Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Benedek Elek: Csudalámpa_EPUB

Benedek Elek: Csudalámpa_EPUB
540 Ft540
  • Részlet az eKönyvből:

    Volt egyszer egy király s annak egyetlenegy fia. Mikor ez a fiú megszületett, a király egy üvegpalotát építtetett s a gyermeket a dajkájával együtt abba a palotába költöztette. Nem volt szabad a palotába belépni senkinek; sem férfinak, sem asszonynak. Azt akarta a király, hogy a fia, míg nagy legénnyé nem serdül, ne lásson semmiféle emberi lelket a dajkáján kívül.
    Már 5-6 esztendős volt a gyermek, s a kenyeret mindég karéja nélkül ette, a húst meg csont nélkül. Egyszer azonban a dajka megvétette a dolgot, s a kenyeret karéjával, a húst pedig csontjával adta.
    – Mi ez? - kérdezte a fiú.
    – Ez kenyérkaréj, ez meg csont, - felelte az asszony. - Igy csak igazán tápláló a kenyér: a karéjával! A hús is csak így igazán tápláló: a csontjával!
    A gyermek megette a kenyér karéját, a csontról lerágta a húst s igen ízlett neki. Akkor aztán mit gondolt, mit nem: mikor a csontról lerágta a húst, nekilódította a csontot az üvegfalnak s egy nagy táblát kitört. Odaszaladt a kitört ablakhoz, azon kihajolt s lenézett az utcára. Hát mit látott, Istenem?! Az utcán rengeteg sok ember járt fel s alá: férfiak, asszonyok.
    – Hát ezek kik s mik? - kérdezte a fiú.
    – Ezek emberek, mint mi, - felelte a dajka.
    A fiú elhallgatott, aztán csak annyit mondott a dajkának:
    – Hagyj magamra!
    Azzal lefeküdött az ágyába s három napig fel sem kelt. Nem is ivott, nem is evett: hiába kínálta a dajkája. A dajka szörnyen megijedt. Szaladt a királynéhoz, jelentette, hogy mi történt. Jött a királyné nagy megijedve s kérdezte a fiát:
    – Édes fiam, mi bajod? Miért nem eszel? Hivassak orvost talán?
    – Nem, nem, édesanyám, ne hivasson orvost! Hivassa az apámat!
    Elhívták a királyt. Kérdezte az is:
    – Mi bajod van, édes fiam?
    Mondotta a fiú:
    – Apám! Fiú vagyok én, vagy leány?
    – Mit jelent ez a kérdés? - kérdezte a király.
    – Azt jelenti, hogy láttam az utcán embereket járni fel s alá; férfiakat s asszonyokat. Elgondoltam: mi lehet az oka annak, hogy nékem nem szabad lemenni az utcára. Hogy én nem járhatok ott, ahol a többi fiú. Nem leszek én addig jobban, apám, amíg ki nem eresztesz az utcára.
    – Jól van, fiam, hiszen kimehetsz! Eddig csak azért nem akartalak kiereszteni, mert attól féltem, hogy vagy téged megbánt valaki, vagy te megbántasz valakit.
    – Miért bántanék én meg mást s miért bántana meg más engem? - mondotta a fiú.
    Jól van, a király megengedte, hogy a fiú lemenjen az utcára. Lement egyedül, egymagában. Sétált fel s alá az utcán, egész nap. Aztán lement másnap is. Sétált mindenfelé a városban: nem történt semmi baja. Harmadik nap észrevette, hogy istálló is van a palota mögött. Odament. Az istálló előtt állottak a lovászok. Mind szaladtak elébe; kezet csókoltak neki. Aztán bement az istállóba. Látta, hogy ott szebbnél szebb lovak vannak.
    – Vezessetek ki egyet s nyergeljétek fel! - parancsolta a lovászoknak.
    Kivezették a legszebb paripát, felnyergelték s a fiú felpattant a paripára. De egy lovász is vele ment. Két nap egymásután a lovász kísérte a királyfit, de a harmadik nap megtiltotta.
    – Többé ne jőjj velem! Ezután magam akarok lovagolni!
    Harmadik nap csakugyan maga lovagolt ki a királyfi. De amint vágtatott az utcán, nem törődött a járó-kelő emberekkel, nem kiáltotta senkinek előre: »Álljatok félre!« s csakúgy lökdöste félre az embereket. Egy öregasszonyt elgázolt, egy embernek meg a csontja törött el. Nagy volt emiatt a felháborodás az egész városban.
    – Micsoda királyfi! - mondották az emberek. - Lovagol nagy bolondul a városban! Nem törődik velünk! Nem kiáltja jóelőre, hogy álljunk félre! Hány embert tett már szerencsétlenné!
    Egyszer aztán, amikor éppen javában panaszkodtak az emberek az utcán, arra ment az az öregasszony, akit a királyfi elgázolt.
    – Mit beszéltek ti a királyfiról? - kérdezte az öregasszony. - No, megálljatok csak! Megyek a királyhoz s bepanaszollak titeket! Tudom, hogy a király a fejeteket véteti!
    Csakúgy lökdöste félre az embereket.
    Megijedtek az emberek s mondták az öregasszonynak:
    – Hiszen mi nem is beszéltünk a királyfiról!
    – Hallottam én! - mondotta az öregasszony.
    De mit gondolt, mit nem, azt mondta az embereknek:
    – No, jó, ne féljetek! Nem panaszollak be a királynak, hogyha adtok nekem pénzt, elegendőt. De még egyebet is teszek ám. Megmutatom, hogy a királyfi elmegy a városból, s rövid idő alatt senkit se gázol el.
    Az emberek megörültek, összegyűjtöttek vagy 10.000 piasztert az öregasszonynak s ez másnap szépen kiállott az utca közepére, éppen oda, ahol a királyfi lovagolni szokott, s bár a királyfi jó messziről kiáltotta: - Állj félre, öregasszony! - nem állott félre. Bezzeg, hogy a királyfi elgázolta. Hej, kiabált az öregasszony, de hogy kiabált s miket kiabált! Azt kiabálta Ali herceg után:
    – Igazi szép királyfi vagy! De ugyan mitől vagy olyan büszke? Talán bizony elhoztad már Szinetdurt hét tengeren túlról, saskeselyűk hátán?!
    Többet nem mondott az öregasszony, s csendesen félreódalgott. A királyfi pedig hazament s ahogy hazament, lefeküdött az ágyába. Betege lett annak a mondásnak, amit az öregasszonytól hallott. Tépelődött rajta, hogy vajon mi lehet az értelme annak a beszédnek? A dajka nagy ijedten szaladt a királynéhoz, jelentette, hogy a királyfi nehéz beteg. Jött a királyné, kérdezte:
    – Mi bajod van, édes fiam? Hivassak talán orvosokat?
    – Ne hivass nekem orvosokat, édesanyám; hanem hivassátok ide, amennyi öregasszony van a városban, mind!
    Egyszeribe kihirdették a városban, hogy ahány öregasszony, mind jőjjön föl az üvegpalotába. Jöttek is az öregasszonyok, szörnyű ijedten, hogy mi lesz velük, mit akarnak tőlük? Sorba állottak a királyfi elé. Az megnézte őket, jól megnézte egyenként; de nem volt közöttük az az öregasszony, akitől azt a különös beszédet hallotta.
    – Nincs itt, akit én keresek! - mondotta szomorúan a királyfi.
    – Még van egy igen öreg asszony, - mondották az udvarbéliek - de az olyan öreg, hogy gyalogszerrel nem tud idejönni.
    – Küldjétek hát hintót érette! - parancsolta a királyfi.
    Egyszeribe befogattak, elküldöttek az öregasszonyért, hozták is azonnal. A királyfi igen kegyesen fogadta az öregasszonyt; leültette, még meg is vendégelte s kérdezte tőle nyájasan:
    – Mondd meg nekem, mi az értelme a te beszédednek, amit tegnap hallottam tőled? Ki az a Szinetdur?
    – Hej, édes fiam, messze, erős messze földön lakik Szinetdur. Ott csupa emberevők s szörnyetegek laknak. Hét tengeren túl van az az ország s oda másként nem jutsz el, csak saskeselyű hátán.
    – Jól van! - mondotta a királyfi s egy jó csomó pénzt adott az öregasszonynak. Akkor aztán mondotta az anyjának:
    – Édesanyám, nekem el kell utaznom!
    – Hová, édes fiam?
    – Hét tengeren túl, ahol Szinetdur lakik.
    – Óh, édes fiam, drága fiam, aki neked Szinetdurról beszélt, az rosszat forral ellened! Maradj itthon, édes fiam!
    – Nem, nem, hiába, édesanyám, nekem el kell mennem! Nem lesz addig nyugalmam!
    A királyné szörnyen megijedt, üzent az urának, jőjjön. Jött a király azonnal, kérdezte:
    – Mi baj?
    Mondotta a fiú:
    – Apám, édesapám, nekem el kell utaznom!
    – Jól van, fiam! - mondotta a király. - Ha csakugyan nincsen maradásod, nincsen itt nyugalmad: menj el, utazz el! De ne menj egyedül!
    Egyszeribe hivatta a vezírt, aki rokona volt a királynak. Ennek is volt egyetlenegy fia. Mondotta a vezírnek a király:
    – Ali el akar utazni hét tengeren túl. Menjen vele a te fiad is! Eredj, készüljön azonnal! Induljanak!
    Ment a vezír, mondotta a fiának, hogy mi történt, hogy el kell utaznia a királyfival.
    – Jól van, apám, - mondotta a fiú, akinek Mohammed volt a neve - elmegyek.
    Nagyhirtelen felkészültek, elévezették a legpompásabb paripákat, felnyergelték; arannyal-ezüsttel bőven ellátták a fiúkat, aztán elbúcsúztak s egy szempillantás mulva elvágtattak a városból. Már vagy tizenkét napja ment a két fiú, akkor aztán egy keresztúthoz értek. Azon a keresztúton állott egy oszlop, s azon az oszlopon ez volt felírva:
    »Jót talál, ki jobbra tér,
    Balra térőt sok baj ér.«
    Ali leszállott a lováról s mondotta Mohammednek:
    – Szállj le te is! Pihenjünk meg itt!
    Leszállottak, ettek, ittak, akkor aztán megszólalt Mohammed s mondotta Alinak:
    – Testvér! Úgy látszik, hogy nekünk itt el kell válnunk.
    – Hát aztán melyik térjen jobbra, s melyik balra? - kérdezte Ali.
    – Azt majd megmutatja a sors. Húzzunk sorsot!
    Sorsot húztak s úgy jött ki, hogy Ali megy jobbra, Mohammed pedig balra. Azzal felültek a lóra, Ali csakugyan elment jobbra, Mohammed pedig balra.
    Mikor Mohammed már vagy tizenöt napot utazott, egy városba érkezett. Ott a városban elszállásolta lovát, ő maga pedig beült egy vendégfogadóba, ahol összebarátkozott boldoggal, boldogtalannal: ettek, ittak, mulattak éjjel-nappal. De hát, ha mindig csak vesznek a hegyből s nem tesznek hozzá, elfogy ám az! Elfogyott ám a Mohammed pénze is. Mikor a pénze elfogyott, eladta a lovát. Mikor annak az ára elfogyott, eladta a nyerget, el a kantárt; aztán sorra került a ruhája, nem maradt egyéb Mohammednek, csak éppen egy kötény. Kikerült az utcára. Napokon át egy befaló falás nem sok, annyit sem evett. Úgy tengődött-lengődött a városban, járt fel s alá az utcákon. Egyszer aztán leült egy pék boltja előtt. Ott ült egész nap. Nézte az embereket, amint jönnek-mennek. A péknek föltűnt, hogy egy szegény legény állandóan ott ül az ajtaja előtt, kiment az utcára s kérdezte:
    – Hát te miféle ember vagy?
    – Idegen ember vagyok. Nincs senkim, nincs semmim.
    – Akarsz dolgozni? Akkor gyere hozzám, állj szolgálatba; adok én neked dolgot is, adok kenyeret is.
    Mit volt mit tenni: Mohammed beállott szolgálatba. Söpörte a boltot, hordozta a süteményeket a városban, úgy tengődött sokáig.
    Hanem most gyerünk, lássuk, mi történt Alival?
    Ali jobbra fordult s tíz vagy tizenöt nap mulva egy nagy pusztaságra ért. Amint ment, mendegélt a pusztaságban, látott egy óriás embert, az óriás ember mellett egy döglött tevét. Az óriás mind a teve körül tipegett-tapogott, idétlenkedett: szerette volna megnyúzni a tevét, de nem tudta. Ali odalépett, üdvözölte az óriást, az meg megfordult s monda neki:
    – Szerencséd, hogy nem láttalak meg elébb, mint ahogy üdvözöltél, mert akkor a hegyek meghallották volna a csontjaid zörgését.
    Ali leszállott lováról s kérdezte az óriást:
    – Hát miért, öregapám?
    – Miért? Azért, mert éhes vagyok s szomjas vagyok.
    – Éhes vagy, szomjas vagy? Várj csak, öregapám! Mindjárt segítek én rajtad. - Azzal elévette a tőrét, megnyúzta a tevét, tüzet gyújtott s a tevének a húsát megsütötte. Aztán elévette az ollóját, azzal levágta az óriásnak a haját, a körmét; hozott vizet, az óriást megmosdatta, megmosta a ruháját is. Akkor aztán az óriás a teve húsát mind egy befaló falásig megette. Mikor jóllakott, kérdezte:
    – Hát te hová mégy, Ali?
    – Szinetdurhoz megyek, - felelte Ali. - Hét tengeren túl.
    – Helyes, fiam, - mondja az óriás. - Aki neked Szinetdurról beszélt, az rosszat forralt ellened.
    – Mindegy, öregapám, - mondta Ali. - Szerencsét próbálok. Úgy lesz, ahogy lesz.
    – Jól van, fiam, - mondotta az óriás. - Jótét helyébe jót várj! Van nekem egy néném; eredj ahhoz. Épp egy éjszakával idősebb, mint én s több esze van, mint nekem. Ez talán eligazít. Az én néném sátorban lakik. Ha olyankor érsz oda, amikor ebédel és fekete kakasok szaladgálnak körülötte, be ne menj a sátorba, hanem rejtőzz el valahová. Ha azonban ebéd közben fehér kakasok szaladgálnak körülötte, akkor csak lépj be bátran, borulj egyenesen a kebelére s mondd neki: »Édes öreganyám, én a te fiad vagyok!«
    Ali köszönte a jó tanácsot s indulni akart, de az óriás megállította:
    – Várj csak, fiam, várj! Adok én a jó tanács mellé neked egyebet is. Nesze: itt van a szakállamból hat szál. Ha valahol nagy bajba kerülsz, csak gyújts meg egy szálat s a többi az én dolgom.
    Ali megköszönte az óriás jóságát s aztán ment azon az úton, amelyet neki az óriás mutatott s addig ment, amíg elérkezett az óriás nénjéhez. Hát amint odaért, éppen ebédelt az öregasszony, s az asztal körül csupa fehér kakasok szaladgáltak.
    – Na, éppen jókor jöttél Ali! - mondotta magában. Odaszaladott az öregasszonyhoz, a keblére borult s mondta áradozva:
    – Édes öreganyám! Itt vagyok, megjöttem, a te édes fiad!
    Mosolygott az öregasszony:
    – Hát erre téged ki tanított? Ugye, az én testvérem?

    eBook a Digi-Book kiadásában

  • Cikkszám
    9786155295096
Webáruház készítés