Dante: Isteni színjáték_MOBI

Részlet az e-könyvből:

Huszonharmadik ének
Forese és a soványak
Míg szemeimet így a lomb setét
zöldjébe fúrtam, mint az szokta tenni,
ki madárkákra veszti életét:

“Fiacskám, most már ép ideje menni” -
szólt, ki atyámnál több volt - “hogy ne vesszen
engedett időnkből hiába semmi!”

Szivessen fordultam s mentem szivessen
a két Bölcs után, kiknek bölcs beszéde
örömmé tette, hogy nyomuk kövessem.

S ím, sírás szállt, és ének, itt a légbe: -
“Labia mea, Domine” - s ki hallá,
kínra hangolta, és gyönyörüségre.

“Mely hang szürődik itt fülünkbe, dallá?” -
kérdém; s a Mester: “Bizonyára árnyak,
így oldva bűnük bilincsét” - sugallá.

Mint vándorok, kik gondolkodva járnak,
ha találkoznak idegen csapattal,
utánuk fordulnak, de meg nem állnak:

úgy jött utánunk, gyorsabb mozdulattal,
utólért, s elkerült, de szembebámult
egy csapat árny - s ment, néma áhitattal.

Szemük fekete gödre mélyre tágult;
az arcuk sápadt, s bőrük, mint silány zsák
csontjukon, a csont formái után nyúlt.

Nem szárította hajdan íly soványság
Erysichtonnak sem csontig a bőrét,
bár hiun hajtá enni bősz kivánság.

S én gondolám magamban: “Im a dőrék,
kik várát veszték szent Jeruzsalemnek,
hol Mária fiába verte csőrét.”

Gyöngyvesztett gyűrük gödrei a szemnek;
ki minden arcban azt olvassa: OMO,
itt jól láthatta alakját az M-nek.

Ki gondolná, ha nem tudná, hogy omló
víz csábjától, vagy alma illatától
lehessen lélek gyötörve hasonló?

S én is, mivel nem láthatám okát, oly
csupa csont-bőrré hogy őket mi tette,
nem térhettem magamhoz a csodától;

mikor egyszerre szemét rám vetette
feje mélyéből egy árny, s fölujongván:
“Mily kegy engedte ezt nekem?” - rebegte.

Nem ismertem föl arcán, csak a hangján:
s amit elzárt az arc, azt fölnyitotta
a hang, fülembe ismerősen zsongván.

És ez a szikra újra fölszitotta
az elváltozott ajk régi emlékét:
Forese arca rejtezett alatta!

“Ne nézzed” kért ő - “bőröm aszu kérgét,
mely régi színét rejti most; ne nézzed
árnyam husának sorvadt semmiségét:

Magadról beszélj: mire szánt a Végzet?
s milyen két lélek vezet erre? Kezdjed
a szót, s ne szünj meg, csak mikor bevégzed!”

“Arcod, melyet szemeim megkönyeztek,
mikor meghaltál, most épannyi búra
indít” - feleltem - “hogy ily húsa-vesztett.

Az istenért, mi tépi és mi dúlja?
úgy bámulok, ne várjad, hogy beszélek:
ki szólna, míg ily kérdés gyötri-fúrja?”

“Örök végzésből” - felelé a lélek -
“itt titkos átok rejlik vízbe-lombba’:
tagjaim attól ollyan ösztövérek.

S mind, aki itten dalol sírva” - mondta -
“mind, aki csak torkát szolgálja, míg él,
így lesz itt újra szentté, éhbe-szomjba.

Az édes alma illata s a híg ér,
mely fája lombját öntözi sugárba,
éhünk-szomjunk fölgyújtja, s enyhet ígér:

és nem csak egyszer újul, körbe járva,
kínunkra itt ez éh-szomj, kínra, mondom;
mondhatnám inkább: üdvünknek javára,

mert e szomj az, mely a Golgota-dombon
vezette Krisztust, hogy majd mondja: »Éli«
s megváltásunkért vért örömmel ontson.”

És én: “Forese, hogy megszünve élni
régi világodat jobbal cserélted,
több idő nem tellt, mint alig öt évnyi.

S ha erőd fogytát hamarabb elérted
vétkezni többé, mint a kincses bánat
óráját, mely az Úrral megbékéltet:

hogy’ engedett már íly föl a Bocsánat?
Azt hittem, hogy még odalenn talállak,
ahol az évért év szedi a vámot.”

Felelte: “Hogy már ily magassan állok,
s itt szürcsölöm e kínok édes ürmét,
Nellám könnye tevé, mely sohse fáradt,

s imája, mely kivitte, hogy ne ülnék
a Várakozás szikláján, de minden
körön át hamar ide fölkerülnék.

Ó, özvegyecském, társam, drága kincsem!
annál jobban megnyeri az Urat
az ő jósága, mert egy, s párja nincsen:

mivel a szárd föld Barbagia alatt
még mindig szemérmesebb asszonyában,
mint a Barbagia, ahol ő maradt.

Mit mondjak többet teneked, barátom?
Látom az órát, melynek ez a mái
óra nem lesz még régi óra, látom,

mikor szószékről fogják prédikálni
a rossz flórenci nőknek a tilalmat,
keblük’ bimbóstul mutogatva járni.

Mely barbár népnél kívánt külhatalmat,
papi korbácsot, mely pogány hazába’,
az ős parancs, hogy: »Tested eltakarjad!?«

De ha e kacér népség igazába
tudná, terítve hogy reá mily asztal
vár: már a jajra nyitva volna szája.

Mert ha látásom igaz-volta nem csal,
előbb lesz bús, mint arca szőrös annak,
akit ma még a csicsijja vigasztal.

De ne rejtsd, testvér - kik közelbe vannak,
mind, s nemcsak én már, bámul lesve, nézzed -
ki vagy, hogy megtör rajtad az arany nap?”

És én feleltem: “Ha visszaidézed,
hogy’ éltünk együtt, én veled, s te vélem,
az emléket ma is súlyosnak érzed.

Ilyen életből vitt ki bölcs vezérem
(ki ott megy), mikor nemrégibe tölten
ragyogott annak húga át az éjen” –

(és a Napra mutattam) - “vitt ki törten,
valódi holtak éjén át, valódi
húsban, mely most is őt követi bölcsen.

Onnan e Hegyre hítt vigasztalódni,
hol ti, kiket elgörbitett az élet,
köröngtök; újra sudárrá tolódni!

És addig mondja, hogy tovább kísérhet,
míg nem találkozom Beatricével:
ott el kell válnunk, úgy szól az Itélet.

Vergiliusz az, aki így vezérel”, -
(s mutattam) - “s véle láthatod az árnyat,
ki miatt előbb mind ez az egész hely

rengett, örülve, hogy feljebbre szállhat.”
e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában