Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Dosztojevszkij: A nagyváros homályából_EPUB

Dosztojevszkij: A nagyváros homályából_EPUB
340 Ft

Dosztojevszkij: A nagyváros homályából

E-könyv EPUB formátumban

Ezeknek a “nagyváros homályából” származó feljegyzéseknek úgy a szerzője, mint maguk a feljegyzések is, - természetesen - kitalált dolgok. Mindazonáltal olyan személyek, mint a feljegyzések szerzője, nemcsak létezhetnek, de kell is, hogy létezzenek társadalmunkban, ha elgondoljuk azokat a körülményeket, amelyek mellett társadalmunk általában kifejlődött. A közönség előtt egy, a szokottnál feltűnőbb személyt, a közelmultból való karaktert akartam megrajzolni, egyik képviselője ez a még életben levő nemzedéknek. “A homályban” felírású töredékben ez a személyiség maga mutatja be magát, felfogását, s mintha feltárni akarná az okokat, amelyeknél fogva ő megjelent, - mert meg kellett jelennie - köztünk. Az itt következő töredékben jelennek meg személyi feljegyzései, életének némely eseményei. (Dosztojevszkij)
A regényt Szabó Endre míves műfordításában adjuk közre. (a Kiadó)

e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Részlet az e-Könyvből:

    - Hát csakugyan azt hiszik önök, - szólt kevélyen és hevesen Ferficskin, mint valamely szemtelen lakáj, aki a tábornok-gazdájának a rendjeleivel fitogtatja magát, - azt hiszik önök, hogy Zvjerkov megengedi azt, hogy csak mi fizessünk? Udvariasságból elfogadja ezt, de azért legalább féltucatnyit ő maga is közre ad.
    - No, minek nekünk négyünknek féltucatnyi? - jegyezte meg Trudolyubov, csak a féltucatra ügyelve.
    - E szerint hármunknak, Zvjerkovval együtt négyünknek huszonegy rúbel a Hotel de Paris-ban, holnap öt órakor mondta ki a végzést Szimonov, akit a rendelkezéssel megbíztak.
    - Hogy-hogy huszonegy? - mondtam én némi izgatottsággal, mintha sértve is éreztem volna magamat, - engem is számítva nem huszonegy, hanem huszonnyolc rubel jön ki.
    Azt hittem, hogy oly váratlanul ajánlkoznom nagyon kedves lesz s ők valamennyien egyszerre megadják magukat és méltányolni fogják fellépésemet.
    - Hát ön is részt akar venni? - kérdezte kelletlenül Szimonov, elkerülve a tekintetemet. Nagyon jól ismert engem.
    Bosszantott, hogy ő engem jól ismer.
    - Miért ne? hiszen azt hiszem, hogy én is hivatalnoktárs vagyok s megvallom: bánt engem, hogy kifeledtek, - tettem hozzá végezetül.
    - Ugyan hol kereshettük volna meg önt? - szólt nyersen Ferficskin.
    - Ön mindig rossz viszonyban volt Zvjerkovval, - jegyezte meg Trudolyubov komoran. De én már benne voltam, nem akartam tágítani.
    - Azt tartom: ehhez senkinek semmi köze, - feleltem remegő hangon, mintha Isten tudja: mi történt volna. - Hátha én éppen azért akarok most a búcsúebéden résztvenni, mert Zvjerkovval rossz viszonyban voltam.
    - No, ki érti ezt meg? az ön magasztosságait... - nevetett Trudolyubov.
    - Bevesszük önt is, - határozott felém fordulva Szimonov, - holnap öt órakor a Hotel de Paris-ban, el ne feledje!
    - A pénzt! - kezdte Ferficskin halkan, fejével Szimonovnak rám intve, de aztán félbeszakította magát, mert még Szimonov is megzavarodott.
    - Elég! - szólt Trudolyubov felállva. - Ha olyan nagyon akarja, hát jöjjön el.
    - De nekünk saját, baráti körünk van, - dühöngött Ferficskin, szintén a sapkája után nyúlva. - Ez nem hivatalos gyülekezés.
    - Nekünk önre talán semmi szükségünk sincs...
    Elmentek; Ferficskin elmenet nekem nem is köszönt, Trudolyubov alig bólintott felém, de rám se’ nézett. Szimonovon, akivel négyszemközt maradtam, valami bosszús zavar látszott és furcsán nézett rám. Nem ült le s engem sem kínált meg leüléssel.
    - Hm... igen... tehát holnap... kifizeti ön a részvételi dijat most? Csak azért kérdezem, hogy biztosat tudjak, dünnyögött zavartan.
    Megharagudtam, de eszembe jutott, hogy Szimonovnak már régóta tartozom tizenöt rubellel, amit én különben sohasem felejtettem el, de soha meg sem adtam.
    - Jól tudhatja, Szimonov, hogy mikor idejöttem, nem tudtam... s nagyon bánt, hogy elfeledtem...
    - Jól van, jól, nem baj. Majd holnap, az ebédnél fizessen. Én csak azért, hogy tudjam... kérem...
    Félbeszakította magát s még bosszúsabban járkált fel s alá. Járkálás közben meg-megállt a sarkán s eközben erősebben topogott.
    - Nem vagyok önnek alkalmatlan? - kérdeztem vagy két percnyi hallgatás után.
    - Óh, nem! - rezzent meg, - vagyis az igazat megvallva, igen! Tudja kérem, be kellene még néznem... Itt nem messzire... - tette hozzá valami mentegetődző hangon s némi restelkedéssel.
    - Ah Istenem! Hát miért nem szól! kiáltottam fel, a sapkámat kezembe véve. Csodálatraméltó feszélytelenséggel mondtam ezt, melyet Isten tudja, hol vettem.
    - Nincs messzire... Pár lépés csak idáig... - ismételte Szimonov, olyan tevés-vevést eláruló mozgással, mely éppen nem illett hozzá. - Tehát holnap pont öt órakor! - kiáltott utánam a lépcsőn; nagyon meg volt elégedve azzal, hogy elmentem. Én pedig dühöngtem.
    “Az ördög vitt rá, hogy ajánlkoztam! - csikorgattam a fogamat az utcán haladtomban, - még pedig olyan malac kedvéért, mint az a Zvjerkov! Természetes, hogy nem fogok megjelenni; természetes, hogy köpök az egészre: hát köteles vagyok én arra, vagy mi? Holnapra értesíteni fogom a városi postával Szimonovot...”
    De azért dühöngtem én, mert biztos voltam benne, hogy meg fogok az ebéden jelenni; hogy csak azért is megjelenek; s mentől tapintatlanabb és illetlenebb lesz a megjelenésem, annál inkább megjelenek.
    Pedig alapos akadályom is volt arra, hogy megjelenjek: nem volt pénzem. Mindössze csak kilenc rubelem volt. Ebből pedig hetet oda kellett adnom holnap havi fizetésül Apollonnak, a szolgámnak, aki hét rubel fizetéssel a maga kosztján lakott nálam.
    Hogy ezt a fizetést ki ne adjam neki, az lehetetlen volt, - ismerve Apollon karakterét. De erről a gazemberről, erről az én csapásomról valamikor később fogok szólni.
    Különben jól tudtam, hogy nem adom ki ezt a fizetést és okvetlenül ott leszek az ebéden.
    A következő éjszakán a legképtelenebb álmaim voltak. Ez nagyon is érthető: egész este gyötörtek iskolai életem kínos napjainak emlékei s nem bírtam azokat elzavarni magamtól. Abba az iskolába engem távoli rokonaim dugtak be, akiktől függtem s akikről egész mostanig fogalmam sem volt, bedugtak mint árva gyereket, akit már levertek azok szemrehányásai, aki már gondolkodni tudtam, aki némán hallgattam és elkeseredetten szemléltem a körülményeket. Tanulótársaim ellenséges és kíméletlen gúnnyal bántak velem azért, mert egyikükhöz sem hasonlítottam. De én nem tudtam elviselni a gúnyjukat; nem tudtam olyan könnyen megbarátkozni velük, mint megbarátkoztak ők egymással. Én azonnal meggyűlöltem őket mindnyájokat és begubódzkodtam előlük félő, dühöngő és mérhetetlenül nagy büszkeségembe. Nyerseségük felháborított, ők cinikusan nevették arcomat, ügyetlen alakomat; pedig hát milyen ostoba arcaik voltak nekik maguknak! A mi iskolánkban az arckifejezések valahogy különösen elostobásultak és átalakultak. Pedig mennyi jó arcú gyerek lépett be közénk! S néhány év multán rájuk nézni is kész utálat volt. Még tizenhat éves koromban is komoran bámultam őket: már akkor bántottak az ő kicsiny gondolkodásuk, foglalkozásaik, játékaik, beszélgetéseik ostobaságai. Nem értettek meg oly világos dolgokat, nem érdeklődtek érdekes, meglepő dolgok iránt, hogy önkéntelenül is magam alatt állóknak kellett őket tartanom. Nem a megbántott hiúság vitt erre engem és az Istenre kérem önöket: ne álljanak elő az utálatig elnyúzott kincstári válaszokkal: hogy “én csak ábrándoztam, azok pedig már akkor megértették a való életet.” Nem értettek azok semmit, semmi való életet és esküszöm: hogy éppen ez háborított fel engem a legjobban. Ellenkezőleg: a legszembeszökőbb tényt ők fantasztikusan ostobán fogták fel s már akkor megszokták, hogy azok a siker előtt hajoljanak meg. Ami igazságos volt, de letiportatott és elfelejtetett, azon ők nyersen és szégyenletesen nevettek. A rangfokozatot észnek tartották; már tizenhat éves korukban kényelmes helyecskékről ábrándoztak. Természetesen: sok volt ebben az ostobaság, a rossz példa, amik gyermekségükben és növendékkorukban őket környezték. Romlottak voltak a szörnyetegségig. Persze ebben is több volt a külsőség, a csinált cinizmus s persze: még a romlottságból is feltünedezett a fiatalság és bizonyos frissesség; de nem volt vonzó még a frissességük sem és inkább valami rakoncátlanságban mutatkozott. Roppantúl gyűlöltem őket, bár talán rosszabb voltam, mint ők, ők is úgy voltak velem és nem rejtegették irántam való utálatukat. De én már nem kívántam az ő szeretetüket; sőt egyre szomjaztam lenézésüket. Hogy szabaduljak gúnyjaiktól, elkezdtem lehetőleg jól tanulni és feljutottam a legjobb tanulók közé. Ez imponált nekik. Emellett lassankint kezdték észrevenni, hogy én már olvastam olyan könyveket, amilyeneket ők nem olvashattak s értek olyan dolgokat, melyek a mi speciális tanfolyamunkban helyet nem foglaltak s amelyekről ők nem is hallottak. Vadul és gúnyosan fogadták ők ezt, de erkölcsileg megadták magukat annyival inkább, mert e tekintetben tanítóink is érdeklődtek irántam. A gúnyolódások megszűntek, de megmaradt utána bizonyos kellemetlen érzés és elhidegülés. Végre magam sokalltam meg a dolgot, az évek folyamán kialakult a társaság és barátkozás iránt való vágy. Megpróbáltam hozzájuk közeledni, de ez a közeledés mindig természetellenesnek bizonyult és utoljára is abban maradt. Volt egyszer valahogy egy barátom is. De én már lelkemben zsarnoki hajlamú voltam. Korlátlanul uralkodni akartam barátomon, azt akartam, hogy vesse meg egész környezetét; hogy kevélyen és végképpen szakítson a környezetével. Megijesztettem őt szenvedélyes barátságommal; sokszor görcsös könnyekre fakasztottam őt, aki báva, simuló lelkületű volt; de mihelyt teljesen alám rendelte magát, én azonnal meggyűlöltem és ellöktem őt magamtól, - mintha csak azért lett volna rá szükségem, hogy diadalmaskodjam felette, hogy őt alárendeltségre kényszerítsem. De valamennyi felett nem diadalmaskodhattam; barátom sem hasonlított egyikükhöz sem és ritka kivételt képezett. Az iskolából való kikerülésemkor első dolgom volt, hogy megszabaduljak attól a speciális szolgálattól, amelyre szántak, hogy összetépjek minden összeköttetést, megátkozzam és porral hintsem be a multat... Az ördög tudja, hogy ezek után minek másztam én ahhoz a Szimonovhoz...
    Reggel korán, izgatottan ugrottam ki az ágyamból, mintha azt vártam volna, hogy most egyszeribe megtörténik minden. De azt hittem, hogy a mai napon okvetlenül valami gyökeres változás történik életemben. Talán szokatlanságból volt, de egész életemben minden legkisebb eseménynél is úgy rémlett nekem, hogy no most valami radikális fordulat lesz életemben. Különben elmentem - a hivatalomba úgy, mint szoktam volt, de két órával hamarabb hazasurrantam, hogy előkészületeket tegyek. Az a fő, - gondoltam magamban, - hogy ne én legyek az első a megjelenésben, máskülönben még azt hiszik, hogy nagyon örülök az esetnek. De ilyen fődolog ezrivel volt s ezek mind a tehetetlenségig izgattak. Még egyszer sajátkezűleg kitisztítottam a csizmámat; Apollón világért sem tisztította volna ki napjában kétszer, mert azt mondta volna, hogy ez nincs rendén. Én meg úgy végeztem a tisztítást, hogy elloptam az előszobából a keféket, hogy ő valahogy észre ne vegye és aztán le ne nézzen engem. Azután alaposan megvizsgáltam a ruhámat s úgy láttam, hogy minden darab régi, viseltes, kopott. Nagy volt a rendetlenség. A hivatalnoki rendi-ruhám meglehetősen jó állapotban volt, de a rendi-ruhában csak nem mehettem ebédre. S ami fő: a nadrágomnak éppen a térdén nagy sárga folt volt. Éreztem, hogy maga ez a folt elveszi méltóságomnak kilenctizedrészét. Tudtam azt is, hogy nagy hitványság így gondolkodnom. “De most nem a tudásról van szó: most tények következnek” - gondoltam és megfélénkültem. Azt is jól tudtam akkor, hogy ezeket a tényeket én szertelenül nagyítom; de mit tehettem? nem tudtam már magamon uralkodni és hidegrázást éreztem. Kétségbeesetten képzeltem el; mily gőgösen és hűvösen fog engem fogadni az a “gazember” Zvjerkov; mily lenézéssel fog rám nézni a tompaeszű Trudolyubov; mily csúfondárosan és szemtelenül fog a rovásomra heherészni az a féreg Ferficskin csak azért, hogy kedvére tegyen Zvjerkovnak; mily nagyon jól megérti magában mindezt Szimonov és mennyire meg fog vetni engem az én hiúságomért és kislelkűségemért és ami fő: mily nyomorúságos, nem irodalmi, közönséges lesz mindez összevéve. Persze: legjobb lenne el nem menni. De ez volt a leglehetetlenebb: már mikor húzni kezdett valami oda, hát fejjel mentem neki az egésznek. Egész életemen át bosszantottam volna magamat: “hát megijedtél, csakugyan megijedtél a tényektől, megijedtél!” Ellenkezőleg: nagyon szerettem volna megmutatni azoknak a “toprongyosoknak”, hogy éppen nem vagyok olyan gyáva, mint magam képzelem. Mi több: a gyávaság lázának legnagyobb paroxizmusában arról ábrándoztam, hogy felül fogok kerekedni, győzedelmeskedni fogok, elragadom az embereket, kényszerítem őket, hogy megszeressenek, ha egyébbel nem, hát “gondolataim magasztosságával és kétségtelen elmésségemmel.” Oldalt felejtik Zvjerkovot, aki egy szögletben fog ülni, hallgat és restelkedik s én Zvjerkovot megsemmisítem. Azután talán meg is békélek vele és pertu poharat ürítek vele, - de az volt a legrosszabb, legbántóbb, hogy már akkor tudtam jól és bizonyosan tudtam, hogy minderre nekem voltaképpen semmi szükségem, hogy én őket megsemmisíteni, megalázni, elragadni éppen nem akarom s hogy ha ez nekem sikerülne is, hát én az egész sikerért egy fagarast sem adnék. Óh, hogy imádkoztam az Istenhez, hogy mentől hamarabb vége legyen ennek a napnak! Kimondhatatlan nyomott hangulatomban az ablakhoz mentem, kinyitottam egy szárnyát s kinéztem a sűrűn esett nedves hó homályába...

    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633642139
Webáruház készítés