Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Termék részletek


Bujtor László: Borges és a fraktálok_EPUB

Bujtor László: Borges és a fraktálok_EPUB
1 140 Ft1140

Bujtor László gondolatai Földünk körül, annak múltja és földtörténeti távlatai körül kalandoznak. Egy-egy pillanatkép a földtani múltból ütközik az emberiség által jelenleg diktált változás tempójából fakadó következményekkel.

Ezen esszékötete az elmúlt tizenöt év legjobb esszéiből ad válogatást. Egy tudósember gondolatai ezek a jelenről, gyermekeink jövőjéről, a civilizáció lehetséges irányairól, meghökkentő, évmilliós földtörténeti perspektívából vizsgálva.

Az esszék színvonalára jellemző, hogy a kötetbe beválogatott egyik írás 2008-ban "Az év esszéi" című antológia részeként is megjelent. (a Kiadó)

 

Tartalom:

Az Admiralitás logikája

Borges és a fraktálok

Darwin bulldogjai és az evolúciós gondolat ereje

Föld-képek történeti földtanról, globális felmelegedésről és a kyotói egyezményről

Ismét Föld-képek

A kultúra válsága

Mars - Metamorfózis történet

Miért nem szereti a fiam Vernét?

Möbius és Altamira

Új gyarmatosítás

Utunk a csillagokba vezet?

  • Részlet az eKönyvből:

    Altamira barlangjának titkai évezredeken át háborítatlanul szunnyadtak a föld mélyében – képletesen szólva: felfedezőjükre várva. Ugyanígy várt felfedezőjére a Möbius-szalag egyszerű csodája. Mindkettő a 19. században jutott nagyobb nyilvánosság elé. August Möbius végtelen és egyoldalú szalagját 1858-ban mutatta be a párizsi Tudományos Akadémiának, 1868-ban pedig egy vadász felfedezése alapján szerzett a világ tudomást az „őskor Sixtusi kápolnájáról”, az Altamira-barlang1 tizenötezer éves freskóiról. Ugyan, mi kapcsolhatja össze ezt a két távoli jelenséget? Látszólag semmi – mondtam volna még nem is olyan régen, míg egy előadás hirtelen összevillantotta, sőt, felfedeztette velem a kapcsolatot.

    Möbius-szalagot egy óvodás is képes készíteni – nagycsoportban egészen biztosan. 1858-ig mégsem csinált senki, sem gyerek, sem felnőtt – s August Möbius sem tudta megmagyarázni az egyszerű jelenség mélyén rejlő rendet (ez csak 2007-ben sikerült két matematikusnak). Ám a játékos elme számára vonzó a topológiai csoda: két kézben szemlélni a látszólag kétoldalú, ám valójában egyetlen oldalú végtelen szalagot. Próbáljuk ki: vegyünk kézbe egy vékony papírcsíkot, majd a papírcsík két végét közelítsük egymáshoz, mintha karikává akarnánk hajtani és összeragasztani. De ragasztás előtt a papírcsík egyik végét forgassuk el 180°-kal, és így ragasszuk össze a két véget. Kész is a Möbius-szalag! A kezünkben tartott felület különleges... Mindennapi tapasztalataink által vezérelve persze erre is rámondjuk: a Möbius-szalagnak (bármely másikhoz hasonlóan) két éle és két oldala van. De ha a szalag „egyik” élére, vagy „egyik” felületére rátapasztjuk ujjunkat (még jobb, érzékelhetőbb, ha filctollal folyamatos vonalat rajzolunk), hamar bebizonyosodik: a szalagnak bizony egyetlen oldala és egyetlen, önmagába záródó éle van! Illúzió a két oldal és két él, ezt csak a köznapi tapasztalatokból levont téves általánosítás „mondatja velünk”. A Möbius-szalagnak csak egy oldala és egy éle van, és mégis kettőt vélünk látni: mintha a világ egyetlen valóságának elménk kétféle leképezést tulajdonítana.

    Néhány hónapja az Akadémia emlékülést rendezett Charles Darwin születésének kétszázadik évfordulója alkalmából. Az egyik előadó az emberré válásról szólva különös kérdést vetett fel: ősmaradvány-e a barlangrajz? Elsőre megütköztem a provokatív szavakon: micsoda marhaság ez!? Mitől lenne ősmaradvány a barlangrajz? Aztán a szépen felépített előadást hallgatva a kérdés tökéletesen hatott. Elmémben Möbius-szalag csavarodott: összekapcsolódott két távoli tudományfelület. Nézzük csak!

    A természettudós paleontológus számára egy ősmaradvány igen jól megfogalmazható, fizikailag megragadható, csakugyan kézzel fogható entitás. Ősmaradványnak nevezzük a kőzetrétegekben megőrződött, egykor élt élőlények lágytestének vagy vázának maradványait, vagy az élőlények életműködésének nyomaként fennmaradt test-, váz-, és mászásmaradványokat, vagy az egyéb életnyomokat. Ősmaradványnak tehát nemcsak a dinó-csontokat tekintjük, de a megkövült csigák vázait, sőt, a kagylók héját kitöltő és kőzetté szilárdult üledéket is (mint a kagylóhéj belső felületét leképező lenyomatot). Ide sorolhatók továbbá az egykori tengerekben élt háromkaréjú ősrákok mászásnyomai, a tengerparton vándorló dinoszaurusz-csordák lágy iszapban hagyott és megkövült vonulásnyomai, és ugyanígy ősmaradvány az afrikai Laetoli2 néhány millió éves tufarétegeiben megőrződött előember-lábnyomok is. Emberi beavatkozás nélkül, a természet folyamatai révén véletlenszerűen keletkezett és fennmaradt életnyomok. De mit kezdjünk a barlangrajzokkal? A tudomány, mely már régóta megkezdte hasadozását, eleve kettévált természet- és társadalomtudományra, egymástól függetlenül, kétféle megközelítésben, két látásmód szerint magyarázza a barlangrajzokat. Ma már e két tudomány, az őslénytan és a régészet oly messze áll egymástól, hogy átjárás szinte nincs is köztük – párbeszédről nem is szólva... A régészet emberközpontúan intézi el a kérdést: a barlangrajzok nem ősmaradványok, hanem művészeti képződmények, az első műalkotások, az ember szellemvilágának leképezései. Tudatos alkotások, amelyek esztétikai célból készültek, vagy a kőkori ember hitvilágának manifesztumai. Semmiképpen sem a véletlennek köszönhető életnyomok, hanem a jövő ismeretét feltételező, jövőbeli generációknak szánt üzenetek. Ekként a szellemvilág és az ember kultúrtörténetének részei, semmi közük tehát a paleontológiához. Vitatkozom a magyarázattal, a széthasítással. Elég egy pillantást vetnünk Altamira vagy Lascaux3 festményeire, hogy meggyőződjünk: olyasmit látunk, mint a tufában megőrződött és megkövült Homo-faj lábnyoma: a falakon sokhelyütt ott van az okkerrel körbefújt emberi tenyér lenyomata. A lábnyom – mindenki által elfogadottan és a régészek által sem vitatottan – ősmaradvány. Ám ugyanazon Homo-nemzetség geológiai értelemben néhány pillanattal később élt egyedének kézlenyomatai már művészi ábrázolásnak, nem pedig ősmaradványnak minősülnének? Számomra túl éles a megkülönböztetés, ötletszerű a határvonal meghúzása. Biztos, hogy a 3,5 millió évvel ezelőtt élt rokonunk lábnyomát véletlenül, a tudatos megörökítés szándéka nélkül hagyta hátra a vulkáni hamuban. A 15 000 évvel ezelőtti ember viszont tudatosan készítette el tenyérlenyomatát a barlang falán, és ennek alapján gondolkodást, akár a jövő elvont fogalmának ismeretét, valamiféle tervezést feltételezhetünk. Márpedig „tudatos” ősmaradványt nem ismerünk. Kiemelhetjük tehát a barlangrajzokat az őslénytanból? Lényegét tekintve a tenyérlenyomat ugyanolyan fosszília, mint a tufába kövült lábnyom. Nem is erre vonatkozik a valódi kérdés, hanem az ábrázolt lények: vadlovak, bölények, mamutok sorára. Sok, mára kihalt állatfajt csak a csontmaradványaik alapján ismerünk, s így tudjuk rekonstruálni az egykor élt állatot: izmait, súlyát, megjelenését, méreteit. Színükről, kültakarójukról, mozgásukról azonban vajmi kevés fogalmat alkothatunk. Erről kizárólag az ősember által igen jó forma- és arányérzékkel, a realizmust már-már túllépő művészi vonásokkal ábrázolt, élethelyzetben megörökített festményekből értesülünk. (Megjegyzem: tudományos értelemben a barlangrajzokat alkotó embert egyáltalán nem tartjuk ős-embernek, hanem a modern ember, a Homo sapiens cromagnoensis első egyedeinek.) A természettudomány egyik diszciplínája, az őslénytan egyértelműen sorolja ezeket a barlangrajzokat az olyanfajta ősmaradványok közé, amelyek nem magát az élőlényt örökítik ránk, hanem annak leképezését – jelen esetben többszörös – közvetítő közegen keresztül. Az első közeg nyilvánvalóan az előember/ősember mentális tere, amiben a vadló, bölény stb. képe kialakult/leképeződött. A második közeg pedig maga a barlang fala és az alkalmazott anyagok: vörösagyag, okker, mészkő.

    Erőltetett lenne a párhuzam? Alaposabban megfontolva: nem. Ismerünk ugyanis olyan nyomfosszíliákat, amik ugyancsak többszörös közvetítő közegen keresztül maradtak ránk. Az ilyen ősmaradványok sajátos csoportját alkotják az egyik élőlény által egy másikon ejtett, majd ősmaradványként fennmaradt sérülések nyomai. A Bécsi Természettudományi Múzeumban őrzött kréta időszaki ammonitesz példányok, amelyeken a tengeri őshüllő harapásnyomai, azaz fogainak benyomatai megőrződtek, világhíres példáját adják a többszörös közvetítésnek. Az élőlény (ammonitesz) a ragadozó hüllő harapását túlélte, és elmenekült a halálos állkapcsok szorításából. Az állat külső váza, a héj megroppant ugyan és átlukadt,4 örökre megőrizve a támadó fognyomát, de az állat tovább élt (egy darabig) az ősi tengerben, majd természetes halállal kimúlt, váza a tenger aljára süllyedt, kőzetté vált, megmaradt. A harapásnyomok alapján rekonstruáltuk a támadót, és illesztettük be a földtörténeti középkor ősvilági táplálékpiramisába a Mosasaurus-t és a számára táplálékul szolgáló fejlábút. A barlangrajzokra pillantva én ugyanezt látom – 75 millió évvel később, nem tengeri, hanem szárazföldi környezetben, nem ammonitesz–dinoszaurusz interakcióban, hanem Homo sapiens–ősbölény viszonylatban. A predátor támadása és gyilkos eszközének nyoma fennmarad (a Mosasaurus fognyoma a héjon, és az ősember dárdájának rajza a falon), és megőrzi számunkra a fajok közti interakció ritka esetét: rekonstruálhatjuk az ősember zsákmányállatai között a lovakat, mamutokat, bölényeket, sőt, a vadászat módját is látjuk: lándzsáival és nyilaival ejti el a prédát. Ugyanígy maradt ránk a Mosasaurus vadászati technikája: állkapcsának hegyes és kúpos fogai kettéroppantják a fejlábú meszes héját, hogy annak értékes tartalmához hozzáférjen.

    Gondolataim papírcsíkja így fordult Möbius-szalaggá, s megértettem, hogy a barlangrajz egyetlen egység. Képviseli az ősmaradványt – ugyanakkor művészeti alkotás is. Akkor válik külön két funkciója (és hullik szét értelmetlen szilánkká csillogó szépsége), ha szakmai elfogultságból, szűklátókörűségből, egyetlen diszciplína felől közelítek. Csak így bomlik fel az egység, és szűnik meg az átjáró tudomány és tudomány közt: csak ekként nem felel régészet az őslénytannak, és fordítva. Ám ha a tudás és a dolgok teljessége felől közelítek, a természet egységét próbálva megragadni, felsejlik a Möbius-szalag. A korábban átjárhatatlannak tartott valóságot eggyé forrasztani képes topológia csodája megjelenik a barlangban: a két tudomány összeolvad, és egyben csodálhatom meg a valóság ezernyi arcát. Így megláthatja a régész a barlangi festményben az ősmaradványt, a paleontológus az ősmaradvány mögött fölsejlő emberi lélek teremtő erejét. Remélem, hogy egyszer a gerinceseket bemutató egyetemi őslénytani tankönyvek kihalt emlősök oldalain a csontvázak mellett feltűnik Altamira ősbölénye, és az ember kultúrtörténetét bemutató egyetemi régészeti tankönyvek lapjain a barlangrajzok mellett megjelenik a kihalt faj csontvázának rajza is. (Ha ez megvalósul, eltekintek attól, hogy ezek a tankönyvek a Möbius-szalagot is megemlítsék.)

    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633647172
Webáruház készítés