Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Bródy Sándor: Rembrandt. Egy arckép_EPUB

Bródy Sándor: Rembrandt. Egy arckép_EPUB
340 Ft340
  • Részlet az eKönyvből:

    Valóságos láza volt a látástól, mint amikor Az írástudót pingálta, akkor is kitört rajta egy benső forró hideg. A foga vacogott bele, főképp munka előtt. És most még jobban, mint azelőtt, mert külön attól is félt, hogy olyan régen nem dolgozott: a munkát elfelejtette. A szeme is romlott biztosan, ismerős kis ablakos szobája, ahol állványát feltüzelték, az sincs meg többé. És az zavarta legfőképpen, hogy csak most jutott eszébe a kép. Mért nem régen?
    - Furcsa ez! Hogy jutott eszedbe? - kérdezte az öndiskuráló. És a fiára gondolt. Titusz csak elcsavargott, elherdálja, amije van, és összetörve, megalázkodva odatámolyog hozzá, a karjába, az ölébe. A fiú arcát, és hogy lefogyott, nem látta, és nem is akarta látni. Ó, be lefogyott, milyen sovány! A hátát látja. A vékony vállát, amint a sírástól reszket!
    A kép maga... Alig várta a reggelt. Amikor világosodott, rá a vászonra! A szája úgy mozgott, mint a csecsszopóé, ha anyja emlőjéről álmodik. Csak festő tudja azt, hogy milyen kéj a gusztusos anyaggal, a buta, de engedelmes ecsettel, az erőszakos, de naiv kenőbádoggal dolgozni.
    Az író is azt mondja: “dolgozik”, de milyen nem igazi, milyen más az ő munkája a festőéhez mérten. Az írás, a jó, legtöbbször kín, de a piktúra mesterség és minden, úgyszólván testi munka: gyönyörűség. És ha nem csinálod, csak nézed, az is külön öröm. Ám jobb lesz talán, ha a közismert titokról nem sokat beszélek, még túlságosan bölcs lesz az olvasó, és lenézi a végén a magyarázó írót!...
    A két lány, az úri és a paraszti, szintén ott mozgolódtak a festő körül. A kis szolgálónak még valami hasznát lehetett venni, friss rongyot hozott, lenmagolajat kért kölcsön vagy jószagú terpentint, amire a tömpe orrú Rembrandt orra a jó érzéstől mozgott. A finom kisasszony viszont belebeszélt, tanácsokat adott.
    - Csakugyan? Igazán? Úgy találja? - ilyen válaszokat adott Harmens mester. Azért kétkedéssel nézte, amit csinált, előre, hátra ment. Alkotmányának az alapja, a két lába bizony tántorgott is alatta, de szerencsére nemigen vette észre, inkább azt hitte: a föld forog. (Abban az időben terjedt el ez a balvélemény.)
    Kis szolgálója háta mögött - nézvén a képét - megfogta:
    - No, no, öreg, öreg ténsúr. Vigyázzon, elesik!
    - Mért hagyja magának azt mondani: öreg! - szólt rá az úrihölgy.
    - Mert ez itt a képen, ami most csinálódik, ez a fiam. Akinek ilyen nagy fia van, mint ez a Titusz, az már vénember.
    - Ez a Titusz, akkurát ő! - kiáltott fel a cselédlány.
    Rembrandt nem zavartatta magát, ő is tudta már, hogy a hölgyek, akármilyen szépek és fiatalok vagy öregek és csúnyák legyenek is, a képhez nem értenek. Csaknem mindig az tetszik nekik, ami rossz, sekély, vagy ami még nagyobb hiba - a csinos. A festés, az igazság, az élet, bennük lakik, rajtuk át és általuk folytatódik, mégiscsak az tetszik nekik, és csupán azt érzik meg, ami cifra, csinált vagy élettelen. Be sokszor lenézi őket ezért a férfi, volt rá eset - én tudom -, hogy ki is szeret belőlük. De nem kell szomorkodni az egészen: - visszaszeret.
    A két lány ott táncolt körülötte a művésznek - be kár, hogy nincs e szónál jobb -, és a remegő, vörösbarna, a téglapor meg aranyos festékpásztákból gyorsan támadt, föltámadt az élet.
    A finom lány meglepődve nézte, csudálkozott, tisztelt. Ha nem volna kemény és nagy dolog, azt mondanám, hogy csak tisztelt. Elismerő és hízelgő tekintetet vetett az öregemberre, hogy ilyet tud. Sőt, már most valójában nem is látta öregnek.
    - Ó - mondá rajongással -, ezt nem tudják azok a férfiak, akármilyen fiatalok is, akiket én ismerek. Mit tudnak? Kereskedni. Kámfort, szegfűszeget, gyömbért venni és eladni. Meg aranyat. (Nem is olyan szép az arany.) Nekem van egy rokonom, aki el akar venni, az le tud vágni egy összetört lábat. De egy széklábat se tudna megfesteni... Ó, Rembrandt, ne menjen tőlünk soha el, mert amíg itt van, és láthatom, addig boldog vagyok!
    Markja - nem vagyok biztos, így hívták-e? -, a szolgálóleány nevetett, grimaszt vágott a házikisasszony olvadozó szemébe, és a pittyét félrehúzva morogta:
    - Elég régen tanulja, tudhassa. Meg mindhiába: ezt a ténsurat, tessen megtudni, mán négyszer is ellicitálták. Ha olyan nagy bűvész, mé van így ő? Egy inge van, éccaka kimosom, hogy másnap tisztája legyen. Nekem ugyan nem mesterember. Egy bádogos több, egy csónakfaragó még több. Az, aki groggot árul éccaka az utcán, az még több. Vett nekem új szoknyát? Kásmirból, amit ígért - nem vett! Botosba járok. Gyöngyöm nincs. Csipkém nincs. A fülembe semmi sincs, akár egy vadleánynak. Ennyit adok a mázolásra!
    Az annyi egy hang volt: a körmével piros szájába nyúlt, és a fehér fogát háromszor megpercentette a parasztnő, és nem tudom, vajon nem neki volt-e igaza? De a szigorú igazságért bizonyos, hogy testi fenyítékben lett volna része, ha ki nem menekül, ha be nem csapja maga után az ajtót. (Hogy aztán kívülről a kilincset ragyogóra tisztítsa; és a többi kilincset is, vad dühvel, szenvedéllyel és tudással, mind!)
    A gazdája engedelmet kért a jelenetért, és a súlyosabb szavakat, ha nem is tagadta le, de megszépítette. Egyedül maradt Heskiával. A nő a férfi megaláztatásától még inkább föltüzelve, képes lett volna ezt megcsókolni vagy legalábbis hagyni magát, hogy megcsókolják. Harmens azonban nem vette észre, dolgozott mámorosan, a szédülésig, a megbutulásig. Csak egy-egy tört mondatot vágott oda a megbabonázott őznek, ki saját arcát látja a tóban, és tovamenni nem tud, félős, hogy beleszédül...
    - Ha mindig velem egy műhelyben lett volna, mikor dolgoztam... Hogy megy most a munka... Ne menjen ki innen soha. De ebédre hívnak, hallja?! - mondá Rembrandt.
    - Minek enni, én nem is ennék! - szólt a lány, valóban karcsú, de nem törékeny, hosszan és merészen ívelt a törzse. Otromba szó és ostoba fogalom. Mint délszaki virágnak - megint az a virág! - a tölcsére. A fáradt ember, hogy munkájáról fölnézett, és feléje fordult, szinte megrémült a szépségétől.
    Enni és aludni nem tudott ezen a napon. Izgatott volt mindenféle gyönyörűségtől olyannyira, hogy ez éjszakán így beszélgetett magával:
    - Te, Rijn, elesett fiú, mégiscsak szerencsés vagy te! Szeret valaki. Olyan nagyszerű - bár zsidó - úrinő, hogy szépségre meg különösségre nincs nála előbbre való.
    - És te is szeretsz valakit. Nem őt. Mást.
    - Kit? No, megállj!

    eBook a Digi-Book kiadásában

  • Cikkszám
    9786155306532
Webáruház készítés