Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Dosztojevszkij: Egy szelíd asszony_EPUB

Dosztojevszkij: Egy szelíd asszony_EPUB
340 Ft340

Dosztojevszkij: Egy szelíd asszony


E-könyv EPUB formátumban


A kötetet Kiss Dezső fordította.


E-könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában.

  • Részlet az eKönyvből:

    Melyikünk is kezdte el tulajdonképpen a dolgot?
    Egyikünk sem. Egészen magától kezdődött, az első lépéstől kezdve. Az imént mondottam el, hogy az első naptól kezdve igen szigorúan akartam vele bánni, de ezen a szigorúságon mindjárt az első napon enyhítettem. Mikor még a menyasszonyom volt, megmondottam neki, hogy elvárom, hogy üzletemben dolgozzék, zálogtárgyakat vegyen át és pénzeket fizessen ki, amire ő akkor egy szóval sem válaszolt. (Ezt a körülményt, kérem, jól jegyezze meg!) Sőt mi több, nagy buzgalommal fogott ehhez a munkához. Hogy a lakásom és a berendezésem változat-lanul a régi maradt, magától értetődik. Két szobából állott ez a lakás; az egyik egy hosszú terem volt, amelynek egy része üzleti helyiségnek volt elválasztva, a másik közös nappali és hálószoba céljaira szolgált. A berendezés meglehetősen szegényes volt; még a nagynénik háza is szebben volt bebútorozva. A szentképszekrény s előtte az örökmécses a válaszfal mögött állott, a nagy szobában, ahol a pénzszekrényem is volt; a magam szobájában van egy nagy szekrény, amelyben néhány könyvet is őrzök, valamint a nagy ládám; mindkettőnek a kulcsát szakadatlanul magamnál hordom. Ezenkívül van a szobában néhány asztal, szék s miegymás, ami lakásban akadni szokott. Mikor még a menyasszonyom volt, megmondottam neki, hogy a konyhára, illetve a kosztunkra - hármunknak: nekem, neki, meg Lukerjának, akit magunkkal hoztunk - naponta egy rubelt adok és egy kopekával se többet. A most következő három évben, mondottam neki, harmincezer rubelt kell megtakarítanom és ezt csak a legridegebb takarékossággal tudom elérni.
    Egy szóval sem mondott ellent, én azonban saját jószántomból harminc kopekával felemeltem ezt az összeget. Ugyanígy állottunk a színházzal. Én ugyan előre bejelentettem, hogy mindennemű mulatságról le kell mondania, ezt az elhatározásomat azonban mégis enyhítettem annyira, hogy megígértem neki, egyszer egy hónapban mégis elmegyek vele színházba, sőt, amint illik, földszintre. Tényleg háromszor voltunk színházban. Láttak: «A szerencse-vadászt», «Pericolá»-t - és, ha jól emlékszem... de vigye a manó! Mindannyiszor szótlanul mentünk és szótlanul tértünk haza. Miért, ugyan miért hallgattunk mi kezdettől kezdve? Az első időben nem is volt közöttünk viszálykodás, csak néha csönd. Néha egész különös szemmel nézett rám; mikor ezt észrevettem, még makacsabbul hallgattam, mint ő. Igaz ugyan, hogy én voltam az, aki ezt a hallgatagságot megkezdettem, nem ő. Sőt ő néhányszor megpróbálta, hogy ezt az állapotot megváltoztassa azzal, hogy szenvedélyesen a nyakamba borult; mivel azonban ezek a szenvedélyes kitörései betegesek és hisztérikusak voltak, én pedig tartós és egészséges boldogságra vágyódtam, ilyen esetekben hűvös maradtam. Igazam is volt. Mert ilyen jelenetek után másnap mindig perpatvar támadt közöttünk.
    Azaz tulajdonképpen perpatvarnak nem lehet nevezni, még csak makacsabb volt mindkettőnk hallgatása, - és még kihívóbbak az ő pillantásai. «Lázadás és függetlenség» - ez volt az ő rendszere, de ezzel a rendszerrel nagyon ügyetlenül élt. Igen, ez a szelíd arc napról-napra dacosabbra vált. Higyje el, lassankint már undort ébresztettem benne - pontosan megfigyeltem. De, hogy néha tökéletesen kijött a sodrából, az kétségtelen volt. Hogyan is tehette azt, hogy ő, akit olyan szennyből és olyan szegénységből emeltem ki, aki még röviddel ezelőtt a padlót súrolta, most az orrát fintorgassa szegénységünkön! Pedig higyje el, nem szegénység volt ez, hanem takarékosság; ahol helyén valónak láttam, ott valóságos fényűzést engedtem meg, például ami a fehérneműt, a tisztaságot illeti. Kora ifjúságomtól kezdve azon a véleményen voltam, hogy egy férfi legjobban azzal köti magához a nőt, ha tiszta marad. Különben a feleségem nem annyira szegénységem ellen kelt ki, mint inkább a takarékosságom ellen, amit túlzottnak tartott. «Igen, folyton azt a célt emlegeti, amelyet maga elé kitűzött, folyton a maga szilárd jellemével tüntet.» A színházról is önkényt és váratlanul lemondott. A gúnyos redő pedig egyre sűrűbben mutatkozott az arcán... Én pedig egyre makacsabbul és makacsabbul hallgattam.
    Csak nem akarom tán igazolni magamat? A zálogház volt a tulajdonképpeni sebezhető pont. Engedje meg, uram, tökéletesen tisztában voltam azzal, hogy egy asszony, még hozzá egy ilyen 16 éves csitri, egyáltalán nem bírja megtenni, hogy a férjének teljesen alá ne rendelje magát. Mert régi igazság az, hogy az asszonyokban nincsen semmi eredeti; még most is igaznak tartom azt a mondást. Vajjon az, ami odaát az asztalon fekszik, az ellenkezőjét bizonyítja-e? Az igazság mindig igazság marad, ez ellen még Mill sem tehet semmit. És a szerető asszony, oh a szerető asszony a szeretett férfinak még bűneit és legszörnyűbb gaztetteit is isteníti. Ő maga sem tudja a gaztetteket olyan ügyesen igazolni, mint helyette az asszony. Ez ugyan nagylelkűség, de nem eredeti vonás. Az asszonyok éppen az eredetiség e hiányába pusztulnak bele. De miért mutogat megint az asztal felé? Vajjon mit bizonyít ez? Vajjon az, ami ott az asztalon fekszik, originális valami? Oh Istenem!
    Ide hallgasson: akkoriban semmi okom sem volt arra, hogy a szerelmében kételkedjem. Hiszen annyiszor borult a nyakamba! Tehát szeretett, legalább is igyekezett szeretni. Igen. Így állott a dolog: igyekezett szeretni, mindent elkövetett, hogy engem szeressen. Hisz nem is követtem el én semmiféle gaztettet, amelynek igazolására érveket kellett volna keresnie; és ezt én nagyon lényegesnek tartom! Ön azt mondja, hogy zálogos vagyok és valamennyien azt mondják. Na és aztán? Hiszen valami okának mégis csak kellett lennie, hogy én, a legnagylelkűbb ember létemre, zálogháztulajdonossá lettem? Mert tudja kérem, vannak eszmék... azaz, hogy van olyan eszme, amelyet, mihelyt szavakba öltözteti az ember és hangosan kiejti a száján, rettentő ostobának látja. Olyan ostobának, hogy az ember önmaga is szégyelli. És miért? Azért. Mert valamennyien olyan rosszak vagyunk, hogy az igazságot egyáltalán nem tudjuk elviselni. Más okát igazán nem tudom. Az imént azt mondottam: A legnagylelkűbb ember. Ez nevetségesen hangzik ugyan, de igaz, ez a legigazabb igazság. Igenis, akkoriban megvolt a jogom ahhoz, hogy a jövőmet megalapozzam és e célból zálogházat nyissak. Ön, azaz, hogy nem ön, hanem az emberek kitaszítottak maguk közül és szótlan megvetéssel űztek ki a társadalomból. Szenvedélyes vonzódásomra, amellyel feléjük igyekeztem, egész életemet megalázó sértés volt a válasz. Tehát megvan a jogom ahhoz, hogy fallal válasszam el tőlük magamat, összekuporgassam ezt a 30.000 rubelt és életemet valahol Krimiában, a tenger partján, hegyek és szőlőskertek között fejezzem be, saját birtokomon, amelyet ezen a 30.000 rubelen akarok vásárolni. Mindenekelőtt azonban távol az emberektől, a nélkül, hogy gyűlölném őket, egyetlen ideállal keblemben, egy szeretett nő oldalán, gyermekeim között, ha ugyan gyermekekkel áldja meg házasságunkat az ég, éljem le napjaimat és tőlem telhetőleg gyámolítsam a környékbeli inséges parasztságot. Hiszen ma már, mikor önmagamhoz szólok, ezt hangosan kimondhatom; de elképzelhető-e ostobább valami, mintha ezt már akkoriban kifestem előtte? Ez volt a forrása büszke hallgatásomnak, ezért éltünk némán egymás mellett. De vajjon mit is értett volna meg belőle? Hogyan érthette volna meg tizenhat esztendejével, «élte kikeletjén», szenvedéseimet, önigazolásaimat? Az egyik oldalon állott a túlzásba vitt őszinteség, az élet nem ismerése, olcsó, fiatalos meggyőződések, «szép lélek» rövidlátása, a másik oldalon pedig - a zálogház; és ez utóbbi döntötte el a kérdést. (Különben gazember voltam-e? Hát ő nem látta-e, hogy becsületesen vezetem üzletemet és senkit be nem csapok?) Milyen szörnyű is az igazság e földön! Ez az elragadó teremtés, ez a szelíd asszony, ez a boldogsággal teli égbolt zsarnokommá, lelkem elviselhetetlen hóhérjává változott! Önmagamat rágalmaznám meg, ha ezt elhallgatnám, önök talán azt hiszik, hogy nem szerettem őt? Ki meri állítani, hogy nem szerettem? Látják kérem, nem volt az egyéb, mint irónia, a sors és a természet kaján iróniája. Valamennyien átkozottak vagyunk és minden ember élete átok! (Az enyém különösen!) Ma már persze tökéletesen belátom, hogy valahol hibát követtem el. Valahol elvétettem a számadást. Pedig a tervem olyan tiszta volt, akár a nap. Büszkén, ridegen élni; nem kell erkölcsös vigasztalás; szótlanul akarom szenvedéseimet elviselni. Így is volt. Tényleg így volt, nem hazudtam, mindenben igazat mondtam. «Később ő maga is meg fogja érteni, milyen nagylelkű voltam és hogy ő ezt a nagylelkűségemet félreismerte. S ha ezt egyszer felismerte, sokszoros becsüléssel fogja visszafizetni, leborul előttem a porba és összekulcsolt kézzel fog imádni!» Ez volt az én tervem. De ez a terv valahol csütörtököt mondott. Valamit nem végeztem el jól. De elég, elég ebből ennyi! Kitől kérjek most bocsánatot? minek vége, annak vége. Ember, légy büszke és önérzetes! Nem benned van a hiba!...
    Nem, kimondom az igazat, bátran és merészen szembe nézek az igazsággal; csak ő a hibás mindenben, csakis ő.

    eBook a Digi-Book kiadásában

  • Cikkszám
    9786155301193
Webáruház készítés