Dante: Isteni színjáték_EPUB

Részlet az e-Könyvből:

Jobb vágya győzve harcolt az enyémmel,
hogy kedvem ellen is kedvébe járván
szivacsom félig szárazon vivém el.

Indultam, s indult vezetőm, a párkány
szabad részén, a sziklához szorulva,
mint a falcsipkéhez az őr a vártán,

mert e nép, kinek itt csöppekbe hull a
szemén a bűn, mely földön oly hatalmas,
a külső részt telefeküdte túlra.

Aj, átkozott légy, ősi szukafarkas,
ki éhesebben vágysz, mint minden állat,
hogy mindeniknél több prédát csikarhass!

Ó, Egek, mikből gondoljuk, hogy árad
emberi sorsok minden érverése:
mikor jön, ki e vadat űzni szálland?

Gyér volt, és lassu, lábunk lépdelése;
s az árnyba néztem, mivel szörnyü volt ott
a szenvedők sirása, mellverése.

S nem messze egy hang: “Mária, te boldog!” -
véletlen épen előttünk nyöszörge,
és mint vajúdó asszony, úgy sikoltott.

S ezt sírta: “Szent Szűz! inségtől gyötörve
éltél, mutatja nyomorod tanyája,
hol megszületett méhednek gyümölcse.”

S: “Jó Fabricius!” - tolda még reája -
“inkább szegénység erényét kerested.
mint kincset, melynek vétek volna ára!”

E szavak engem érdekelni kezdtek
s közelebb mentem; hogy lássam a lelket,
kinek ajkárul elibénk repestek.

Még Miklós tékozlásáról is ejtett
pár szót a hang, hogy a becstelen élet
karjából három hajadont kifejtett.

“Szólj szent szavaknak kiáltója, lélek,
ki vagy? és mérthogy ez áldva-nevezni
méltó szenteket egymagad dicséred?

Szólj, fáradságod nem fog kárba veszni:
megjutalmazlak egykor, visszatérve
a kurta földi útat befejezni.”

“Elmondom” - szólt - “nem jutalmat remélve,
hanem mivel e szent utat taposva
ily kivételes kegyben látlak - élve!

Az én magvamból nőtt ki ama rossz fa,
mely oly sötét árnyat vet a keresztény
földre, hogy jó termést csak gyéren hoz ma.

De ha - Douai, Lille, Gent s Bruges harcba kezdvén, -
van mód bosszúra: nem fog késni - s Attul,
ki mindent ítél, esdve kérem ezt én.

Capet Hugónak hívtak engem ott túl:
s Lajosok és Fülöpök atyja lettem,
kik trónon ültek, frank uralkodókul.

Egy párisi mészárostól születtem,
mikor kihaltak a régi királyok
kivéve egyet, (kit zárdába tettem)

s láttam, hogy a kormányon magam állok,
s új szerzeményre annyi volt a módom,
s annyi hivem, ki értem síkra szállott,

hogy ím az özvegy koronát utódom
fejére tettem, akitől eredt szent
csontok sora, hogy mindmáig huzódjon.

Míg nagy provánszi hozománya nem kent
szégyent fajomra, s bűnbe nem sodorta,
jót sem, de rosszat sem tett tűrhetetlent:

de ottan már hazudva és tiporva
szerzett vagyont; és aztán, vezeklésül
Normanhont, Pontit s Gaszkonyt elrabolta.

Károly Itáliában - vezeklésül
szegény Konrádint föláldozta; s aztán
Tamást az égbe küldte - vezeklésül.

Látom az időt, s messze sincsen az tán,
hogy egy uj Károly jő francia honból,
magát s népét valóban megmutatván.

Egyedül jő, és fegyver nélkül rombol,
csak a Judás lándzsáját hozva, mellyel
Firenze gyomrát fölhasítva tombol.

Nem föld, de szégyen lesz, amit igy elnyer,
annál nagyobb szégyen a jók szemében,
mennél kevésbbé gondol ő ilyennel.

Egy másik Károlyt hajó-rabja-képen
látok, saját lányára alkudozva,
mint rableányra a kalózok épen.

Ó, rút fukarság, míly nagyobb gonoszra
vihetsz még, aki fajom úgy befontad,
hogy önnön húsát oltárodra hozza?!

S hogy mindez ne is tűnjék borzalomnak,
látom Alagniát - sőt, helyettesében,
Krisztust is, foglyául a liliomnak.

Látom, ujra gunyolják, szörnyüképen,
az ecetet s epét ajkára tolják,
s élő latrok közt őt ölik meg épen.

Látom az új Pilátust - semmi korlát
vérszomjának; s a templomba viendi,
törvény ellen, a kapzsiság-vitorlát.

Ó, Uram Isten, melyik hír jelenti
már a boszút, amely haragod csitítván
lelkem békéjét újra megteremti?

Mit a Szentlélek jegyesére hitvány
dalt énekeltem, mely felém terelte
szemed, kiváncsiságod lángra szítván:

csak addig árad ajkainkrul szerte,
amíg a nap tart; de ha besötétül,
más hangon szól az ének, más szövegre.

Akkor Pygmalionnak esetérül
zendül a dal, hogy aranyért epedve
rablásba hull, és gyilkolásba szédül;

a kapzsi Mídás kínját sem feledve,
hogy vágyai balul teljesedének,
amit ma is mesélnek még nevetve;

bolond Ákámról is beszél az ének
és zsákmányáról, melyért szinte máig
üldözi még haragja Józsuének;

még Zaffirát és férjét éri vád itt;
s a patát, mely Heliodort gyötörte,
zengi a hegy; s visszhangozza csucsáig

Polymnestort, ki Polydort megölte;
majd végre: »Crassus, mondjad az aranynak
izét, amellyel szájad lyukja töltve!«

És halkul ennek, emelkedik annak
olykor a hangja, amint, szíve hajtván,
vágyai halkulnak vagy fölsuhannak.

Igy az imént sem csak egymagam ajkán
szólt a nappali dal sem; csakhogy itt
közel nem zengte más oly hangosan tán.”

S már a szólótól lábunk messze vitt;
s amint erőm engedte, törekedtem
legyőzni az ut nehézségeit:

midőn hallám, hogy megremeg felettem
a Hegy, minthogyha leesőbe lenne;
s mintegy halál fagyától, megmeredtem.

Szörnyűbben Délos szigete se renge,
mikor Latóna rajta rakta fészkét,
hogy az Ég Két Szemét megszülje benne.

S egy riadás a hegynek minden részét
bezengte úgy, hogy Költőm így vigasztalt.
“Hol én vezetlek, mért fog el a kétség?”

“Gloria in excelsis” - így magasztalt
Istent a hang, amint jobban kivettem
a riadásban lobogó magas dalt.

Mi mozdulatlan vártuk s meglepetten
- mint akik első hallgatói voltak,
a pásztorok - mig a dal tovarebben.

Majd lábaink tovább zarándokoltak
szent útjukon, nézvén a heverőket,
kiknek már újra könnyeik omoltak.

A kíváncsiság annyira elővett,
az átélt rejtélynek nem lelve nyitját,
mint soha eddig (ha se csal, se téved

szegény emlékem) - de kérdeni titkát
nem merték ajkaim, s bár nézelődve
lesték, kilesni szemeim se birták;
s tovább mentem, habozva és tünődve.

e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában