Donászy Ferenc: Ozdor Telegd_EPUB

Részlet az eKönyvből:

Másnap hajnalban csak ugy zengett a vidék mindenfelől a különböző kürtharsogásoktól, mert a várurak jöttek nagy kisérettel a tanácsdombon megtartandó »körültájra«, mely egy száldokfákból álló körben tartatott meg, hol huszonnégy, körben elhelyezett lapos kőkoloncz szolgált ülőhelyül.
Legmagasabb volt az előlülő főkirálybiró, vagyis a székelyek grófjának a helye, és minden tanácskozó mögött ott álltak legény fiai vagy kiválasztott kisérői, kivont kardokkal. Zeleméri Mike Ompoly mögött ott állt tehát fia Ákos, leendő veje és Adelmonte, a templomos lovag, kiket az Ozdorok majd elnyeltek gyülölettől égő szemeikkel. Ők voltak az elsők, kik távoztak a körültájról, és midőn a főkirálybiró előtt elhaladtak, Káldor nem tudta megállani, hogy oda ne dörmögje Ákos fülébe ezt az ó-székely fenyegetést: »Uj holdra!« azaz hogy nemsokára élet-haláltusára találkoznak, mit Ákos csak lenéző vállvonogatással vett tudomásul. Telegd ur azonban derekasan lehordta érte a fiát, hogy nem tudja a nyelvét tartani. Aztán nyeregbe ülve, a körforgó vár felé vágtattak, melynek közelében vagy másfélszáz csatlósuk várakozott, minden uti készülettel, kikkel a bodzai és ojtozi szorosok felé vették utjukat.
Zoltán csak arról tudta meg apja és bátyjai távollétét, hogy Zábor lovasvezér parancsnokolt a várban, ki testtel, lélekkel hive volt atyjának. Az öreg Telegd hatodnap mulva komor, vésztjósló elégültséggel érkezett vissza utjáról és ugyanezen nap érkeztek meg a vándorló kúnok előcsapatjai is a határszorosokhoz, Kuthen fejedelem vezérlete alatt, és ünnepélyes nagy esküvel megkötve a békeszövetséget, a vándorló csapatok átvonulása megkezdődött a székelyek földjén.
Legelől jött egy csomó harcos, utánuk mindenféle szedett-vedett nép, a gyermekek és vénasszonyok sokasága, kik mindjárt tábort is ütöttek a Torja-patak partján, a hegyoldalokon és erdőszéleken. Ezeket követte vagy hét-nyolcezer lovas, a hét nemzetségre osztott néppel, mögötte a papokkal s a fejedelmi család tagjaival. A férfiak mind lóháton, az asszonyok, leányok azonban ökör- és bivalykoponyákkal, zöld galyakkal, szőnyegekkel felcifrázott ernyős szekereken, melyeket ökrök, bivalyok vontattak... E szekerek után beláthatatlan sokaságu ökör-, marha- és tehéncsordák, szilaj ménesek, juhnyájak, sertéskondák következtek, ezeknek nyomában a podgyászt őrző mindenféle nemzetbeli rabszolgák vonulnak egy osztály íjjas lovastól bezárva. Hátvédül megszámlálhatlan mennyiségü kutya, melyek viszont a rabszolgákat nem engedik megszökni, egyuttal a gulyák-, ménesek- és kondákra is ügyelve, széttépve, visszariogatva a vándorló nemzet nyomában ügető farkascsordát.
A fegyveres főhad eleje másnap Mike Ákos és csapatjának kiséretében utnak indult a nemzetségek és gulyák, ménesek nagy részével és ugyanazon nap oroszlánkői Jaksich Lázár is bucsut vett menyasszonyától, hogy násznagyaival, vőfélyeivel és minden násznépével nagy fénynyel és pompával visszatérve, megtartsák a lakodalmat, melyet Ákos visszatérte napjára tüztek ki.
A lakodalom napja ugyan három hóval későbbre volt kitüzve, de a királyi udvarból olyan komoly hirek keltek szerteszét a tatárok készülődéseiről és közeledéséről, hogy a menyegzőt nem lehetett olyan hosszu időre elhalasztani, mert ki tudja, hogy és miként fordulnak három hónap mulva a dolgok. Azért Torja várában nagy sebbel-lobbal megkezdődtek a lakodalmi előkészületek és mindennap több, mindenfélével megrakott óriási társzekér indult Oroszlánkő várába, hogy midőn az uj asszonyt férje násznépeivel és vendégeivel várába viszi, minden szükséges ott legyen; hogy a lakodalmi vigasságot, a mint akkor szokásban volt, a férj várlakában is azon mód folytatni lehessen.
Ez alatt a kúnok átvonulása tovább folyt minden béke- és rendzavarás nélkül, csak a bálvány-papok, vénasszonyok, rabszolgák és a szedett-vedett utóhadak és a hozzájuk szegődött idegen néptörzsek egy része táborozott még az erdőszéleken, midőn napalkonyat táján az öreg Jerne lépett be egész elfulladtan Zoltán szobájába.
– Miért nem kiméled öreg magadat, jó dajkám, hiszen egészen el vagy tikkadva! - mondá nyájas szemrehányással, de ez csak fejét rázta és egészen melléje lépve a nyugati ablakfülkébe, aszott kezét vállára tette:
– Nagyon siettem, hogy Bod izenetét jókor átadhassam néked... Siess le hozzá, de tüstént! Az ereszkedőnél vár rád!
– Mi történt? - kérdé Zoltán aggodalmasan.
Ez azonban elébb gondolkozni látszott, hogy megmondja-e vagy sem, de mégis az elébbire szánta el magát:
– Tudod, édes mézem, ez az istentagadó, pogány, boszorkánycimboráló kún népség az erdőben meglepte és táborába hurcolta a torjai várur kisebbik lányát, Fruzsinát. Ezt akarja neked Bod tudtul adni. Siess hát, hogy még besötétedés előtt összejöjjetek...
Zoltán olyan lett mint a fal. Nem szólt semmit, hanem csak sastollas csalmáját kapva, rohant le a várudvarra. A tornácon majd fellökte Oport, ki erre mérgesen utána vágott öklével s ugy ütötte kezét az ajtóragaszték elébe, hogy mindjárt elöntötte a vér.
– Ez a kölyök meggárgyult! Nézd, hogy vágtat, mintha az ördögök sarkantyuznák! - dörmögé Káldor, Opor pedig, kinek a szemei csillagot hánytak a fájdalomtól, dühvel sziszegte:
– Gyere csak haza!...
Zoltán csakugyan nem is futott, de repült lefelé a kacskaringós váruton és csak akkor vette észre, hogy hű kutyája is vele van, midőn ez az ereszkedőnél ismerős csaholással rontott a bokrok közé, hol Bód várakozott rája a sötétben. Mielőtt ez egy szót is szólhatott volna, karon ragadta:
– Mondd el, hogy történt? - lihegé a sebes futástól elfulladva.
– Nincs mit sokat mondani! Mióta ez a gyülevész nép itt van, én a bükkös oldal teknőjében legeltetek, hogy nyájam lehetőleg rejtve maradjon előttük, és a nap nagy részét körüllátó helyemen, a vezérszáldok tetején töltöm, hogy lássam, miféle tiltott dolgokat cselekszenek papjaik és azok a vén boszorkányok, kik egészen a Morotvás közepébe húzódtak, hogy senki emberfia ne lássa, mit csinálnak.
– Tovább! Tovább! - siettető égő türelmetlenséggel Zoltán.
– Napközben ezek az ördög papjai, meg a boszorkányok örökké az erdőket bujták és összeszedtek gombát, gyikot, békát, kigyókat, egeret, tüskésmalacot, és midőn Fruzsina leányasszonyt rossz sorsa szintén az erdőbe hozta, hát látom ám, amint a papok és boszorkányok egymásnak jelekkel integetve, mint a vadászó rókák bekerítették és hason csuszva-mászva a bokrok mögött, egy bivalybőrt dobtak a fejére, száját betömték, kezét-lábát összekötözték s táborukba hurcolva, a Morotvás szigetre rejtették.
– Mikor történt ez?
– Délverő harmadán!
– És most már késő este van! Miért nem siettél hirt adni Torjára, vagy bárkinek a világon! - tört ki haraggal, de Bod csak fejét csóválta.
– Legelsőbben nekem is azon járt az eszem! Már félig le is ereszkedtem a látófa sudaráról, de azután megint mást gondoltam. Ha én hirt adok Torjára, mire Mike Ompoly kivonul embereivel, hát ugy elrejtik azok a vén boszorkányok, hogy minden népével sem akad rájuk. Az én tanuságomat pedig letagadják.
– Mit tegyünk hát? Fruzsinát minden áron meg kell a kúnok kezei közül mentenünk!
– Hát iszen azért izentem kegyelmednek. Amit fegyveresek élén, erőhatalommal meg nem lehet tenni, megtehetjük mi kevés furfanggal... Hanem akkor induljunk, mert nagy kerülőt kell tennünk, hogy a sok kutya miatt észrevétlenül a vén boszorkányok háta mögé kerülhessünk.
Zoltán hálásan ragadta meg és melegen össze-vissza szorongatá a juhászfiu kezeit:
– Mivel háláljam ezt meg neked, te jó, derék Bod!...
– Még nem vagyunk a végén! A Morotvást ismeri kegyelmed! A nagyobbik porondszigeten tanyáznak a tábor főbbjei, a kisebbik porondszigeten pedig a bálványképek és értékesebb holmiaik vagynak elrejtve. Itt eped Mike Fruzsina is összekötözött kezekkel és lábakkal, betömött szájjal, egy odvas füzfába elrejtve...
Zoltán ökleit szorongatta:
– Őrzik-e és hányan?
– Egyetlen egy medve nagyságu komondor! Épp azért subám alatt elhoztam a kegyelmed ivét és puzdráját, mert erre nagy szükségünk lészen...
– Miért?
– Hogy kegyelmed sziven találja az ebet, ha ugyan ott lesz a porondszigeten...
– Nem értelek!...
– Hogy már messziről meg ne érezze közelgésünket és nyakunkra ne zudítsa a tábort, mielőtt ide jöttem volna, a Morotvás fáira jó messzire farkaszsirral bekent bőrdarabkákat aggattam, azután néhány ugyanilyen nyilvesszőt, a Morotvás tulsó oldalára lőttem a nád közé, igy, ha megérez is bennünket, olyanformán fog vonítani, mintha farkast érezne. Erre pedig gazdái nem is hederítenek, mert a kún nemzetséget egész farkascsorda kiséri országról országra... No, de most már lépjünk ám neki szaporán, mert nem volna jó, ha Mike uram fáklyásaival találkoznánk...
– Bod, megint nem értelek! - szakítá félbe türelmetlenül...
– Ej no! Mike Ompoly bizonyára azt hiszi, hogy leánya eltévedt a rengetegekben és fáklyásokkal fogja kerestetni mindenfelé, ha éjszakára haza nem kerül... Nekünk ezt meg kell előznünk, nehogy a vénasszonyok, a felfedezéstől félve, a sötétség leple alatt máshová rejtsék... Vigyázzon kegyelmed, itt egy átugró jön!
Erre ugyan nem kellett neki Zoltánt figyelmeztetni, mert ez is ugy ismerte a tájék minden hepehupáját és szakadékát, mint akár saját zsebeit és a sötétségben is könnyedén átszökött a három-négy lábnyi vízmosáson. Az erdőszélnek fordulva, sebes, de zajtalan léptekkel ereszkedtek le a völgymeredeken s a koromfekete setétségben is oly biztosan haladtak előre, hogy jó két órai menés után szemükbe tünt a tábortüzek gyengén vöröslő visszfénye, mely a bokrok sürüjén itt-ott átszürődött.
– Mindjárt elérjük a Morotvást! Mindenütt csak szorosan az én nyomaimba lépjen kegyelmed! - szólott félhalkan Bod és aláereszkedve az erdős meredeken, csakhamar meghallották az égerfák és fűzek sajátságos suhogását, mely a mocsárvilág kezdetét jelentette. Némelyik helyen térdig, derékig gázoltak a vizben és tocsogóban, más helyen pedig a talaj ugy ringázott, lóhitázott alattuk, mintha ingó bürün járnának és lábuk nyomán egész patakok fakadtak. Suhogó nádas, éles, kardlevelü káka és sás váltogatta egymást fűz-, éger- és mocsárnyárfa-bokrokkal, melyeknek tövében a rohadt pudva és gilvagombák kisérteties fehér fénynyel villództak; a zsombékok tetején pedig a tüzes millingek járták karéjban, karikában éjjeli kisértettáncukat, apró fehér libegő lángocskák alakjában.
– Itt most csónakra ülünk, mert egy jó darabot mély vizen kell járnunk! - dünnyögte Bod, a másfélöles nádszövevény közül egy lapos, keskeny csónakocskát huzva elő, melyet evezők helyett póznákkal taszítva előre, könnyedén csuszszantak keresztül az össze-vissza fonódott mocsári szövevényen.
Alig félórai evezés után Bód a csónakba fekteté rudját és Zoltánnak is intett, hogy hasonlót tegyen, mert meg kellett várni a holdvilág feljövetelét, hogy kissé körültekinthessenek a porondoson.
Rövid idő mulva a fák ezüstös hegyei mögül felbukkant az éj halavány követje, mire Bód ujra megragadva rudját, a csónakot egy odvas füzekkel és vízi nefelejtssel benőtt szigetforma földemelkedés felé tolta és midőn erre Zoltán is a magáé után készült nyulni, intett neki, hogy e helyett hosszu tiszafa ivét tartsa készen, mert mintha csörtető ropogást hallana a porondot szegő bokrok és nádszövevény között.
Csakugyan ez a ropogás zajosan ismétlődött és midőn a porondsziget kinyuló csucsánál el akartak fordulni, egy medve nagy dög ugrott ki a porond szélére, fenyegető morgással vicsorítva fogait, de mielőtt elordíthatta volna magát, egy sziszszenő nyilvessző furódott a torkába, beléfojtva az ugatást, egy másik pedig nagy gyorsan ugy a melle közepén találta, hogy hangos csobbanással a vízbe hemperedett. Bód a csónakot minden erejéből nagy gyorsan a viz szinéig aláhajló fák lombjai alá taszította.
Kis ideig dobogó szivvel figyeltek a falombok oltalmazó sürüségében, nem mozdul-e valami a nagy csobbanásra, de látva, hogy a közelben minden néma és mozdulatlan marad, Bód társát maradásra intve, eltünt a fák és bokrok sürüségében. Nem sok idő mulva azonban zajtalanul visszatért.
– Minden jól megy! A papok és banyák most kezdenek az evéshez és iváshoz... Valamennyien a tüz felett lógó üstök körül ülnek... Jerünk hát! De a legnagyobb óvatossággal!

eBook a Digi-Book kiadásában