Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Termék részletek


Benedek Elek: Toldi Miklós_EPUB

Benedek Elek: Toldi Miklós_EPUB
340 Ft340

Benedek Elek: Toldi Miklós

eBook kiadás EPUB formátumban

  • Részlet az eKönyvből:

    Gyűltek, gyülekeztek Trencsén mellett a magyar hadak, indult Lajos király is Budáról nagy, fényes kísérettel. Budán, Pesten s amerre elvonult a király, tenger nép verődött össze, csudalátni. Hiszen volt is csudálni való. Mert ilyen hadbaindulást sem látott még ember, mióta a világ: világ. Hosszú sorban rengeteg nagy szekerek döcögtek az úton, megrakva hordókkal, kenyerekkel, mindenféle ennivalókkal. Jó, jó, kenyér nélkül, bor nélkül csak nem megy el messzi útra a király az ő népével (Ki tudja, kapnak-e az úton elegendőt?), de mire való a rengeteg sok aranyos, cifra hintó? Minden hintó elé hat ló volt fogva, s minden három lóra esett egy kocsis, valamennyi olasz gúnyában. Hát ló mennyi, amit vezetéken vittek! S mind felnyergelve, de milyen nyereggel! Ragyogtak az aranytól, ezüsttől, csillogó díszektől. Szekerek előtt, szekerek mögött, oldalt egy sereg cseléd, s mind olasz gúnyában, harisnyásan - ugyan mi szükség van ennyi ingyenélőre? Talán bizony nem is hadba, de lakodalomba megy a király!
    No, majd meglátjuk, bízzuk csak rá.
    Ott volt már a magyar sereg Trencsénben, mikor a király megérkezett, s hogy végigjárta, -nézte a gyönyörű hadat, mosolygott elégedetten, bólintgatott, egyikkel-másikkal szóba állott, aztán visszahúzódott a sátrába s megírá levelét a cseh király-császárnak. Azt írá pedig levelében a király, hogy: bizony megesmérem, kedves király bátyám, birodalmi császár, hogy bár fiatalabb vagyok, mint te, még nem valék nálad. Szégyellem is nagyon, de hát sok gondom volt, hiszen tudod te jól, nekünk királyoknak tenger sok a dolgunk... Ámde most, hogy éppen Trencsén mellett a hadam, s idejövék, hogy megszemléljem, gondolám: közel esik Prága, könnyűszerrel meglátogathatnám én kedves bátyámat. Nem mennék én haddal, csak udvari néppel, s némi ajándékkal: éppen azért kérlek, küldj nekem levelet, mégpedig hit alatt, királyi pecséttel: magamnak s népemnek nem lesz bántódása.
    Háromszor is elolvasta a cseh király a levelet, fejét csóválta, nem akart hinni a szemének. Talán a követ nem mondta el az egész üzenetet? Vagy elmondta, s Lajos csakugyan megijedett? De hátha csak színleli az alázatosságot? Mért gyűjtötte össze hadát Trencsén mellett?
    Hát bizony, sehogy sem tetszett ez a dolog a cseh királynak, nem is mert válaszolni a maga eszétől, hanem nyomban tanácsot hívott egybe. Választófejedelmek, érsekek, világi nagyurak voltak a tanácsban, ezeknek felolvastatá Károly a magyar király levelét, mit szólnak hozzá. Ő maga előrebocsátá, hogy rettentő nagy veszedelemtől tart, szükségesnek vélné, hogy hadba szálljon minden tartománya, de a választófejedelmek s a többi urak csak úgy ímmel-ámmal vették a dolgot, nemigen lelkesültek a háborúért, ellenben nagy igyekezettel magyarázgatták jóra Lajos király levelét.
    - Ugyan mi veszedelem fenyegethetne? Idézték - megjelent. Ezt majd feljegyezzük róla, hogy le ne tagadhassa. Ajándékot hoz - mi adónak tekintjük.
    - Helyes - mondotta a császár. - S ha éppen cselt vetne, mi is vethetünk cselt..., s lesz majd erősebb fegyverünk is...
    No, ebben szépen megnyugodott a bölcs tanács, s nyomban írta is válaszát a császár: édes méz volt annak minden szava. “Csak jere, édes öcsém, ölelő karokkal, tyúkkal, kaláccsal vár a te szerető bátyádurad.” Lajos király pedig, ahogy Károly levelét kapta, titkos tanácsra hívta az urakat a trencséni várba. Maga Toldi strázsált az ajtón, nehogy egy szó is kijusson a tanácskozásból. Bezzeg, hogy a vitéz urak, amint megértették a király szavából, hogy Károly császár voltaképpen tőrbe akarja csalni a magyar királyt mézes-mázos szavú levelével, szörnyű haraggal kardjukra ütöttek, s egy szívvel-lélekkel kiáltották: Hadd induljon a sereg! Be kell vennünk Prágát!
    - Be kell vennünk, be!
    De a király lecsendesítette az urakat.
    - Nem úgy, urak! Nem izenek én hadat Károly császár ellen. Magam megyek hozzá, szemtől szembe akarok állani vele, hadd ismételje meg az izenetjét.
    - Baj lesz ebből, felség - mondották az urak. - Félünk, megcsúfolja magyarok királyát a csehek királya.
    - Ej, mi baj lehetne - vágott közbe Toldi -, ha én is ott leszek!
    Mosolygott a király, szeretettel nézett jó Toldi Miklósra. A tekintetével végigsimogatta leghívebb vitézét. Aztán intett a kezével, csend lett, halálos csend a teremben.
    - Figyeljetek ide - kezdette a király. - Kalandra indulok, de nem könnyelműen. Ajándékot ígértem a császárnak, hát viszek is. Láttátok, ugye, hogy mi sok szekérrel, hintóval jöttem. Nos hát, ezekkel megyek én Prágába. Szekerek s hintók mellett szere-száma nem lesz a mindenféle cselédnek. De milyen cselédek! Olasz gúnyában csupa magyar vitéz! Jól tudom, nem volna illő ez a játék: hívott vendég áruló módjára lépjen egy városba. Ám, ti nem tudjátok, hogy mit tervel ellenem a császár. A követünk megneszelte, hogy foglyul akar engem ejteni. Nos, ha ezt akarja, ám csak próbálja meg. Kardra karddal, cselre csellel felelek én!
    Az öregeknek még mindig nem tetszett a dolog: féltették a királyt, hátha balul üt ki a vakmerő kaland. De nem merték ingerelni, mert jól ismerték a természetét: mennél jobban intik, csendesítik, annál jobban nekitüzesedik. De ha már így van, ahogy van: javallották, hogy Toldi legyen a király személyes inasa, a vitézek színe-java legyen a kíséret, meg a “cselédség” is. Szépen pennára szedték a java vitézek nevét, mindössze sem sokat, de Toldi még a keveset is sokallotta: minek annyi ember? Közben a király parancsolta Laczfi Endrének, hogy a hadak élén ő is induljon két nappal később, ő is törjön be Morvába, s nézze, hogy melyik út visz egyhamarább Prágába...
    Egy szó, mint száz: aprajára meghányták-vetették a tervet, s másnap éjjel indult Lajos király olasz gúnyás vitézeivel, rengeteg szekérrel, hintóval. Hej, mit kacagtak a vitézek, míg olasz bőrbe bújtak! No, csakhogy kikacagták magukat, mert az úton nem volt helye a kacagásnak, pedig bizony nehezen állották meg, ha egymásra néztek. Különösen Toldi... Hej, Uram Jézusom, milyen figura volt, milyen maskara volt!
    Hát volt, amilyen volt, Toldi is, a többi vitéz is, mindegy, csak a kaland sikerüljön. Hiszen majd meglátjuk, sikerül-e, nem-e.
    Elég az, hogy a kezdet nem volt erősen biztató: mindjárt a határnál akkora őrség fogadta, hogy felével is megelégedhetett volna Lajos király. Voltak három annyin, mint a magyar vitézek, s ugyancsak megadták a tiszteletet a királynak: elöl-hátul, a szekerek, a hintók mellett sűrűn csillogtak-villogtak a cseh lándzsák. Összenéztek titkon a magyar vitézek, az olasz bőr alatt feszült az acéling, a szekereken volt fegyver elegendő: hej, csak engedné a király, elbánnának ők a cseh lándzsásokkal!
    - Nem, nem - intette le a király a szilajvérű vitézeket. - Csak mutassatok nyájas arcot.
    Há’szen mutattak is, jelekkel diskuráltak is, s egy órát sem mentek együtt, a magyar vitézek annyit már megértettek a nyelvtörős szavakból, hogy szeretnék a cseh bajtársak megkóstolni a magyar bort.
    - Adjunk-e nekik? - kérdezte Toldi a királyt.
    - Nem, nem. Egy korty italt se adjatok nekik. Hanem aztán ott, ahol megállunk, pihentetünk, hagyjátok, hogy - emeljenek el egy hordót!
    Jól gondolta ezt ki Lajos király. Amint első este megállapodtak, tábort ütöttek, s a magyar vitézek színleg hortyogni kezdettek, szép suttyomban lehengergettek egy hordót a szekérről, s bezzeg, hogy mind egy cseppig megitták a cseh vitézek. Másnap, harmadnap is kiürítettek lopva egy-egy hordót - ez volt ám az élet! Világ végére is elkísérték volna Lajos királyt.
    Még meg sem érkeztek Prágába, híre ment előre, hogy mi tenger ajándékot hoz a magyar király. Csődültek a népek mindenfelől csudalátni, s Prága város kapujában olyan nagy tisztességgel fogadták a királyt, hogy a szentséges római pápa sem kívánhat vala ennél nagyobb tisztességet. Zászlókba borult a város, a vár, zúgtak a harangok, s a kapuban ékes beszéddel üdvözlé az érsek. Aztán nagy fényes kíséret szegődött mellé, úgy kísérték a városba, a császári palotába. Nem a várba, ahol lakozott a császár, no de, mindegy: majd oda is elmegy Lajos király.
    No, ha tisztességgel fogadták, meg is emberelte Lajos király a város elejét: az urakat, a tiszteket, az előbbkelő polgárokat mind meghívta vacsorára. Hanem aztán ez a vacsora nem afféle mesebeli vacsora volt, hogy azt mondja: tál, tányér elég volt, étel, ital kevés volt. Tál is, tányér is, étel is, ital is volt itt elegendő, több annál, csak úgy folyt a mindenféle jó lé.
    - Dínomdánom, sógor, ez ám csak a jó bor! - mondogatták a magyar vitézek, s sűrűn koccintgattak a cseh urakkal, akik fenékig hajtották a serleget, merthogy ilyen finom bort nem ittak, mióta a világra születtek. Virágos kedve kerekedett a királynak is, pedig tudta, hogy bezárták Prága kapuját, s szép szerént meg sem nyílik az. Még akkor sem lohadt le a kedve, mikor jött a császár követe, s mondá Lajos királynak, hogy császár őfelsége hallott már Lajos király megjöveteléről, örvend is annak erősen, merthogy úgy is illik: szolga az uránál tiszteletét tegye, s adóját elhozza. El is várja holnap fent a várban, kegyesen fogadja őt is, adóját is, máskülönben Prága kapuja többé előtte meg nem nyílik.
    Jó képet vágott a király a dölyfös üzenethez, még meg is kínálta a követet: igyál, ecsém, te is, tudom, megszomjaztál, míg ideloholtál. Fiam, Toldi, serleget a markába!
    Nyomott is egyet Toldi, de akkorát, hogy a követ nem bírta, Toldi tartotta a serleg talpát: úgy hajtotta fenékig. S folyt tovább az eszem-iszom, dínomdánom, s mire kivirradott, mind asztal alá fordultak a cseh urak, de bezzeg, a magyarok állották a vigasságot: egy az, hogy jobban győzték az ivást, más az, hogy vigyáztak is magukra. Ittak, ittak, de úgy ittak, hogy a serleg sohasem ürült fenékig.
    Hát odakint a városban mi történt? Ott sorban állottak a rengeteg nagy hordók, azt mind csapra ütötték, ihatott boldog-boldogtalan, amennyi beléfért, népség, katonaság: hadd emlegessék meg a magyar király vendégjárását. Virradatkor aludott az egész város: mindenkit levert lábáról a magyar király bora. Hiszen csak erre vártak a magyarok, nosza, először is a város kapujához, az alvó őröket egy szálig megkötözték, aztán sorba járták az utcákat, a részegen alvó, fetrengő katonákat szintúgy megkötözték, s akkor: rajta, rajta! Megpendült a dob, recsegett a rézkürt, vad lárma verte fel az alvó Prága csendjét. Szikráztak a kövek a paripák patkói alatt, veszettül vágtattak utcáról utcára, erre-arra száguldottak a magyarok, hogy mennél többnek lássa az álmából felriadott nép - haj, égszakadás, földindulás, szaladj te is, pajtás! Hiszen szaladtak is összevissza az álmos szemű csehek, volt jajgatás, ordítozás, összevissza lárma. Pedig vért nem is ontottak a magyar vitézek, csak inkább a levegőbe vagdalkoztak, de mindegy: a megrémült emberek szeme ezerszámra látta legyilkolni a katonákat, a polgárokat, s mire a nap felragyogott: csupa fehér zászlót látott lobogni a házakon. Kegyelem! Kegyelem! Mind ezért rimánkodtak a fehér lepedők. Hát a cseh vitézek hova lettek? Azok bizony vagy megkötözve fetrengettek, vagy ide-oda elbújtak: azt hitték, egész hadsereg lepte el a várost.
    Jó, jó, de mi lesz, ha észreveszik magukat? Hogy voltaképpen egy csapatnyi magyar forgatta fel Prágát? Gondolt erre is Lajos király, nosza, a kapuhoz, ki kell azt nyitni! Az ám, ha az olyan könnyen menne! Nehéz vashevederek a kapun, lakat temérdek rajta, de mekkora lakatok: szent igaz, hogy jól bezárták Lajost a kalitkába. Sebaj, itt van Toldi: széles vállát nekifeszítette a kapunak, emelintett rajta egyet, hogy megropogott a csontja belé, de bezzeg recsegett-ropogott a kapuzár, bomlott a fő fal is: szörnyű döndüléssel kifordult a kapu.
    - Most őröket ide! Se ki, se be! - kiáltott a király.
    Nyomban elállották a kaput a magyar vitézek, de hogy, hogy nem, egy cseh valahogy kisurrant köztük, s lóhalálában nyargalt a várba, hírt adni a császárnak: oda Prága, oda! Bevette a magyarok királya.
    - Ohó, öcsém, várj csak! - rikkantott Toldi Miklós. - Vágtatott a király, mellette Toldi, szélnél sebesebben, nyomukban válogatott vitézek, közben Toldi előreugratott, s mikor éppen a lépcső aljába ért a hírvivő cseh, úgy kólintotta fejbe szeges buzogányával, hogy menten fűbe harapott. Merthogy a várban semmit sem tudtak arról, mi történt a városban, míg odafent békén aludtak, csak most, hogy széllel-lobbal ott termett a király kicsiny csapatjával, kezdettek észretérni: nem így szokott egy hűbéres uránál megjelenni! De nem ám!
    Már fent vannak a palotában, Toldi mindenütt a király oldalán, üti, löki félre a cseh alabárdosokat, vagy három szobán így lökdösik át magukat, aztán - nincs, aki bejelentse a magyarok királyát, s hát ha volna, kérnék-e erre: nagy zajjal belépnek a nagy palotába, ahol a császár ült aranyos trónusán, két oldalán tíz fejedelem, mind a hűbérese, körös-körül alabárdos vitézek: így várta a császár a tizenegyediket, magyarok királyát.
    Belép Lajos király, nyomában a magyar vitézek, a császár ránéz merőn, gőgösen, várja: mi lesz, hajt-e térdet-fejet neki Lajos király. Hiszen azt várhatja. Visszanézte Lajos merőn a császárt, szemét le nem vette róla, csak nézte, nézte, nem szólt csak egy szót sem.
    - Kezdjünk már valamit, felséges királyom - szólott halkan a háta mögött Toldi. - Sehogy sem tetszett neki ez a hosszú hallgatás: égett a föld a talpa alatt, még jobban égett kezében a buzogány, amint ütésre szorongatta. De Lajos király csak hallgatott, hallgatott, pedig Toldi már a sarkát is nyomkodta felséges urának. Végre is a császár szólalt meg. Intett a hírnökének: eredj, szólj neki, lépjen már közelébb. Mi dolog az, hogy nem hajt térdet-fejet nekünk?

    eBook a Digi-Book kiadásában

  • Cikkszám
    9786155295119
Webáruház készítés