Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Alexandre Dumas: A kaméliás hölgy_EPUB

Alexandre Dumas: A kaméliás hölgy_EPUB
540 Ft540

Alexandre Dumas regényét Csergő Hugó klasszikus műfordításában adjuk közre. (a Kiadó)
eBook a Digi-Book kiadásában

  • Részlet az eKönyvből:

    Margit fölkelt az asztal mellől, utánament a hercegnek a szomszéd szobába, s megtett minden tőle telhetőt arra, hogy e kalandot elfeledtesse vele, de az öregúr, hiúságában sértve, tovább is duzzogott. Elég kegyetlenül szemébe mondta a szegény leánynak, hogy jóllakott azzal, hogy megfizesse egy olyan nő szeszélyeit, aki a házában nem tud tiszteletet szerezni számára, s ezzel haragosan távozott.
    E naptól fogva nem hallottunk róla. Margit hiába adta ki az utat a vendégeinek, hiába változtatta meg szokásait, a herceg nem adott életjelt magáról. Én azt nyertem ebből, hogy kedvesem teljesen az enyém lett, s hogy álmom végre megvalósult. Margit nem nélkülözhetett többé. Nem törődve a következményekkel, nyilvánossá tette viszonyunkat, s végre nem is távoztam a házból. A cselédek uruknak szólítottak, s hivatalosan gazdájuknak tekintettek.
    Prudence ugyan lelkére beszélt Margitnak ez új élet kezdetén, de Margit csak azt felelte, hogy szeret, hogy nem élhet nélkülem, s hogy bármi történjék is, nem mond le arról a boldogságról, hogy folyton mellette legyek. S hozzátette, hogy akinek ez nem tetszik, annak joga van távol maradni a házától.
    Ezt hallottam egyszer az ajtó mögül, amikor Prudence szólt Margitnak, hogy igen fontos közlendője van számára, bezárkóztak egy szobába.
    Nem sokkal ezután a dolog ismétlődött. Prudence ismét kijött.
    A kert mélyén jártam, midőn belépett. Nem látott. Azt következtettem abból, ahogy Margit eléje ment, hogy a múltkorihoz hasonló beszélgetésük lesz, s ezt is végig akartam hallgatni, mint amazt. A két nő az egyik budoárba zárkózott, s én hallgatóztam.
    – Nos? - kérdezte Margit.
    – Voltam a hercegnél.
    – Mit mondott?
    – Hogy szívesen megbocsátaná azt az első jelenetet, de értesült róla, hogy nyilvánosan viszonyt folytatsz Armand Duvallal, és azt nem bocsátja meg. Margit hagyja el ezt a fiatalembert, mondta a herceg, s akkor megadok neki mindent, amit kér, éppúgy, mint eddig, ha nem: akkor le kell mondania arról, hogy bármit is kérjen tőlem.
    – Mit feleltél?
    – Hogy közölni fogom veled elhatározását, s megígértem, hogy észre térítelek. Gondold meg, édesem, mily helyzetet veszítesz, aminőt Armand sohasem tud visszaadni neked. Szeret egész lelkével, de nincs elég vagyona arra, hogy szükségleteidet kielégítse, s egy napon mégis el kell hagynia téged, mikor már késő lesz, s mikor már a herceg hallani sem akar rólad. Akarod, hogy beszéljek Armand-nal?
    Úgy látszik, Margit elgondolkozott, mert nem felelt. Szívem hevesen dobogott, míg feleletre vártam.
    – Nem - mondotta aztán -, nem hagyom el Armand-t, s nem rejtőzöm el azért, hogy vele maradhassak. Ez talán őrültség, de szeretem! Mit tegyek? S azután meg, most már megszokta, hogy akadály nélkül szerethessen, túlságosan megkínozná, ha naponként csak egy órára is el kellene válnia tőlem. Egyébként, nem élek már olyan sokáig, hogy érdemes volna boldogtalanná tennem magamat csak azért, hogy teljesítsem óhajtásait egy vénembernek, kinek csupán látása is megvénít már. Tartsa meg a pénzét, megleszek nélküle.
    – De hogyan?
    – Még most nem tudom.
    Prudence bizonyára válaszolni akart valamit, de én hirtelen beléptem, s Margit lába elé vetettem magam, s elborítottam kezét könnyeimmel, amelyeket afelett való örömöm fakasztott, hogy kedvesem mennyire szeret.
    – Életem a tied, Margit, nincs már szükséged erre az emberre, nem vagyok-e itt én? Elhagylak-e valaha, s megfizethetem-e eléggé a boldogságot, melyet nékem adtál? Kötelék nem nyűgöz bennünket, Margit, szeretjük egymást. Mit törődünk a többivel?
    – Ó, igen, szeretlek, Armand-om! - susogta Margit, karját nyakam köré fonva. - Szeretlek, ahogy sohasem hittem volna, hogy szeretni tudok! Boldogok leszünk! Nyugodtan élünk, s örök búcsút mondunk annak az életnek, mely most már megszégyenít, ha csak reá gondolok! Sohasem fogod szememre vetni a múltat, nem, ugye?
    Könnyek fátyolozták el hangomat, szívemre szorítottam Margitot.
    – Eredj - szólt ő meghatottan Prudence felé fordulva -, mondd el a hercegnek ezt a jelenetet, s tedd hozzá, hogy nincs szükségünk reá.
    E naptól fogva nem esett szó többé a hercegről. Margit nem volt már az a leány, akit eddig ismertem. Mindent megtett, hogy elfeledtesse velem azt az életet, melynek közepette megismertem. Soha asszony, soha nővér nem tanúsított férje, testvére iránt annyi szerelmet, annyi gyöngéd gondoskodást, mint Margit irántam. Ez a beteges lélek fogékony volt minden benyomás iránt, hajlandó minden érzelemre. Szakított barátnőivel, valamint régi szokásaival, eddigi beszédmódjával csakúgy, mint egykori költekezéseivel. Aki látott bennünket kilépni házunkból, hogy kiránduljunk a remek kis csónakon, melyet vásároltam, sohasem hitte volna, hogy ez a nő, fehér ruhájában, nagy szalmakalapjával - karján egyszerű selyemkabátka a hűvös vízi levegő ellen - Gautier Margit volt, ki négy hónappal ennek előtte egész Párizst betöltötte fényűzése és botrányai zajával.
    Ó, jaj! Siettünk a boldogsággal, mint hogyha sejtettük volna, hogy nem lehetünk sokáig boldogok!
    Két hónapon át még Párizsba sem mentünk. Egy lélek sem látogatott meg bennünket, Prudence és ama Julie Duprat kivételével, kiről már beszéltem önnek, s akinek Margit később átadta azt a megható írást, mely előttünk fekszik.
    Egész napokat töltöttem kedvesem lábánál. Kinyitottuk az ablakot, mely a kertre nézett, s csodáltuk a nyarat, mely vidáman lebbent a virágok fölé, föltárva kelyhüket; kitekintettünk a fák lombja alá, s így szívtuk magunkba, egymás mellett, ezt az igazi életet, melyet sem Margit, sem én nem ismertünk eddig.
    Ez a gyermekleány el tudott csodálkozni minden csekélységen. Néha tízéves gyermek gyanánt futott a kertben egy-egy pille, egy-egy szitakötő után. Ez a kurtizán, ki másokkal többet elköltetett bokrétákra, mint amennyi egy egész családnak kell a boldog megélhetésre: néha órákig elült a gyepen, hogy elnézze a szerény margaréta virágot, melynek nevét viselte.
    Ez idő alatt olvasta oly gyakran a Manon Lescaut-t. Gyakorta leptem meg azon, hogy jegyzeteket írt a könyvbe. Olyankor azt mondotta mindig, hogy egy nő, aki szeret, nem cselekedhetik így, amint Manon cselekedett.
    A herceg írt kétszer-háromszor, Margit már a borítékon megismerte írását, és olvasatlanul adta kezembe a leveleket.
    E levelek gyöngéd mondatai néha könnyeket fakasztottak szemembe.
    A herceg azt hitte, ha elzárja erszényét Margit elől, visszakényszeríti magához. De midőn látta ennek sikertelenségét, nem bírta tovább. Írt, kérte, hogy mint máskor, meglátogathassa, bármi feltételt kössön is visszafogadásához Margit.
    Én elolvastam e sürgető leveleket, s eltéptem anélkül, hogy megmondtam volna Margitnak, mit tartalmaznak, s anélkül, hogy azt tanácsoltam volna neki: fogadja el az öreget, noha a szánalom e szegény ember gyötrelme iránt erre ösztökélt. De féltem, hogy tanácsomban azt a vágyat látja, hogy elfogadtatván véle ismét a herceg látogatásait, háztartása költségeit is a hercegre akarom újból átruházni. Attól is rettegtem ezenfelül, hogy képesnek hisz ama felelősségnek és a vele járó kötelességeknek megtagadására, melyeket szerelme hárított reám.
    A vége az lett, hogy a herceg, nem kapván választ, nem írt többé, s Margit meg én folytattuk életünket kettesben, anélkül, hogy a jövővel törődtünk volna.

    eBook a Digi-Book kiadásában

  • Cikkszám
    9786155306136
Webáruház készítés