek később, amikor már meg tudjátok érteni azt a csapást a maga egész nagyságában és sajnálni tudjátok a szerencsétleneket, ahogyan megérdemlik. Szomoru látvány az nagyon, édes fiaim. Látjátok néha, hogy a fiuk ott ülnek a nyitott ablaknál a friss levegőn, mozdulatlan arccal, mintha ők is néznék a nagy zöld sikságot és a szép kék hegyeket, amelyeket ti láttok... és ha rágondoltok, hogy ők nem látnak semmit, hogy sohase fognak látni semmit a Természetnek ebből a nagy szépségeiből: bizony ugy elszorul a szivetek, mintha ti is megvakultatok volna abban a pilla-natban.
    - És azok a vakok, - folytatta a tanitó ur - akik már ugy születtek, akik sohase látták a világot s ezért nem is sirathatják azt, amiről nem is tudták, hogy megvan: még nem is annyira szánandók, mint a többiek. Mert ezek közt vannak, akik nem régen vakultak meg, akik még mindenre emlékeznek, akik nagyon jól tudják, hogy mit vesztettek el: oh, ezeknek a fájdalma sokkal nagyobb, mert napról napra érzik, hogyan homályosodik el lassanként minden az emlékükben: a legszebb képek, a legkedvesebb arcok, a szeretett szülők, testvérek és rokonok képe... Egy ilyen kis fiu azt mondta nekem egyszer végtelen szomorusággal:
    - “Szeretném még egyszer visszakapni a látásomat, csak éppen egy pillanatra, hogy viszont-lássam az édesanyám arcát, mert már nem emlékszem rá!”...
    - És amikor az édesanyjuk meglátogatja őket, - magyarázta a tanitó ur - az arcára teszik a kezüket, végig tapogatják homlokától az álláig és keresztben, egyik fülétől a másikig, hogy “lássák”, milyen: és szinte nem hiszik, hogy nem láthatják, hanem egyre unszolják, szólitgatják, mintha kérnék, hogy mutassa meg magát, az arcát, legalább csak egyszer!... Hányan távoznak az Intézetből sirva, még keményszivü férfiak is!... Oh, egész bizonyosan tudom, hogy nincs köztetek egy se, aki, távozván onnan, nem válna meg szivesen a szeme világától egy kis időre, ha tudná, hogy ezzel visszaadja a látást, hacsak pár percre is, azoknak a szegény fiuknak, akik sohase látják a napot és nem tudják, hogy milyen az édesanyjuk arca!

  • Cikkszám
    9786155312007
Webáruház készítés