Csokonai Vitéz Mihály: Dorottya_EPUB

Részlet az eKönyvből:

Éris sem henyéle a többi társával,
S minden rést és útat megrakott minával.
Most pedig (ki tudná még meg is gondolni!)
Álommézzel kezdi Izráelt locsolni.
Izráelt a bőgőst, kit altató méze
Mindjárt a legméllyebb álomra ígéze.
A bőgője mellől feldűle Izráel,
Helyét alattomba Eris foglalá el,
S ollyan vén zsidóvá válék azon nyomban,
Amillyen rabbi nincs lembergi templomban.
Felveszi a vonót, kapja a húrokat,
Széjjel igazítja s tekeri azokat.
Rajtok száz discordánt hangzatokat csinál,
Mellyek bérohanván a fül dobjainál,
A nyúgovó lelket úgy felháborítják,
Hogy gondolatjait egymásra zúdítják,
A szép hármónia, melly a hólt húrokról
Az érző-inakba szállong, és azokról
A lélekbe felhat, s a szívbe bényomúl,
Hogy azt az erkőlcsnek szentelje templomúl,
Egyszerre elhagyá a húrt, az inakat,
A lelket, a szívet, - s a jó rend megszakadt.
Jól tudta azt Éris, hogy a szív útjának
Birtokán hatalma van a muzsikának! -
Mint a zőld Hortobágy kövér mezejében
A csintalan betyár, ha a szél mentében
Süvegmocskot éget a szalmán vagy pipán,
Maga meg odébbáll gyalog vagy paripán;
Hiába hangicsál a duda, furulya,
Összebőg a marha, megszalad a gulya,
Tehén, üsző egyre szalad a cserénynek,
Van baja, van mérge a szegény legénynek:
Így ama szédítő hangok bűbájára,
Az Éristől titkon húzott muzsikára
Tódúlt a dámáknak nagyjok és aprajok.
Zűrzavar lett, kiki bámúlta, mi bajok?
Szintúgy törték, nyomták az ajtón magokat,
Otthagyták a táncot s a gavallérokat.
Dorottya már szintén ugrott örömében,
Tajtékba lábbogó szíve reményjében,
S köröskörűl nézvén az amazon hadat,
Győzött már előre! nyúzta is a vadat.
A bosszúállásnak, truccnak kívánsága
Benne a legfelsőbb garádicsra hága;
Carnevált már saját lábánál képzette,
S mint csókolják kezét az ifjak mellette. -
Gyenge, kevély cipő, ugyan mit nem tennél,
Ha te a süvegnek főhelyére mennél?
Most is te szabsz törvényt ezer galántoknak,
Akik imádói a piciny láboknak:
Sok férjfiész saját Kapitoliomát
Elhagyja, s csókolni leszáll lábad nyomát.
Mihelytt tanácskoztak együtt egy keveset,
Amelly is sok szóval, kevés sóval esett,
És minden bibéjét gyarló szép nemeknek
Illették (de amit a kűlső füleknek
Nem lehet most nékem előtrombitálni,
Szent titkok! mellyeket tilos profánálni): -
Dorottya kiválaszt egyet nagy felhanggal,
Aki a szálába menjen követ-ranggal
S mondja meg az ottan lévő vendégeknek,
Mi a kívánsága a dámaseregnek.
Rebeka vala ez, a tisztes Rebeka,
Kinek ősz a haja, görbe a dereka,
Ki hajdan magának, most pedig másoknak,
Sok próbán általment kerítője soknak.
Ékesenszólóbb ő, mint akármelly kofa,
Meg is van edződve orcáján a pofa.
Ezt választották ki Dorottya s a szépek.
Hogy az ifjak előtt legyen az ő képek.
Ki is állt nyúlbőrös szalupban a dada;
Melléje Dorottya még kilencet ada.
Kongott már a szála: nem tudták odaki,
Hogy a szép nimfákat mi a kő hordta ki?
Bent egy-két ifjasszony csak úgy csilleng-filleng,
Mint a szedés után az elhagyott billeng.
S midőn éppen immár azon töprenkedtek,
Hogy a sok dezentír szépek hová lettek,
S egy kurázsis ifjú szinte már értek ment:
Rebeka s az egész követség megjelent. -
Kacagtak az urak és brávót tapsoltak,
Mert ebből egy jeles maskarát gondoltak.
Carnevál maga is (nem tudta) vígadott,
Hogy a dámasereg illy szép tempót adott.
De midőn azokat különös gálával
Látták vala lenni szeriőz minával,
Nem tudták a dolgot egybe mire vélni,
Mígnem missz Rebeka így kezdte beszélni:
“Uracskáim! engem azok kűldöttenek,
akiket az Urak meg nem érdemlenek,
Azok, kiket ide hozott ma a szánka,
Az a sok ifjasszony s drága szép leánka,
Kiknek, bár magokat olly nagyra nézik is,
Lába kapcája sem lehetne egyik is.
Mért vágynak olly nagyra a gavallér névvel
Ha úgy bemocskolják azt a szilvalével?
Phi! arra a névre fel sem nyitnám számat,
Vagy a zsibvásárba vetném a pundrámat. -
Mit ér a fodroshaj? a mándzsét? a tászli?
A zsinóros nadrág, ha az ember bászli?
Pedig melly kényesen-feszesen-begyesen
Járnak az uracskák végig a Pártesen?
Az Úr is Pozsonyban eleget fentergett:
Mért nem produkál hát itthon is Schlossberget?
Azért, mert nem szabad? azért, mert nem illik? -
Azért, mert az Urak mind csak kákompillik!
Magok elcsergetik másutt súgárjokat,
S itthon még csúfolják a szegény lyányokat.
Kereken kimondom: az urak s Úrfiak
Csak ahon nem kéne, ott csintalan fiak. - -
Ez a locsperdi is, az ebágyról esett,
Mit tesz? mért jött ide? nálunk mit keresett?
Léhűtni jött ebbe a kompániába?
Diktom, faktóm! vesszen pokol-kurvanyjába!
Fársángnak hívatná ő is magát hogy már,
Pedig pernahájder, gézengúz, koszlobár.
Mégis ő mér hányni a dámáknak fittyet:
De megtanítjuk ma ezt a kótyonfittyet.
Meg! és minden leány fülébe pesel ma;
Néked szól a lecke, te gizgaz, te selma! - -
De, hogy követségem hosszason ne essék:
Idejöttöm okát meghallgatni tessék.
Minden rangú dámák egyes akarattal
Engemet kűldöttem olly parancsolattal,
Hogy kívánságokat adjam elő pontban
Az Uraknak; melly is áll e három pontban:
Elsőben az Urak szabad tetszésünkre
Ezt a gaz Carnevált adják ki kezünkre;
Másodszor haladék nélkűl felkeressék
A nagy mátrikulát, hogy megégettessék:
Harmadszor, valakik most is nőtelenek,
Minket solenniter mind megkövessenek.
Ha e kívánságot a szála felhagyja
S követő-levelét nékem ki nem adja,
S a mátrikulával ezt a gaz spicbubot:
Ellenségnek tartsa az asszonyi klubot.” -
“Ellenségnek tartjuk az asszonyi klubot;
Magunk közt egyet sem esmerünk spicbubot;
(llyen választ ada Bordács Rebekának)
Szüksége van nálunk a mátrikulának;
Eb, aki Kenteket, néném! megköveti;
Diktom! s az öreg fart visszacepelheti.”
E szókra az urak mind kacajt ütének,
De a lyány-követek felmérgesedének. -
S mihelyest az egész követség-csoporttal
Rebeka visszatért a kerek réporttal:
Seregét Dorottya mindjárt összeszedte,
S egy rendes ármáda formájába vette. - -
Nyílj meg most, Helikon! nyílj meg; s ti magatok,
Szép istenasszonyok, előttem dalljatok.
Ti elmondhatjátok, jut is eszetekbe,
Kik állottak belé a leányseregbe.
Kik vóltak vezéri az amazonoknak,
S örök egri nevet kik nyertek magoknak. -
eBook a Digi-Book kiadásában