Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Dosztojevszkij: Bűn és bűnhődés_EPUB

Dosztojevszkij: Bűn és bűnhődés_EPUB
540 Ft540

Dosztojevszkij: Bűn és bűnhődés

E-könyv EPUB formátumban

 

Dosztojevszkij első nagy regényének a hőse Raszkolnyikov, nyomorgó pétervári diák úgy érzi, hogy rá nem érvényesek a köznapi erkölcsi törvények, joga van még a gyilkossághoz is. Hideg fővel gondolja végig, hogyan teszi el láb alól Ivanovnát, a kártékony uzsorásasszonyt. Raszkolnyikov úgy véli, hogy a "nemközönséges" (napóleoni típusú) ember joggal követ el bűnt, ha eszméjét másképpen megvalósítani nem tudja. Tettét próbának szánja: valóban olyan nagy-e a lelkiereje, olyan éles-e az értelme, megérdemli-e a szabadságot, uralkodásra született-e vagy a közös emberi sorsok rabszolgájának? A végzetes kísérlet nem sikerül: nemcsak a gonosz vénasszonyt, hanem annak együgyűen jóságos húgát is meg kell ölnie, tehát rosszul számított logikai számításból, a feltámadó lelkiismeretfurdalása pedig nyilvánvalóvá teszi, hogy nem Napóleon típusú érzéketlen világhódító. Az író két lehetőséget villant fel Raszkolnyikov előtt: vagy öngyilkos lesz, mint Szvidrigaljov, aki megmérgezte feleségét, vagy a prostituáltá lett Szonya példájára vállalja a szenvedést, a bűnhődést.

A szerkesztés - Dosztojevszkij többi regényénél még feszítettebben - drámai jellegű. Egyik nagy jelenet a másikat követi. A szereplők lelkivilágát állandóan felkavaró elvi vitákat és beszélgetéseket brutális, kínos, elkeseredett és váratlan cselekedetek, víziók, hallucinációk és fenyegető álmok, lázas monológok és kitárulkozások, mítikus megvilágosodások és rádöbbenések váltogatják.

A világirodalom egyik legmegrázóbb regénye, lélektani remeklés, amelynek élvezetéhez, átéléséhez azonban olvasottság, valamint a filozófia, a társadalmi és az emberi lét nagy kérdései iránt elmélyült érdeklődés szükséges. (Legeza Ilona)

A remekművet Szabó Endre műfordításában adjuk közre. (a Kiadó)

e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Részlet az e-Könyvből:

    - Az álom folytatása lenne ez? - tűnődött Raszkolnyikov megint. Óvatosan s bizalmatlanúl nézegette a váratlan vendéget.
    - Szvidrigajlov? Ostobaság!... Lehetetlen! - kiáltott föl végre kételkedve.
    Úgy látszott, a vendég nem is csodálkozik ezen a fölkiáltáson.
    - Két okból jöttem ide. Először azért, mert személyesen is meg akartam ismerni önt, a kiről sok szépet hallottam. Másodszor, mert remélem, hogy nem utasít el egy bizonyos dologban, mely egyenesen Romanovna Avdotyára vonatkozik - segítségemre lesz. Engemet, magamat, ajánlat nélkül, talán az előszobába sem eresztene be, bizonyos előítélet miatt, hanem az ön segítségével arra számítok...
    - Akkor rosszúl számít, - szólott közbe nyersen Raszkolnyikov.
    - Engedjen meg egy kérdést: úgy-e, csak tegnap érkezett meg anyja s a huga?
    Raszkolnyikov nem felelt.
    - Tegnap, tudom. Én magam tegnapelőtt jöttem. Nos tehát, Romanovics Rodion, én nem igazolom magamat, fölöslegesnek is tartom; csak azt a kérdést engedje meg: micsoda bűntettet követtem el tulajdonképpen, ha az ember elfogúlatlanúl s okosan bírálja a dolgot?
    Raszkolnyikov tovább is hallgatva nézett rá.
    - Talán azt, hogy a házamban egy védtelen leányt üldöztem és őt “utálatos ajánlatokkal sértegettem,” nemde? De hát gondolja meg, kérem, hogy én is csak ember vagyok, et nihil humanum... egy szóval: én is képes vagyok szeretni, szerelmesnek lenni, s akkor mindennek megleli a természetes magyarázatát. Az egész kérdés tulajdonképpen csak abból áll: szörny vagyok-e én, vagy pedig áldozat? Hátha csak áldozat lennék? Midőn szerelmem tárgyának azt az ajánlatot tettem: szökjék velem Amerikába vagy Svájczba, a legbecsületesebb érzelemből tettem; s még azt is reméltem, hogy mind a ketten boldogok leszünk. Az ész mégis csak köteles a szenvedélyt szolgálni. Főképpen csak magamat tettem tönkre. Legyen irgalmas irántam!
    - Arról nem is beszélünk, - szólott közbe kedvetlenűl Raszkolnyikov, - igaza van-e önnek, vagy sem? Egyszerűen betolakodik hivatlanúl valakihez, a ki semmit sem akar tudni önről s kiűzi önt; - takarodjék tehát!...
    Szvidrigaljov kaczagott.
    - De ön... önt ugyan nem lehetne kihozni a sodrából, - felelte őszinte nevetéssel, - azt hittem: ravaszsággal czélt érek, de lehetetlen: rögtön a valódi álláspontra utalt.
    - Hiszen még most is ravaszsággal akar czélt érni!
    - No, hát mért is ne? Miért ne tenném? - ismételte Szvidrigajlov s tele torokból nevetett. - Hisz ez utóljára is csak bonne guerre, mint mondani szokták, általánosan megengedett fortély... De ön megszakította beszédemet. Ismétlem tehát: így vagy úgy volt is, még sem lett volna belőle kellemetlenség, ha a kertben közbe nem jön a véletlen. Petrovna Márfa...
    - Petrovna Márfát is tönkretette, azt mondják, - szólott közbe nyersen Raszkolnyikov.
    - Arról is hallott már? Hogyne hallott volna!... Nos, a mi ezt a kérdést illeti, nem is tudom: mit feleljek rá, noha az én lelkiismeretem ebben a dologban egészen nyugodt. Azaz nem kell azt gondolnia, mintha én még félhetnék valamitől, minden a szükséges rendben folyt le s alaposan bevégződött. Az orvosi vélemény gutaütést konstatált, melyet a hideg fürdő okozott, alig bevégzett ebéd után, hatványozva egy üveg borral... mást nem is lehetett fölfedezni... Nem, hanem az úton, a vasúti kocsiban arról gondolkoztam: nem vagyok-e én is közelebbi oka ennek a... szerencsétlenségnek, minthogy talán erkölcsi érzelmeit megsértettem, vagy ilyesmi? Végre arra az eredményre jutottam, hogy ezt is biztos lehetetlenségnek lehet tartani.
    Raszkolnyikov fölnevetett.
    - Hát akkor miért nyugtalankodik még?!
    - Mit nevet? Gondolja meg, hogy csak kétszer ütöttem rá s a korbácsnak még a nyomai sem látszottak... Kérem, ne tartson czinikusnak; tudom én, hogy undokságot követtem el és így tovább; hanem azt is éppen olyan biztosan tudom, hogy Petrovna Márfa még tán örült is ennek a kis intermezzónak. Már három nap óta otthon kellett ülnie, nem volt semmi ürügye, hogy mutogassa magát abban a nyomorúlt kis városkában. Az ön nővérének történetét már utolsó cseppig kimerítette, a levélmutogatással (hallott erről a levélolvasgatásról?) mindenkit halálra untatott már. Egyszer csak, mintha az égből pottyant volna, úgy hullott rá az a két ütés. Első dolga volt - fogatni. Nem is beszélek arról, hogy néha egy kis sértés az asszonyoknak nagyon, nagyon jól esik, bármennyire fölháborodnak is miatta látszólag. Sok ember különösen szereti magát sértve érezni. Nem tapasztalta soha? Leginkább pedig az asszonyok. Azt lehetne mondani, hogy időtöltésből űzik.
    Raszkolnyikov egy pillanatra azt gondolta: föláll s elmegy, hogy ezt a társalgást megszakítsa. De a kíváncsiság s bizonyos számítás visszatartotta.
    - Bizonyosan szeret verekedni? - kérdezte szórakozottan.
    - Óh, egyáltalában nem, - felelte Szvidrigajlov nyugodtan. Mi jóformán sohasem verekedtünk Petrovna Márfával. Nagyon jól éltünk s ő mindig meg volt velem elégedve. Csak kétszer használtam a korbácsot hét évi házasság alatt. (A harmadik, különben is kétséges esetet nem említem.) Először két hónapra az esküvőnk után, mikor éppen a faluba érkeztünk, másodszor most. Ön bizonyosan azt hiszi, hogy hitvány, erőszakos ember vagyok, a jobbágysághoz ragaszkodom? he, he, he. Apropos! Nem emlékszik ön arra, Romanovics Rodion, hogy egy pár évvel ezelőtt országra szóló skandalum volt egy nemes emberrel, a ki a vasúti kocsiban egy német leányt megkorbácsolt? Ugyanakkor történt a Vjele czímű lap hallatlan botránya (no, az Egyiptomi éjszakákkal - fekete szemekkel stb.) Hát íme az én véleményem: azt az urat, a ki a német leányt megkorbácsolta, én nem mentem, mert, az igazat megvallva, hogy’ is lehetne őt menteni? De másfelől kénytelen vagyok kijelenteni, hogy néha olyan furcsa “német leányok” találkoznak, hogy én azt hiszem, nincs az a fölvilágosúlt ember, a ki velök szemben tűrtőztetni bírná magát.
    Szvidrigajlov tovább beszélt. Olyan dolgokat hozott elő, melyekről alig lehetett kisütni, hogy tulajdonképpen miért beszéli el. Raszkolnyikov előtt világos lett, hogy ez az ember szilárdul elhatározta magát valamire s ezt a beszédet csak ürügyül használja, míg a czélért küzd.
    - Bizonyosan több nap óta nem beszélt már senkivel? - kérdezte Raszkolnyikov.
    - Lehet; miért kérdi? Talán azon csodálkozik, hogy ilyen okos beszédeket tartok?
    - Nem; azon csodálkozom, hogy ön nagyon is okosnak látszik.
    - Azért, mert nem sért meg goromba kérdéseivel? Azért?... Miért éreznem magamat sértve? A milyen a kérdés, olyan a felelet, - felelte a nyíltszívűség legsikerűltebb kifejezésével. - Tulajdonképpen semmi iránt sem érdeklődöm már, Istenemre, - folytatta elgondolkozva. - Különösen most, mikor egészen foglalkozás nélkül vagyok... Különben önnek szabad az képzelnie, hogy be akarom magamat hízelegni, annál inkább, mert magam közlöm önnel, hogy a hugára vonatkozó tervem van. De, szavamra mondom, unatkozom. Különösen három nap óta, annyira, hogy még az ön ismeretségének is örültem... Ne haragudjék, Romanovics Rodion, de ön is olyan sajátságosnak tetszik előttem. Mondjon, a mit akar, de van önön valami, különösen most... Na, na, hallgatok már, csak ne ránczolja össze a homlokát! Nem vagyok olyan medve, mint képzeli.
    Raszkolnyikov sötéten nézett rá.
    - Talán egyáltalában nem is medve, - felelte. - Sőt úgy látom, mintha a jó társasághoz tartoznék, vagy alkalomadtán egészen rendesen tudná magát viselni.
    - Egyáltalában nem érdeklődöm az iránt: ki milyen véleményt alkot felőlem, - felelte Szvidrigaljov szárazon s a gőg bizonyos árnyával; - miért ne játszanám itt vagy amott a közönséges fecsegő szerepét, annál inkább, mert ez a szerep, nálunk vidéken, olyan kényelmes?... Különösen akkor, ha az ember még természetes hajlamot is érez hozzá, - tette hozzá s újra nevetett.
    - Azt hallottam, hogy önnek sok ismerőse van itt. Ön olyan úgynevezett összeköttetéses ember. Miért keresett föl hát engemet, ha nem akar ezzel valami különös czélt elérni?
    - Hogy vannak ismerőseim, az igaz. - felelte Szvidrigajlov, a nélkül, hogy a főkérdésre felelne. - Már találkoztam is néhánnyal a három nap alatt, mióta itt csatangolok. Fölismertem néhányat s úgy láttam, hogy azok közűl is megismert engemet egypár. Persze, csínosan vagyok öltözve s jómódúnak tartanak. Hanem én nem akarok velök újra összejönni. Már régebben is megúntam őket. Három napja vagyok itt, nem kerestem föl senkit. S még hozzá itt ebben a városban! A hivatalnokok s mindenféle szeminaristák városában! Sok mindent vettem észre nyolcz év előtt, mikor itt küzködtem... Most már csak az anatómiára számítok, Istenemre!
    - Miféle anatómiára?
    - A mi erre a sok klubra, Dusseauxra kártyázásra vonatkozik: haladnak mindnyájan én nélkülem, - folytatta s megint nem ügyelt a kérdésre. - Ugyan micsoda gyönyörűség lehet abban, ha valaki hamis játékos?
    - Ön talán hamis játékos volt?
    - Hogyne lettem volna! Nyolcz évvel ezelőtt egész társaságunk volt, egészen tisztességes társaság. Elöltük az időt s tudja, csupa jó modorú emberek voltunk mindnyájan. Még költők is voltak közöttünk, sőt tőkepénzesek is. Egyáltalában nálunk, az orosz társaságban, azoknak van legjobb modoruk, a kiket már megbotoztak. Nem vette észre? Hogy ennyire őszinte vagyok, ennek a falusi élet az oka. Akkoriban az adósok-börtönébe zártak. Egy nyomorúlt nezsini görög juttatott oda. Éppen abban az időben jött föl Petrovna Márfa. Alkudozásokba bocsátkozott a göröggel s megvett tőle harminczezer ezüst pénzért. (Én összesen hetvenezerrel tartoztam.) Szent házasságot kötöttünk tehát s rögön elszöktetett falura, mintha csak a szeretője lettem volna. Ő ugyanis öt évvel volt öregebb, mint én s nagyon szeretett. Hét évig nem jöttem föl a faluból s képzelje, ezalatt az idő alatt mindig kezei közt tartotta az okmányt a harminczezer ezüstről (idegen névre volt kiállítva), hogy ha valamikor eszembe jutna föllázadni, karmai között legyek. S bizony nem is sokáig gondolkozott volna fölötte. Asszonyoktól nagyon könnyen kitelik az ilyesmi.
    - Hát ha nem lett volna meg az okírat, talán elillant volna?
    - Igazán nem tudom. Ez az okírat egyáltalában nem feszélyezett. Nem is vágytam változás után. Petrovna Márfa maga ajánlotta kétszer is: menjek külföldre, midőn észrevette, hogy unatkozom. De minek? Már voltam egyszer külföldön s mindig kiállhatatlannak találtam. Ha látja az ember azokat a “napkelteket”, nápolyi öblöt, tengert: érzelgős lesz. A legvisszatetszőbb azonban, hogy igazán honvágyat kap az ember. Nem; jobb itthon. Itt legalább mindennek az okát másra háríthatjuk s minden baj alól kivonhatjuk magunkat. Most talán képes lennék egy északi sark fölfedezésére szervezett expediczióban résztvenni, mert j’ai le vin mauvais, s útálom az ivást; a boron kívül pedig nem maradt számomra más semmi. Ah, igaz, azt mondják: vasárnap Berg léghajó-utazást rendez a Juszupov-kertben s résztvevőket keres bizonyos fizetés mellett, igaz?
    - Talán szeretne fölszállni?
    - Én? Nem... csak úgy... - mormogta Szvidrigajlov, mintha csakugyan azon törné az eszét.
    - Nem, az okmány nem feszélyezett, - folytatta gondolkozva; - nem is vágytam rá, hogy elhagyjam a falut. Különben is egy éve már, hogy a névnapomra Petrovna Márfa visszaadta az írást s mellé jelentékeny összeget ajándékozott. Nagyon gazdag volt. - “Lássa Ivanovics Árkád, milyen nagyon bízom én önben”, - igaz, ezt mondta. Nem hiszi, hogy úgy fejezte volna ki magát? Tudnia kell ugyanis, hogy kitünő mezei gazda lett belőlem: az egész vidéken ismernek. Még a gazdasági könyveket is átnéztem. Előbb nagyon tetszett Petrovna Márfának, de később attól félt: nagyon is okos leszek a sok olvasástól.
    - Úgy látom, hogy Petrovna Márfa halála után ön nagyon elhagyottnak érzi magát.
    - Én? Talán!... Lehetséges. Apropos, hisz ön a kísértetekben?
    - Miféle kísértetekben?
    - No hát, közönséges kísértetekben. Van másféle is?
    - És ön? Hisz ön bennök?
    - Részemről nem, pour vous plaire... azaz nem egész bizonyosan...
    - Talán megjelennek ön előtt?
    Szvidrigajlov sajátságosan nézett rá.
    - Petrovna Márfa meg szokott látogatni, - felelte s különös mosolyra húzta a száját.
    - Mit mond? Meglátogatja?
    - Meg. Háromszor volt nálam. Először a temetése napján láttam egy órával később, hogy hazamentem a temetőből. Egy nappal az idejövetelem előtt történt. Másodszor tegnapelőtt, reggeli szürkűletben, útközben, Kis-Visera állomás közelében. Harmadszor két óra előtt abban a szobában jelent meg, a hol most lakom. Egyedűl voltam.
    - S ébren?
    - Tökéletes éber állapotban, mind a háromszor. Jön, beszél vagy egy perczig, aztán újra kimegy az ajtón. Alig lehet hallani.
    - Én már gondoltam, hogy önnel történni kellett ilyesminek! - felelte hirtelen Raszkolnyikov s később csodálkozott azon: hogy’ mondhatta ezt? Nagyon izgatott volt.
    - Ú-úgy? Gondolta? - kérdezte csodálkozva Szvidrigajlov. - Igazán? Nos, nem mondtam, hogy van bennünk valami közös vonás, mi?
    - Nem, egyáltalában nem mondta, - felelte Raszkolnyikov dühösen.
    - Csakugyan nem mondtam?
    - Nem!
    - Nekem úgy tetszik, mintha mondtam volna. Előbb, mikor beléptem s láttam, hogy ön csukott szemekkel fekszik s úgy tesz, mintha... Akkor mindjárt mondtam: ilyen ez is, ez is!
    - Mit jelent ez az “ez is?” Mit akart mondani? - orditott rá Raszkolnyikov.
    - Mit jelent? Én magam sem tudom, miért képzelem - mormogott Szvidrigajlov s őszintén, zavartan nézett maga elé.
    Mindketten hallgattak egy darabig s az egymás szemébe néztek.
    - Ostobaság az egész! - kiáltott Raszkolnyikov bosszúsan. - Aztán mit mond önnek Petrovna Márfa, mikor megjelenik?
    - Képzelje csak, a legközönségesebb apróságokról beszél; bosszant is vele. A mint első ízben megjelent (én akkor a temetési szertartás után nagyon fáradt voltam; ott ültem a szobámban és szivaroztam), belépett s így szólt: “Ivanovics Árkád, mai elfoglaltságában elfelejtette az ebédlőben az órát fölhúzni”, s tényleg: hét év alatt mindig én húztam föl azt az órát s ha elfeledkeztem róla, figyelmeztetett. Másnap már útban voltam ide. Bemegyek hajnalban az állomásra - az elmúlt éjjel alig aludtam valamit, össze voltam törve, - kérek egy kávét; nézem - Petrovna Márfa egyszerre csak leül mellém, kezében egy tuczat kártyával: “Ivanovics Arkád, ne vessek önnek kártyát az útra?” - Nagyon értett a kártyavetéshez. Nem is bocsátom meg magamnak, hogy nem vettettem vele kártyát. Megijedtem és elszaladtam tőle, az igaz, hogy már csöngettek is az indúlásra. Ülök ma egy roppant rossz ebéd után, megterhelt gyomorral, ülök, szivarozom. - Egyszerre csak megint bejön Petrovna Márfa, felöltözve czifrán, zöld selyem ruhában, képtelen hosszú uszálylyal: “Jó napot, Ivanovics Árkád! Hogy’ tetszik önnek a ruhám? Anyiszka nem tud ilyet varrni.” (Anyiszka - egy szabónő nálunk a faluban; Moszkvában tanult - igen derék leányka.) Megáll és forog előttem a ruhájával. Én megnézem a ruhát, aztán igen figyelmesen az arczába néztem: “Ugyan Petrovna Márfa, hát minek fárasztja magát azzal, hogy ilyen haszontalanságok miatt engem fölkeressen?” “Ah Istenem, bátyuska, hát mán azt sem tehetem meg önnel, hogy egy kicsit ráijeszszek!” Én, hogy ingereljem, azt felelem: “Én meg akarok házasodni, Petrovna Márfa.” “Ez kitelik öntől, Ivanovics Árkád; nem válik becsületére, hogy alig temette el az egyik feleségét, rögtön útra kél, hogy újat vegyen. Aztán ha még jól választana, - de tudom, hogy önnek nem való az, sem annak ön, csak kinevettetik magokat az emberekkel.” Azzal fogta magát, kiment, csak a nagy uszálya suhogott. No, ugy-e, hogy ez merő ostobaság?
    - De ön talán csak hazudik most nekem, - jegyezte meg Raszkolnyikov.
    - Én nagyon ritkán hazudom, - felelte Szvidrigajlov elgondolkozva. Úgy látszott, észre sem vette a kérdés gorombaságát.
    - Hát régebben, az előtt, látott kísérteteket?

    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633641583
Webáruház készítés