Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Cseke Gábor: A bozót_EPUB

Cseke Gábor: A bozót_EPUB
740 Ft740

Cseke Gábor: A bozót

E-könyv EPUB formátumban

E könyv írása közben annak a 26 éves orvos-hegymászónak az emléke lebegett a szemem előtt, aki 1985 májusában az első román Himalája-expedíció legfiatalabb tagjaként a távoli Hegy áldozata lett.
Egyúttal nem feledhetem Emil és Taina Duţescu-Coliban, Cornel Coman, Hargitai Szabolcs és Wild Ferenc hegymászók önzetlen szakmai segítségét; nélkülük ugyanis nem születhetett volna meg A bozót - vallja előszavában regényéről a szerző, Cseke Gábor.
e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Részlet az e-Könyvből:

    Alulírott Porkoláb Vince, a Vasas Sportegyesület hegymászó tagja az alábbiakat nyilatkozom:
    A verseny reggelén nyolc óra körül értünk a beinduláshoz és utolsó (harmadik) csapatnak szálltunk be. Edzőnk figyelmeztetett a biztosításra, s minden nagyszerűen ment, viszont negyedórákat várakoztunk a biztosítóhelyeken, mert János, a sepsiszentgyörgyi másodmászó nem a legfürgébben mozgott. A Tendornál Csabának remegni kezdett a lába, s miután kétszer is megpróbált a létrában kiegyenesedni, szóltam neki, hogy megkísérlem én. Mire ő: „Egy kicsit szégyellem, de nincs mit csinálni!” Megnyugtattam, hogy semmi probléma, előfordul. Tovább másztam. Az elágazásnál megközelítettem Jánost, ő mutatta, hogy tovább más-más az utunk, és hogy harántozás következik. Mire Csaba is beért, már javában esett az eső... Az Urnától Csaba megkért, engedjem megint előre, mert közben megnyugodott, és jól érzi magát. El is indult, de aztán nem volt biztos az útvonalban, elkeveredett, majd visszamászott, kb. 10 méter után figyelmeztetett, hogy szabadmászás következik. Alig tett néhány métert, zuhant egy tízest. Kérdeztem, történt-e valami baja, de nemmel válaszolt. Mégis beleegyezett, hogy ismét kötélfőnek álljak. Közben beszélgettem Fricivel, aki a közelben mászott, és ránk szólt, hogy siessünk, mert erősen lemaradtunk. Egy drótozott résznél tőle kérdeztem meg, vajon megtart-e, majd mikor túljutottam rajta, megdicsért: „Jól van, fiú, mindjárt kint vagytok. Várjatok meg!” Elkezdtem húzni Csabát, nagyon nehezen mászott át a drótokon. Mikor végre felért hozzám, kérdeztem, mi a baj? Csak a fázást említette, merthogy csuromvizes.
    Odafent sokat várakoztunk Friciékre, akik a sepsiszentgyörgyieket várták, hogy kimásszanak a trasszéból.
    Nem volt éppen teljes sötétség, amikor végre elindultunk lefelé, de 25 méterre már nem ismertem fel az alakokat. Nehezen boldogultunk a Fűpárkánnyal, előbb két kötélbe, később már csak egybe kötöttük magunkat. Frici szép szóval noszogatott, hogy siessünk, mert kimerül a lámpa eleme, Hermann Pali mindenáron verekedni akart velünk, Csaba pedig eltorzult hangon válaszolt, hogy ne siettessem. Egy nehezebb helyen bevártam, lesegítettem, de már a fejét is ejtette el, a nyelve botladozott. Pali meglökte, hogy siessen, erre ő visszamordult, s kezdett félrebeszélni, mint a részeg ember. Megkapaszkodott egy fában, majd mikor rászóltunk, hogy eressze el, természetellenes hangon kérdezte: „Mi ez? Ez fa? Ejsze, ez fa...” Mintha meg lett volna zavarodva...
    Frici ezt már nem bírta tovább, hátraszólt, hogy így sose érünk le. „Különben is, Csabának nincsen sok hátra, megyek segítségért s Vincét is magammal viszem!”... Nem tudom, miért hívott éppen engem. Mindenesetre, ezen akkor nem gondolkoztam. Egyszer csak Csibi is ott termett mellettünk s jött utánunk. Havas úton botorkáltunk. Mintegy másfél órát mehettünk, mikor a lámpa kikészült. Sűrű köd volt, azt se tudtuk, hol vagyunk, egy fa alatt megálltunk, egymásba fogóztunk, hogy melegedjünk, de ragadt le a szemem az álmosságtól, s mondtam a többieknek, rakjunk tüzet, mert ha nem, megfagyunk. Frici levágta a cipőmről a gumit, a sisakomról letépett egy darabka nejlont s nehezen, de meggyújtotta... Reggel, mikor tovább indultunk, Frici nem találta az útjelzést, s több mint egy órán át ereszkedtünk alá egy szakadékvölgyben. Utólag hallottam a gyárban a Csaba kollégáitól, hogy a fiú panaszkodott nekik: nem tudja, mostani lelki állapotában hogy megy majd neki a mászás a Bucsecsben, mert válnak a szülei... Csaba nagyon jó fizikumú mászó volt, szerintem csakis lelki problémák okozhatták az úton történteket.
    (Reich Vilmosnak átadva 1983. október 20-án)

    Badea Ovidiu a vizsgálóbizottság kérdéseire válaszol
    – Szombaton, vagyis október elsején este érkeztem meg Busténybe. Csúnya havaseső csapkodta a várost, míg a menedékházhoz értem. Ez úgy 19 óra körül lehetett, és emlékszem, két óra múlva már kiadósan havazott.
    – Nem tudtam hamarabb jönni. Pedig önkéntes bíráskodást vállaltam az Alpiniádon, hogy ne maradjon szégyenben a klubunk.
    – A menedékházban nagyon hideg volt. Épp csak elhelyezkedtem, s kérdem a többiektől, hogy zajlott addig a verseny. Mondják, nehéz utakat másztak a srácok, ki a Kék Repedést, ki meg a Reménységet... Még csodálkoztam is, hogy ilyen időben egyáltalán nekivágtak.
    – Tehát egész részletesen mondjam el... Megpróbálom... Ellenőriztem a másnapra szóló benevezéseket, s akkor hallottam először, hogy három csapat valahol elmaradt. A gyergyói edző, Hegyi kb. 22.30-kor lépett be a szobánkba, izgatottan, hogy még mindig nem jöttek meg. Remélte, hogy a Babele platóján, az ottani menedékházhoz vonultak el. Kérdezte, ki jelentkezik a reggeli mentésre... Az esti mentést illetően nem volt határozott álláspontja... Vállaltam a dolgot, s a szobájukban aludtam. Reggel hatkor már a costilai kunyhónál jártunk, klubtársaim zöme ott éjszakázott, tőlük is került segítség. Hegyi rám bízta a vezetést, kb. nyolc fiút adott a Vasastól. A rendes úton mentünk a Légi Fűpárkányhoz. A fővárosi és szebeni srácoknak szóltam, menjenek a felső úton, nehogy elkerüljük egymást, ha arra jönnének le. Alig keltünk át a Policandru völgyén, meghallottuk a kiáltásokat. A sátorhelynél már tudtuk, hogy merre menjünk tovább. Felkapaszkodtunk a meredeken, harántozással elértük a bozótost, ahonnan a kiáltás hallatszott, ami inkább nyöszörgés volt. És hirtelen megláttuk Ágh Jánost, ő kiáltott...
    – Nem mindjárt, nem mindjárt... De azért látszott, van még valami János mögött a bozótban. Lentről úgy néztem, hátizsák. Ágh mondta, hogy az Hermann. És azt hiszi, hogy már vége... Odamentem, megfordítottam. Kétrét volt görnyedve, arca lilás, már ki volt hűlve, a szeme kimeredve, pulzusa semmi... Ágh fel akart állni, de összeesett. A fiúkkal lehúztuk az ösvényre, átöltöztettük. Csak rövid ujjú trikó volt rajta, egy steppelt blúz és egy műanyag melegítőnadrág. Semmi több. A zsákjában találtunk egy száraz pulóvert... Siettünk a mentéssel, nehogy a János esetében is késő legyen. Faragóékat már nem is kerestük, mert a védkunyhótól üzentek, hogy ők hárman szerencsésen odaértek. Megtaláltuk viszont a Szörényi kötelét, tekergőzve majdnem az ösvényig lógott le. És a Csaba testére is rábukkantunk...
    – Kötélereszkedéssel értünk az aljba, mire megjöttek a hegyimentők. Nem volt náluk felszerelés, csak hordágyak... Volt egy összetűzésem velük. Az ő mentésük ugyanis abból állt, hogy Jánost a mi hordágyunkról áttették az övékére, s büszkén elvonultak. Begorombultam, s a megürült hordágyat odanyomtam egyik diáktársam kezébe, aki addig hűségesen cipelte a hegyimentők második hordágyát. Hagyd a fenébe, mondtam neki, vigyék csak a nagy hősök!
    (Jegyzőkönyvelte Jónás F. Péter 1983. október 20-án)

    Csibi Elek a vizsgálóbizottság kérdéseire válaszol
    – Hogyne, a Kupa első szakaszán is másztam, akkor egy másik útba mentem. Nem volt problémám! Az edzőnk is szokott velünk jönni, de most Gherasimot küldte. Ő szabta ki nekem a trasszét: másszál te ottan, a Kékben! Így mondta... Társként Ágh Jánost kaptam. Mondtam, adjál nekem jobbat, nem sétálni megyünk... Jánostól is kérdeztem, te bírnád-e? Igen, mondta. Lassan haladtunk fölfelé, Friciéket előreengedtük. Jól másztak, nem kellett rájuk várnunk. Még az elején megbeszéltük, hogy lefelé együtt jövünk...
    – Mondtam már, lassan mentünk, nem volt probléma. Szép trasszé a Kék Repedés, én mondom! Addig még nem másztam ott. De jött az eső. Az nem volt jó. A plafon alatt megálltunk. Múlt az idő, a János izmai berozsdáztak az állástól. Noszogattam, menegessen, ha nem, még itt alszunk. Késő lett, mire kiértünk. Hermannék segítettek Jánosnak kikecmeregni. Nagyon vizes volt a fal. Akkor kezdett hullani a havaseső...
    – Egész biztosan mondtam Faragónak, ha nem ismeri az utat lefelé, menjük a Babeléhez. De a gyergyóiak kiáltoztak: lefelé menjünk! Frici vezette a bandát, mind kérdeztük, mi a helyzet, mert nem leltük az utat. Mentünk visszafelé is, meg előre is. Szörényi ki volt fáradva. Én és Ágh segítettünk neki, de Hermann veszekedett Faragóval. Csaba nem akart elindulni. Mondtuk, gyere velünk, te Csaba, nem maradhatunk fent. De ő csak kiabált, hogy „mit csináltok, mit csináltok”... Nem csináltunk mi neki semmit! Egyre gyengébb volt, esett össze. Annyira elfáradt mindenki, hiszen semmit nem ettünk, nem ittunk. Nem is volt semmink! Frici azt mondta, elmegy segítségért, s azt is mondta, melegítsétek egymást, nehogy baj legyen. Akkor én is velük mentem. Hogy ne legyen baj! Szinte rögtön elakadtunk, s egyre csak a szakadékot, a törpefenyőket, a semmit láttuk a ködben. Ott kellett maradni. Otthon meg várt a feleségem, állapotosan, a nyolcadik hónapban... Mondtam Fricinek, ember, ne viccelj, nem maradhatunk itt! Meg voltunk gémberedve, az agyunk kikapcsolva. Nem tudtuk, hol, merre vagyunk. Azt se tudtuk, hogy ők ketten meghaltak, semmit se tudtunk. Éreztem, hogy fagyok meg. S mert vizelnem kellett, gyorsan be a kezemet, a hasam alá! Levizeltem a kezemet, olyan jó volt, hogy árad szét a meleg vér a karomban. Arra gondoltam, istenem, mit csinálunk, itt maradunk? Valahogy ki kell bírni... Faragóék próbáltak tüzet gyújtani, nehezen ment. Nem volt méteres lángja! Tornásztunk. Melegítettük egymást, raktuk a tüzet, hogy lent láthassák. Nem létezik, hogy ne látták volna! Nem akartak feljönni? Féltek? Kellett, hogy lássák, az nem létezik! Az éjszaka folyamán még kiabáltunk is lefelé... Reggel tájékozódni akartunk, hol vagyunk. Csupa hó és jég volt minden. Ahány törpefenyő, mindhez tettünk dupla kötelet, rappelezéshez, s leereszkedtünk a kunyhóhoz a sziklavölgyben. Lent volt a gyergyóiak edzője. Hamar teát főztek, tüzet raktak. Dzsemet ettem, teát ittam. Híg volt az agyam, nem tudtam semmit mondani, csak vacogott a fogam. Frici még tudott beszélni, magyarázta, merre menjenek a többiekért. Lent ágyba feküdtünk, aludtunk délutánig. Aztán mondták, mi a helyzet...
    – Mikor a tüzet raktuk, már nem emlékszem, mire gondoltunk. Azt hiszem, semmire... A fentiekre sem... Reggel, amikor megvilágosodott, én mondtam, nézzük meg őket. Faragó azt válaszolta, már nincs mit tenni.
    – Éjszaka én hallottam valamit odafentről. Talán kiabálást. Kérdeztem Fricit, mit csinálunk, ő hallgatott.
    (Jegyzőkönyvelte Jónás F. Péter 1983. október 15-én)

    Nyilatkozat
    Alulírott Faragó Ferenc, gyergyószentmiklósi lakos, Tulipán negyed, 15-ös tömbház, 1-es bejárat, II. emelet, 6. lakrész, a Vasas SE leigazolt hegymászója, az I. kategóriához szükséges valamennyi próba birtokában, sajnálattal kijelentem, hogy nem tudtam a bizottságnak segíteni az ügy tisztázásában, mert amíg ők dolgoztak, én hivatalos kiküldetésben voltam.
    Most, hogy visszajöttem, ezúton állok a rendelkezésükre.
    Néhány részlet a bizottság időközben elkészült jelentésében – szerintem – helytelen megvilágításba került. Pl. külön bemutatják valamennyi hegymászót: Hermannt, Szörényit, Porkolábat, Faragót. Viszont az első kettő esetében inkább a negatívumoknál időznek, hogy a gyenge felkészültséget igazolhassák.
    A jelentés azt írja rólunk, hogy nem volt magashegyi tapasztalatunk. De pl. 1982 nyarán alulírott, valamint Hermann Pál és annak testvére, Mihály a Magas-Tátrában töltöttük pihenőszabadságunkat, rossz időjárási viszonyok között, és több 6-os nehézségű utat másztunk. 1983 elején egyesületünk csapata – Hermann, Szörényi, Porkoláb és én – részt vett a Retyezát kupán. Rossz időben, havazásban, sőt hófúvásban nyertük el a kupát s szereztünk egy rakás oklevelet. Vagy: 1983 augusztusában Hermann-nal együtt a Fogarasban gerincvándorláson vettem részt. Előzőleg azt mondta az időjárásjelentés, hogy tartósan derült idő várható. Sátor nélkül indultunk el, s a csillagos ég alatt háltunk, zsákba bújva, 2000 méter fölött... De ez csak néhány példa.
    Írják továbbá rólam, hogy II. fokozatú mászó vagyok és kötélfőként nem volt szabályos beiratkoznom a Kék Repedésbe. Erre csak azt mondhatom, hogy 3 éve tevékenykedem a felnőtt csapatban. És az országos felnőtt bajnokság 1983. évi nyári szakaszán megmásztam volt a Kék Repedés rövid változatát. Ugyanis megvolt már valamennyi próbám az I. fokozathoz.
    A gyergyószentmiklósi mászók mind egy szálig saját pénzükön utaztak az Egyetemi Alpiniádra. Az első fordulóra Hegyi, Porkoláb és Szörényi ment el, de mert rossz idő volt, s későn érkeztek, már nem másztak. Ekkor döntöttek úgy, hogy az októberi szakaszra is benevezünk.
    A jelentés szerint többrendbelien is hibáztam. Íme az ezzel kapcsolatos álláspontom.
    Igaz, egészségügyi doboz nem volt nálam, de amióta mászok, még nem láttam olyan alpinistát, aki falba dobozt vigyen. Különben sem az illető dobozon múlott, hogy az történt, ami történt.
    Nem hagytam Szörényinek időt a pihenésre. Nos, a Szörényi–Porkoláb csapat esőben mászott, vizesek voltak. Hidegben, nedves ruhában várakozni mindenképpen kellemetlen következményekkel jár. Ráadásul két órán át ácsorogtak így a gerincen! A pihenés, lám, fatálisnak bizonyult Szörényi esetében.
    Elváláskor nem vizsgáltam meg Csabát. De hát engem se ejtőernyővel dobtak le oda, ahol elváltunk, hogy első ízben lássam őt! A kiszállás óta együtt ereszkedtünk. A fáradtság első jelei már a Fűpárkányon mutatkoztak nála, s a Belvederétől lefelé állapota egyre súlyosbodott. Mindezt anélkül is nagyon jól tudtam, hogy a nyaktörő meredeken visszatértem volna hozzá. Legfőbb gondom az volt, hogy mihamarabb a Coştilához érjek, hírül adjam a történteket, s egy csapat levihesse Szörényit!
    Reggel nem feléjük, hanem egyenesen lementünk. Ez igaz. De: szombat reggel óta voltunk úton, s vasárnap reggelig csak pár szem cukorka járt a szánkban. Az éjszakát a bozótban töltöttük, dermesztő fagyban. Bevallom, reggelre én is ki voltam merülve. Döntésem e gyengeség egyenes következménye. Csak a lentiek segítségében bíztam, csak arra gondoltam.
    Egy ilyen baleset után sokan ítélkeznek és gondolkoznak aszerint, hogy „mi lett volna, ha”, s ez alól én se vagyok kivétel. De ott fent másként gondolkozik az ember.
    Ez az én nyilatkozatom, amit fenntartok és aláírok.
    Gyergyószentmiklós, 1983. X. 27.

    Ágh János válaszai Hegyi Botond kérdéseire Sepsiszentgyörgyön
    – Te nem szerettél volna a Babele felé visszavonulni, miután nehezen másztad meg a Kék Repedést?
    – Olyan hamar besötétedett, hogy száz méteren még húszra se igen lehetett látni. Féltem a lejöveteltől, ez az igazság. Nem szeretek lefelé mászni. Kérdeztem, nem mehetnénk-e felfelé. Senki se figyelt rám, pedig ha csak egyvalaki is került volna, elindulok vele a Babele menedékházhoz.
    – Milyennek tűnt a Repedés?
    – Izgultam... Mikor Busténybe értünk, Gherasim azt mondta, valakinek be kell mennie a Kékbe. Csibi ráállt. Reggel bekaptam két szelet szalámit, negyed kilenckor kimentünk, vizet ittunk. Dumáltunk. Szabad mászásnak indult, jól ment. Akkor jött a nehézség, amikor a fal visszahajlott. Folyt le az esővíz a falon, de mi a boltozat alatt voltunk, nem áztunk. A 3-as bivaknál jót pihentünk Csibivel, kb. 13 óra felé járhatott. A cukorkámat is majdnem mind megettem. Friciék is velünk ültek, szivaroztunk...
    – Miért késtél úgy meg a kijövetellel?
    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    978963364790C
Webáruház készítés