Bródy Sándor: Két szőke asszony_EPUB

Részlet az eKönyvből:

Hát az orvosok nem tudtak segiteni - ennyi az egész. Férje ölte volna meg, hiszen nem tud nézni egy nehéz beteget, nemhogy még megöljön valakit. Hiszen olyan lágy - olyan gyáva, mint egy ijedős gyermek, még az is rosszul esik neki, ha a cselédekkel esik valami veszekedés: »Csend, béke, nyugalom.« Igazában nem is igen vitatkozott többé magában erről a témáról. Nem akart többé az első asszonyra gondolni, mert ezek a gondolatok rendszerint fájdalmas melanchóliát bocsájtottak rá. Mit búsítsa magát, mire való ez az egész gyötrelem, micsoda haszna van ennek?
Elért egész idáig és végre ebben is megnyugodott. Nem volt többé semmi, a mi derültségét zavarhatta volna. Teljesen átadhatta magát a gyönyörűségnek: kettős életet élni. Ajkára odatapadt férje ajka, azt nem érezte; kezén volt egy pont, melyet valaha megcsókolt valaki: azt érezte folyton.
Az volt jó, hogy ezt nem tudta senki, de rossz, nagyon rossz volt az, hogy olyan keveset lehetett egyedül. Tavasz lett, a férj munkája kevesebb, nagyon gyakran mentek ki együtt a ligetbe, vagy vacsoráztak együtt a zöldben valamelyik hôtel nedves asphaltján, csinált növényhez hasonló leanderek között. Régi udvarlói is új tűzzel támadtak föl ellene, most már mulatott rajtuk és egyet bolonditott is, azt, a ki úgy fejezte ki mélységes figyelmét, hogy épen olyan melltűt csináltatott magának, mint a milyen broche-ot ő viselt rendesen.
Hanem azért nagyon örült annak, a mikor végre - május végével - kihurczolkodtak rendes nyaraló helyükre a Zugligetbe.
Ott egészen maguk között élnek az asszonyok, néha egész napon át hálóköntösben, keveset járkálnak és sohasem olvasnak annyit, mint épen ilyenkor. Reggeltől délig, déltől estig ülnek a nyaraló terrasán, kezükben valami franczia, német, vagy - elvétve - valami magyar olvasmánynyal és jórészt nem igen örülnek, ha valami látogató jön ki a városból. Úgy is elég baj van a gyermekekkel, boneokkal, a kik összejárnak és mindenféle ismeretségeket kötnek. Az asszonyok legfőbb gondja itt, hogy melegük ne legyen, mig a férjek folyton izzadnak odaát a városban. Összetörődnek, a mig kiérnek ide és csak enniök, aludniok lehet itt a szép, a drága, a kiczirkalmazott zöld térségeken. A munkások szokásaival hasonlatos az, hogy úgyszólván csak vasárnap beszélnek egymással férj és nő, de akkor aztán ugyancsak kibeszélik magukat.
Elhatározták, hogy Kálmán Ottó ebédelni sem fog hazajárni, a hôtelben eszik, minek törné magát össze. És a feleségnek nem valami jól esett, hogy egyedül kell ebédelnie egész nyáron át. Unalmas volt, nem evett jó izüet soha. Néha, estenden, szinte örült, ha meglátta férje fehér czilinderét a meszes úton fölfelé lebegni.
A férj hozzá volt már szokva, hogy az asszony estve várta a terrasz előtt. És egy napon megrémült, hogy hazajövet nem találta ott. Bement a szobába, szólitotta keresztnevén: »Hanna, Hanna!«
- Itt vagyok! - válaszolta egy szinte változott hang az ágyból.
Hanna az ágyban feküdt, állig betakarózott. Hideg lelte, reszketett egész testében:
- Fázom, fázom! - gügyögte, mint egy gyermek.
A férj, mint mindig, ha valami baj érte őt vagy övéit, kétségbe volt esve, kapkodott fűhöz-fához, tele volt panaszszal. Az asszony összeszoritotta ajkait, behunyta szemeit, látszott rajta, hogy kellemetlen neki azt a kétségbeesett arczot látni most. Hiába fakgatta, nem felelt mást, mint azt, hogy: »fázom, hideg lel, nagyon!«
* * *
A mikor a professzor - mert nem a házi orvost hivták - egy órai visit után elment, a férj ujra visszanyerte minden életkedvét és gyöngéd élczeket faragott az asszonyra, a ki most még rosszabb színben volt; alig lehetett ráismerni. Fagyos sárgaság öntötte el arczát, ajkai lebiggyedtek, egészen belemerült mélységes szomoruságába.
Mint valami nagy csapás, ugy leütötte lábáról délelőtti fölfedezése, melyet az orvos most megerősitett. Kétségbeejtette az a gondolat, hogy anya lesz, anyának kell lennie és ez ellen nem védekezhetik. A mi phantásia csak volt fejecskéjében, azt mind fölzavarta ennek a várható eseménynek a tudása. Például egy pillanatban úgy érezte, mintha ezzel árulást követett volna el. Ki ellen? Kétségkivül az ellen, ki messziről, olyan nagylelkü módra szereti és a kit ő is szeret. Máskor meg az jutott eszébe, hogy majd egyszer fel fogja keresni a tisztet és megkéri: »védelmezze gyermekét, vegye pártfogásába«. Úgy kiszinezte magának, annyira elgondolta ezt a képet, hogy még álmodott is róla. Másnap már bágyadtabban gondolt rája. Kedélye nem vetett többé olyan nagy hullámokat, állandóan valami fázós hangulat vett erőt rajta. A mi még valamelyest ruganyossá tette, az volt, hogy várt... várt...
Várt az egész nyáron, az egész őszön, alig lépve ki a házból, csak a legszükebb körrel érintkezve. Még a Renéet is egészen elidegenitette magától, gyakran elszökött előle a lugasba. Néha meg nagyon is kivánta látni.
Egyszer a kocsisát küldte érte.
Renée nem váratott magára s mert a férj is ott volt éppen a mikor megjött, hát egyszerüen azt mondta neki: menjen el, valami titkuk van, de ne hallgatódzék, mert olaszul fognak beszélni és azt ugy sem érti...
Tényleg olaszul szólt Hannához.
- Azért hivatott, hogy megkérdezze tőlem, nem láttam-e a tisztet. Fogadni mernék, hogy azért hivatott. Ne ellenkezzék, ne válaszoljon, mert akkor nem tud meg semmit sem. Nem láttam a tisztet, a tiszt eltünt; hová tette a katonámat? Minden tréfaság nélkül, ez az ember elillott, mint a napon felejtett Ixia Lys, és nekem pedig föl kell találnom őt, mert...
A nagy Renée ráült a pianino billentyüire, nagy, vörös, pipacsos kalapjában, melynek karimája alól sanda szemeket vetett az asszonyra:

eBook a Digi-Book kiadásában