Új Jelszó Kérése

Összehasonlítás

Toplista 2013. Nyár

(korábbi, II. né. toplista)

Fizetési megoldás

Házhozszállítás

Termék Részletek



Dosztojevszkij: Bűn és bűnhődés_PDF

Dosztojevszkij: Bűn és bűnhődés_PDF
490 Ft
  • Részlet az e-Könyvből:
    Petrovics Péter oda sandított Raszkolnyikovra. Tekinteteik találkoztak. Raszkolnyikov lángoló tekintete kész lett volna őt porrá égetni. Ivanovna Katerina, a mint látszott, már nem is hallott semmit, csak ölelgette és csókolgatta Szónyát, mint egy őrűlt. A gyerekek is körülvették Szónyát az ő apró kezecskéikkel s Polecska, a ki különben nem értette, hogy miről van szó, csak úgy úszott könnyeiben, remegett a zokogástól s eldugta sírástól dagadt szemeit a Szónya vállára.
    - Mily alávalóság! - hallatszott egyszerre egy hangos szó az ajtó felől.
    Petrovics Péter hirtelen oda nézett.
    - Mily alávalóság! - ismételte Lebezjatnyikov, szilárdan a szeme közé nézve Petrovics Péternek.
    Petrovics Péter összerezzent. Ezt mindnyájan észrevették. (Később ez neki is eszébe jutott.) Lebezjatnyikov belépett a szobába.
    - S ön még tanuúl mert engem hívni? - mondotta Petrovics Péterhez menve.
    - Mit jelentsen ez, Szemjonovics Andrej? Miről beszél? - motyogott Luzsin.
    - Ez azt jelenti, hogy ön rágalmazó; ezt jelentik az én szavaim! - szólt erélyesen Lebezjatnyikov, szigorúan nézve rá gyönge szemeivel. Nagyon föl volt indúlva. Raszkolnyikov majd elnyelte szemeivel, mintha minden szót föl akarna fogni s megmérlegelni. Ismét csönd állt be. Petrovics Péter csaknem elvesztette a lélekjelenlétét, kivált az első pillanatban.
    - Ha ön ezt nekem... - kezdette el, igyekezvén magát összeszedni, - de mi is lelte önt? Eszén van?
    - Én eszemen vagyok, hanem ön... gazember! Oh, milyen alávalóság! Mindent hallottam s készakarva vártam a végére, hogy mindent megértsek, mert bevallom, hogy előttem még most sem elég világos az egész... Miért tette ön ezt: nem értem.
    - Hát mit tettem én? Ugyan hagyjon föl talányos magaviseletével! Talán bizony sokat ivott.
    - Meglehet, hogy ön, semmirevaló ember, inni szokott, de én nem. Én soha sem iszom pálinkát, mert nem tudom elviselni! Képzeljék, ő, ő maga adta oda Szemjonovna Zsófiának, a saját kezével adta oda azt a százast; én láttam, tanú vagyok rá, megesküszöm rá. Ő, ő! - ismételte Lebezjatnyikov, odafordúlva a jelenvoltakhoz.
    - Megbolondúlt ön, ficzkó? - hebegett Luzsin; - hiszen itt, az ön szemei előtt történt, ő maga is itt van, maga beismerte mindnyájunk előtt, hogy a tízesen kívül semmit sem kapott tőlem. Hát hogy’ adhattam volna át én neki azt a százast?
    - Láttam én, láttam! - kiáltott szilárdúl Lebezjatnyikov, - s habár meggyőződésem ellen van, kész vagyok ebben a pillanatban bármely bíróság előtt megesküdni, mert láttam, mikor ön azt a százast észrevétlenűl belopta a zsebébe! Mikor az ajtóban elbúcsúzott tőle, midőn ő megfordúlt s ön egyik kezével kezet szorított vele, akkor a másikkal, tudniillik a balkezével, észrevétlenűl a zsebébe dugta a bankót. Én láttam, jól láttam.
    Luzsin elsápadt.
    - Mit fecseg! - kiáltott haragosan; - hogy’ láthatta volna ön, a ki az ablak mellett állott, a bankót? Tán káprázott a szeme... az a gyönge szeme. Álmodik.
    - Nem, nem káprázott a szemem. S ha távol állottam is, mindent, de mindent láttam; s ha az ablaktól csakugyan nehéz is megkülönböztetni egy bankót, - ezzel igazat mond, de én véletlenűl egész biztosan tudtam, hogy az százas bankó volt, mert mikor ön oda akarta adni Szemjonovna Zsófiának a tízest, láttam, hogy ugyanakkor egy százas bankót is fölvett az asztalról (ezt azért láthattam, mert akkor egész közel álltam, s mert akkor mindjárt eszembe jutott valami, hát nem is felejtettem el, hogy a kezében ott van a bankjegy.) Ön a bankjegyet a markába szorítva tartotta, azután már elfelejtettem volna, de akkor ön, a mint fölkelt, áttette a bankjegyet a jobb kezéből a balba s majd elejtette; akkor megint eszembe jutott, hogy ön az én tudtomon kívül akar jót tenni Szemjonovna Zsófiával. Képzelheti, hogy milyen figyelemmel lestem hát; - nos, láttam aztán azt is, hogy sikerűlt önnek a pénzt a zsebbe lopni. Láttam, láttam, kész vagyok rá hitet tenni.
    Lebezjatnyikovnak kifogyott a lélekzete. Mindenfelől különféle fölkiáltások hangzottak, leginkább a meglepetés hangjai, de rosszaló kiáltások is hallatszottak. Mindnyájan Petrovics Péter felé tódúltak. Ivanovna Katerina Lebezjatnyikovhoz sietett.
    - Szemjonovics Andrej! Én önben csalódtam. Védje meg őt. Egyedűl ön van az ő pártján! Ő szegény árva; az Isten küldte önt, Szemjonovics Andrej, édes galambom!
    S Ivanovna Katerina, alig tudva, hogy mit csinál, térdre esett előtte.
    - Ostobaság! - fakadt ki egész méreggel Luzsin, - - ostobaságot darál, uram!... “Elfelejtettem, - eszembe jutott; - eszembe jutott - elfelejtettem,” - hát mi ez? Hát akkor én készakarva tettem a zsebébe? Miért? Mi czélból? Mi közöm nekem ehhez a...
    - Mi czélból? Azt már én magam sem tudom, én csak a tiszta valóságot mondom el, annyi bizonyos. S ebben annyira nem tévedek, alacsonylelkű, bűnös ember, hogy ez után a tette után hálásan szorítottam meg a kezét s csak akkor jutott eszembe az a kérdés: miért lopta titkon a zsebbe a pénzt? Miért éppen lopva? Talán csak, hogy én előttem titkolja el cselekedetét, tudva, hogy énnekem meggyőződésem ellen van minden jótékonyság, mint a mely soha semmi bajt sem javit meg gyökeresen? S aztán meg is voltam róla győződve, hogy ön csak én előttem nem akart alamizsnát adni s azonkívül meglehet, arra is gondoltam, hogy meglepetést akar neki szerezni, csodálkozásba akarja ejteni azzal, hogy majd egy egész százast talál a zsebében. (Mert mostanában a jótevők nagyon szeretik így eltakargatni jótékonyságukat, - tudom.) Azután arra is gondoltam, hogy próbára akarja őt tenni: vajon vissza jön-e majd megköszönni? Aztán, hogy ki akarja kerűlni hálálkodását s hogy - no, a mint mondani szokás, hogy “ne tudja egyik kezed...” egy szóval így volt. Egyebet nem gondolhattam s föltettem magamban, hogy majd később elmélkedem a dologról, hanem nem tartottam illendőnek kimondani ön előtt, hogy tudom az egészet. De még az is eszembe jutott, hogy hátha Szemjonovna Zsófia, mielőtt fölfedezné a pénzt, el találja veszíteni? S ez az, a miért elhatároztam, hogy ide jövök, ide, kihívom s tudatom vele, hogy száz rubelt tettek a zsebébe. Jövet azonban bementem Kobyljatnyikov úrékhoz, hogy átadjam nekik “A pozitiv módszer általános eredményét”, különösen ajánlva nekik Piderit czikkét (egyébiránt a Wagnerét is); azután sietek ide - s ime! akkorára már micsoda história fejlődött itt ki! No hát juthattak volna nekem olyanok az eszembe, ha tényleg nem láttam volna, hogy ön száz rubelt dugott a zsebébe?
    Szemjonovics Andrej, midőn ily logikus következtetésű, bőbeszédű előadását befejezte, annyira kifáradt, hogy izzadság borította el arczát. Fájdalom, oroszúl sem tudta magát rendesen kifejezni (bár semmi más nyelvet nem értett), úgy, hogy egyszerre mindent kimerítvén, ügyvédi beszéde után mintha jelentéktelenebbé vált volna. Mindazáltal előadása rendkívüli hatást gyakorolt. Oly merészen, oly meggyőződéssel beszélt, hogy szemmelláthatólag mindnyájan hittek neki. Petrovics Péter érezni kezdte, hogy rosszúl áll a dolga.
    - Mit tartozik az én rám, hogy önnek olyan ostoba kérdések ötlöttek eszébe? - kiáltott föl. - Az még nem bizonyiték! Ön mindezt álmodhatta s aztán vége! Mert én azt mondom önnek, hogy hazudik, uram! Hazudik és rágalmaz, mert haragszik rám valamiért, még pedig valószínűleg azért, mert nem értettem egyet az ön lázító és istentelen szocziálisztikus eszméivel - ez az egész.
    Hanem ez a védekezés nem használt Petrovics Péternek. Ellenkezőleg, mindenfelől morgással feleltek reá.
    - Hát te meg ime mire adtad magad! - kiáltott Lebezjatnyikov. - Te hazudsz! Hívass rendőrséget s én mindjárt megesküszöm! Csak egyet nem bírok fölfogni: miért koczkáztatott ilyen alávaló lépést! Oh, elveteműlt, rossz ember!
    - Én meg tudom mondani: miért koczkáztatta ezt a lépést s ha kell, én is esküt teszek rá - szólalt meg Raszkolnyikov s előre lépett.
    Látszólag szilárd és nyugodt volt. Mindenki, a ki ránézett, meggyőződhetett, hogy ő valóban tudja, miben áll a dolog s hogy mi történt idáig.
    - Én előttem most minden világosan áll, - folytatta Raszkolnyikov egyenesen Lebezjatnyikovhoz fordúlva. - Mindjárt a história kezdetén látni kezdtem, hogy itt valami dologgal állunk szemben; kezdtem aztán számba venni bizonyos sajátságos körülményeket, a melyek egyedűl csak én előttem ismeretesek s a melyeket mindjárt elő is adok: azokban gyökerezik az egész. Ön, Szemjonovics Andrej, az ön megbecsűlhetetlen fölvilágosításaival végképpen megmagyarázta nekem az egészet. Kérem önöket mindnyájokat: hallgassanak meg. Ez az úr (itt rámutatott Luzsinra) nemrégiben megkért egy leányt, nevezetesen az én nővéremet, Raszkolnyikova Romanovna Avdotyát. De Pétervárra jőve, ezelőtt három nappal, a mint először talál-koztunk, összeveszett velem és én kikergettem a lakásomról, a mire két tanúm van. Ez az ember nagyon gonosz... Három nappal ezelőtt még nem is tudtam, hogy ő itt, önnél van szállva, Szemjonovics Andrej, s hogy ugyanaz nap, a melyen vele összevesztünk, tehát ezelőtt harmadnappal, tanúja volt annak, a mint én, mint a boldogúlt Marmeladov barátja, egy kis pénzt adtam át a feleségének, Ivanovna Katerinának, a temetésre. Ez az úr azonnal levelet írt anyámnak s tudósította, hogy én minden pénzemet odaadtam - nem Ivanovna Katerinának, hanem Szemjonovna Zsófiának s a mellett a legcsúfabb kifejezésekkel emlegette Szemjonovna Zsófia jellemét, vagyis czélozgatott a köztem és Szemjonovna Zsófia közt fönnálló viszonyra. Tette pedig mindezt, a mint önök mindnyájan fölfoghatják, azzal a czéllal, hogy összeveszítsen anyámmal és húgommal, besúgván nekik, hogy én rosszra költöm az utolsó filléröket, a mivel ők engem segítenek. Tegnap este anyám és húgom előtt ennek az embernek a jelenlétében elmondtam az igazat, bebizonyítva, hogy a pénzt Ivanovna Katerinának adtam temetésre s hogy ezelőtt három nappal Szemjonovna Zsófiát nem is ismertem, még csak nem is láttam. Hozzá tettem azt is, hogy ő, Luzsin Petrovics Péter, mindenestül nem ér annyit, mint a Szemjonovna Zsófia kisujja, a kiről olyan rútul nyilatkozott. Arra a kérdésére pedig: egy sorba helyezném-e Szemjonovna Zsófiát a hugommal? - azt feleltem, hogy azt már meg is cselekedtem, ugyanaznap. Fölbosszankodván azon, hogy anyám és hugom nem hajlandók velem az ő kedvéért összeveszni, a legmegbocsáthatlanabb gorombaságokat mondta nekik. A dolog végleges szakítással végződött, s őt kikergették a házból. Mindez tegnap este történt. Most aztán különösen kérem az önök figyelmét: gondolják el csak, hogy ha sikerűlt volna most neki bebizonyítani, hogy Szemjonovna Zsófia - tolvaj, akkor először is bebizonyíthatta volna anyámnak és hugomnak, hogy neki csaknem igazsága volt a rágalmazásában, hogy joggal háborodott föl azon, mikor én egy sorba helyeztem Szemjonovna Zsófiát a hugommal, hogy mikor engem megtámadott, egyúttal védelmezte az én hugom, az ő mátkája becsűletét. Egy szóval, ez által újból sikerűlhetett volna neki engem összeveszíteni az enyéimmel s természetesen azt remélhette, hogy így majd újból visszahelyezkedhetik azok jóindúlatába. Arról nem is szólok, hogy egyúttal engem is bosszantani akart, mert hiszen van oka azt hinni, hogy nekem Szemjonovna Zsófia becsülete és boldogsága nagyon drága. Ez volt az ő egész számítása! Így fogom én föl ezt a dolgot. Ez az egésznek az oka és semmi más!
    Így vagy legalább ilyen formán végezte be Raszkolnyikov beszédét, a melyet a figyelmesen hallgató közönség gyakran félbeszakított fölkiáltásaival, de ő a félbeszakítások ellenére élesen, nyugodtan, világosan, határozottan és szilárdan beszélt. Éles szava, meggyőződést elárúló hangja és szigorú arcza mindenkire rendkívüli hatást gyakorolt.
    - Úgy van, úgy van! - bizonyította Lebezjatnyikov diadalmasan. - Úgy kell lennie, mert éppen kérdezte is tőlem, a mint Szemjonovna Zsófia bejött hozzánk a szobába, hogy itt van-e ön? Nem láttam-e önt az Ivanovna Katerina vendégei sorában? Ezért félre is hítt engem az ablakhoz és suttogva kérdezősködött tőlem. Úgy látszik: mindenáron azt akarta, hogy ön is itt legyen! Úgy van, úgy!
    Luzsin nem felelt, csak megvetően mosolygott. Különben nagyon sápadt volt. Úgy látszott: azon gondolkozott, miképpen gázoljon ki? Meglehet, hogy szívesen abba hagyott volna már mindent s elment volna, hanem az e pillanatban csaknem lehetetlen volt; nem jelentett volna egyebet, mint egyenes beismerését a ráhalmozott vádaknak s annak, hogy tényleg rágalmazta Szemjonovna Zsófiát. Azonkívül a kapatos vendégek már a nélkül is föl voltak izgatva. Az élelmezési tiszt, bár az egészből semmit sem értett, mindannyinál jobban kiabált s Luzsint illetőleg a legkellemetlenebb inditványokat tette. De voltak józanok is; összejöttek az emberek minden lakásból. Mind a három polyák roppantul föl volt indúlva s szünetlenűl azt kiabálták neki: “Páne lajdák!” (az úr semmire való!); aztán még valami fenyegető szavakat morogtak lengyelül. Szónya elfogúltan hallgatott, de mintha ő sem értene az egészből semmit, mintha teljesen tehetetlen volna magával. Csak nézett Raszkolnyikovra, érezvén, hogy ez az egyedüli megmentője. Ivanovna Katerina nehezen, hörögve lélekzett s a mint látszott, szörnyen szenvedett az ő védtelenségében. Mindnyájuknál butábban állt Ivanovna Amália; kitátotta a száját s látszott, hogy semmin sem gondolkozik. Csak azt látta, hogy Petrovics Péter valahogyan megbukott. Raszkolnyikov megint szót akart kérni, de már nem juthatott szóhoz: mindnyájan kiabáltak s szitkozódva és fenyegetőzve tolongtak Luzsin körül. De Petrovics Péter nem hátrált meg. Látva, hogy a Szónya gyanúsitásában egészen elvesztette a játékot, vakmerősködni kezdett.
    - Engedelmet, uraim, engedelmet: ne szorítsanak úgy össze, bocsássanak, hadd mehessek, - szólt, elindúlva a tömeg közt; - aztán legyenek kegyesek nem fenyegetőzni; biztosítom önöket, hogy semmitől sem félek, hiába is csinálnak akármit; - ellenkezőleg, felelőssé teszem önöket, uraim, azért, hogy erőszakkal oltalmukba vették a bűnt. A lopás több, mint világos s én nem is fogom ezt annyiban hagyni. A bíróság nem olyan vak, és... nem részeg, nem fog hinni két istentagadó, bűnös, lázító ember vallomásának, a kik engemet olyan váddal illetnek, a melyet ostobaságukban magokra nézve elismernek. Bocsássanak, kérem!
    - Menjen, de úgy menjen el, hogy még a lehellete se maradjon a szobában; tessék a szobámból kiköltözni s ezzel köztünk mindennek vége! - szólt Lebezjatnyikov. - Óh, ha eszembe jut, mennyire megerőltettem magamat, hogy őt beavassam... két egész héten át...
    - Hiszen én már magamtól kijelentettem önnek, Szemjonovics Andrej, hogy kiköltözöm, mikor ön még tartóztatott, most csak azt teszem hozzá, hogy ön bolond. Kívánom önnek, gyógyúljon meg az esze is, a rossz szeme is. Bocsássanak, uraim!
    Utat csinált magának; hanem az élelmezési tiszt nem akarta őt olyan könnyen, pusztán egy-két szitokkal elereszteni: fölkapott az asztalról egy poharat, megcsóválta s odadobta Petrovics Péterhez, hanem a pohár egyenesen Ivanovna Amáliát találta. Ez fölsikoltott, az élelmezési tiszt pedig a dobáshoz való nekihuzakodásában elvesztette az egyensúlyt s elterűlt az asztal alatt. Petrovics Péter a szobájába ment s félóra múlva már kihurczolkodott a házból. Szónya, a ki természettől félénk volt, rég tudta, hogy vele könnyebb elbánni, mint bárkivel mással, megsérteni pedig akárki megsérthette, minden visszatorlás nélkül. Mindazáltal egész e pillanatig úgy gondolta, hogy a sértéseket ki lehet valahogy’ kerűlni, nagy vigyázattal, előzékenységgel s mindenki iránt való alázatossággal. Csalódása nagyon nehezen esett neki. Igaz, hogy béketűréssel, panasz nélkül tudott elviselni mindent, - még ezt is. Hanem az első pillanatban szörnyen fájt neki. Diadala és rehabilitálása mellett is - a mint első ijedelme és önkívülete elmúlt, a mint megértett mindent, - tehetetlenségének és sérelmének érzete fájdalmasan szorította el a szívét. Hiszterikus fájdalom vett rajta erőt. Végül, nem bírva magával, kirohant a szobából és haza futott. Ez csaknem akkor történt, mikor Luzsin elment. Ivanovna Amália, mikor a jelenvoltak kaczagása közt a pohár reá esett, szintén nem bírta elviselni lakoma közben szerzett mámorát. Mint egy veszett, olyan sikoltással rohant Ivanovna Katerinára, ezt okolva mindenért.
    - Ki a szállásból! Azonnal! Mars! S e szavakkal kezdte összekapkodni az Ivanovna Katerina holmijából mindazt, a mi a keze ügyébe esett, aztán mindent a földre dobált. Ivanovna Katerina, a ki a nélkül is agyon volt kínozva, csaknem önkívületben zihált és egészen sápadt volt, fölugrott az ágyról (a melyre kimerűltségében lehanyatlott volt), s Ivanovna Amáliára vetette magát. De a csata nem volt egyenlő; ez úgy ellökte magától, mint a pelyhet.
    - Mit! Nem elég, hogy olyan istentelenűl rágalmaztak, még ez a kreatura is rám támad? Hogyan? A férjem halála napján s miután vendégszeretetemben részesűlt, ki akar hajtani árváimmal együtt a szállásból az utczára! - jajongott zokogva és zihálva a szegény asszony. - Úristen! - kiáltott föl egyszerre fölcsillanó szemekkel, - hát nincs igazság?! Kit védelmezel hát Te meg, ha nem minket, árvákat? No, majd meglátjuk. Van még bíró és igazság a világon, van s én fölkeresem őket. Mindjárt, csak várj, te istentelen teremtés! Polecska, vigyázz a gyerekekre, mindjárt visszajövök. Várjatok meg, ha másutt nem: az utczán. Meglátjuk: van-e hát igazság a földön? - S fejére vetvén ugyanazt a zöld drap-de-dame kendőt, a melyről a boldogúlt Marmeladov elbeszélésében megemlékezett, Ivanovna Katerina áttörte magát az összevissza álló, részeg tömegen, a mely még mindig ott lebzselt a szobában, azután jajgatva, sírva kifutott az utczára, azzal a bizonytalan czéllal, hogy haladéktalanúl s bármibe kerűljön is, igazságot keres. Polecska a gyerekekkel félénken húzta meg magát a zugolyban egy ládán, s átölelve a két remegő kicsikét, várta az anyát. Ivanovna Amália tett-vett a szobában, sipítozott, számolgatott, földhöz vagdalt mindent, a mi a kezébe került és úgy viselte magát, mint egy veszett állat. A jelenvoltak egy része a lépcsőn, más része az udvaron fecsegett, egyesek elmondtak az újabban jötteknek a történtekből annyit, a mennyit tudtak, mások czivakodtak és szitkozódtak, némelyek meg nótára gyújtottak.
    - Most már ideje, hogy én elmenjek! - gondolta Raszkolnyikov. - No, szegény Szemjonovna Zsófia, mit fogsz te most mondani?
    És elindúlt Szónya lakása felé.
    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    978963364_Dosztojevszkij_Bun_PDF
Webáruház készítés