Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Bátyi Zoltán: Táncol a Tisza_MOBI

Bátyi Zoltán: Táncol a Tisza_MOBI
1 090 Ft1090

Nem a város híres polgárairól írok, nem is nagy történelmi eseményekről. Hanem a szegedi emberről, aki átélt világháborút, forradalmat, szűkölködött és gyarapodott, sírt és nevetett, büszkén vállalta szegediségét, haragos dühvel támadt mindazokra, akik bántani merték Szegedet, miközben a Széchenyi téri platánok alatt mindig arról beszélt, ej, de sok itt a baj.
Hozzáteszem: és még több itt a rejtély, minden kapualj őriz legalább egy titkot. Nem ígérem, hogy valóságos(?), kitalált(?) – döntsék el Önök - történeteimmel mindről föllebbentem a fátylat. De azt igen: aki a novelláskönyv végére ér, pontosan látni fogja, mennyire szerethető a Napfény városa, és főutcája, a táncoló Tisza, ami megteremtette, lerombolta, újjáépítette, és ma is élteti Szegedet. Ahova egyszer az életben minden magyar embernek el kell jönnie azért, hogy megtudja: nem elég csak egyszer megkóstolni ezt a csodálatos ízű várost (Bátyi Zoltán).
e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Részlet az e-Könyvből:

    Amikor Zsiga még nagymenőnek számított, ezt a történetet mindig nevetve fejezte be, és whiskyt kért az egész asztaltársaságnak. Ahogy kicsúszott lába alól a föld, elhagyta a szerencséje, elverte minden pénzét, lerongyolta becsületet, a szót meg: önbecsülés, még a szótárban sem találta volna meg, na akkor Varga Zoli, és persze az ő egyetlen góljáról szóló legenda mindig könnyekbe fulladt bele. Előbb csak egy-két csöpp buggyant ki Zsiga szemén, aztán már tucatnyi húzott barázdákat a szesztől elöregedett, megráncosodott arcára, majd mire kukabúvár lett belőle, azt sem szégyellte, hogy zokogás tör ki belőle. Mélyről szakadt az föl, volt, aki azt mondta, elcigarettázott tüdejének egyetlen épen maradt zugából, volt, aki megesküdött volna, a bokájának ropogós csontjából. De mindegy is: a történetért ekkor fizették ki a harmadik fröccsöt.
    Zsiga föl nem foghatta, hogyan villanhat fel annyi kép régen maga mögött hagyott életéről. A rendőrségről, ahol aztán munkát kapott, kiöregedvén a stadionokból, kiöregedvén a lelátók tövéből, ahol olyan hosszúra nyújtották az ó hangot. És emlékképek nyomozásokról, Tiszában lelt vízi hullákról, kihallgatás közben elcsattant pofonokról, kitüntetésről, előléptetésről. És éjszaka sötétjében megmártózó kurvákról, akik szinte kéjes borzongással bújtak az ágyába, mintha egy rendőrtiszttel üzekedni egyet jelentene a hatalom érintésével. Talán ez hiányzott a legjobban, amikor leszerelése után először fordította el a fejét a necc harisnyás lány, és köszönés helyett inkább akkorát harapott cigarettája csonkjába, hogy a vad vörös rúzs beleégett a füstszűrőbe. Zsiga megérezte, ha nem is senki lett, de sokkal kisebb súly már az élet mérlegén, különösen, hogy leszerelését ezer pletyka fonta körbe.
    Zsiga varázsát veszítette, amikor aztán lehorgonyzott egy városszéli benzinkútnál, és éjszakánként unalmában kóbor kutyák nyakát vakargatva kezdte el meséjét Varga Zoliról, az utolsó percekben lőtt góljáról. Úgy érezte, a bőre is perzselődik, amikor az unatkozó kamionos a harmadik gólnál legyint:
    – Inkább itt egy plusz húszas a jatthoz, csak itt fejezze be.
    – Figyelsz, Zsiga – törte össze a padhoz tapadó csöndet egy hang. – Vendel bőrének értékről beszélünk. Vagy te már egy percre sem tudod elfelejteni a szeszt? – mordult Halász úr, akinek a pad közepén jutott hely.
    – Bocsánat, Halász úr, kérlek alássan, nem akartalak megbántani – feszült Zsiga arcán egy halovány, de elegáns, gúnyban érlelt mosoly. – Minden tiszteletem Vendelé, de azt hiszen, az ő bőre ügyében mintha nem lennék eléggé kompetens – fordult Zsiga a pad mellett álló, frissen ültetett fa felé, és büszkén nyugtázta magában, milyen míves mondatokat tud összerakni olyan szavakból, amikről azt hitte, régen kiszórta agyának egyre vékonyabb szótárából.
    A büszkeséghez mosoly is tapadt, éppen olyan sejtelmes, mint amilyennel a benzinkútra betérő benzincsempészeket fogadta azokban az áldott szép időkben, amikor a jugó határ túloldalán fegyverek ropogtak, a televízióban arról vitáztak, milyen következményekkel járhat a délszláv háború, az ENSZ, úgy bizony, az Egyesült Nemzetek Szervezete kinyitotta a szemét, és ellátott egészen a magyar-jugoszláv határig. De kinyitotta a száját is, és dörgedelmes parancsban mondta ki: embargó van, a világ egyetlen országa sem szállíthat üzemanyagot egy olyan Jugoszláviába, ahol a naftát gyilkolásra idomított harckocsikba töltik.
    Az országok szót fogadtak, Zsiga meg tapsolva ugrált minden vizelés után a benzinkút budija előtt. Mert egyre nőtt a sor, munkájukat veszített géplakatosok, textilgyárban parancsolgató művezetők, ki tudja hol termett diákok, de még tanárok is vén csotrogányokra gyűjtöttek, könyörögték uzsorás kamatra a pénzt. Mert ezeknek az országúti cirkálóknak akkora volt a benzintankja, hogy ötös ikreket nevelő család is ellakhatott volna bennük. Azt pedig se ENSZ, se magyar parlamentben kifundált törvény nem tiltotta, hogy a nép Jugóba utazzon. A nép meg utazott is, vitte a kocsikba tankolt benzint, és olyan szép haszonnal adta el, hogy az ügyesebbje egy-két éven belül még házat is vett magának. De ha nem, hát whiskyre költötte, éjszakai mulatókban szórta szét, mert végül is egyszer élünk, és abba még az is belefér, hogy áttáncoljuk minden napját.
    Állítólag ezt Zsiga mondta, aki pénzváltásból, ki tudja milyen üzletekből király lett megint, marokszám gyűrte a benzinkutas anorákba a márkákat, és arról mesélt: ha a fák nem is nőnek az égig, de szép magasra lehet mászni az ágaikon, csak azt kell megfejteni, hogyan rakjuk egyik lábunkat a másik után.
    – Ha kedvem úgy tartotta, húszmárkást gyújtottam lángra, azzal adtam tüzet, amikor cigarettát tolt valaki az orrom alá – állt föl Zsiga a padról. Még akkor is mosolygott, amikor kilépett emlékeiből, mint egy szétnyűtt cipőből, és Vendel lábában megbotolva elterült a díszburkolaton, mielőtt még azon kellett volna gondolkodnia, hogyan vált rémálommá benzinszagú tündérmeséje, kirabolták, vagy ő maga hagyta el minden vagyonát, mielőtt összekapaszkodott a vegyes pálinkával, és koszos padokon bérelt magának ágyat csillagfényes éjszakákra.
    – Milyen húszmárkásról beszélsz, Zsiga? Eurós ez a világ, már a németek sem emlékeznek régen leváltott pénzükre – cibálta fel a földről Zsigát Halász úr, és örült, hogy végre megmozdulhatott, érezhette, hogy maradt még izom a bőre alatt, dereka sem roppan, ha terhet kell emelnie.
    – Most akkor dulakodunk, vagy Vendel bőrét tárgyaljuk meg? – csavarta vissza kupakot a borospalackra a Doki. Majd olyan bánatos, könyörgő szemekkel nézte Möller urat, ahogy csak egy esőben felejtett kutya tud bámulni a tanya ajtaján kiszűrődő fényre.
    Halász urat is feszítette a kíváncsiság, majd megrepedt a hasfala, de legalábbis a bordái úgy remegtek, mintha éppen arra készülnének, rést üssenek a testén. De tudta: a remény sokkal értékesebb kincs annál, mintsem néhány perc alatt kiderítsük róla: holtan született.
    – Csönd legyen! – szólt Halász úr, és tíz év óta ez volt az első parancsa, aminek engedelmeskedtek is. Pedig valamikor egy egész műszak minden munkása leszegett fejjel, három műszakra is elég alázattal leste minden szavát egy távoli konzervgyárban, ahol lecsó szaga járta a csárdást a gyümölcskonyhából kiszökő gőzzel. Az én birodalmam, igen, ott én vagyok az úr – motyogta felesége fülébe, átivott május elsejei majálisokról hazatérve, és másnap már fente is hatalmát, mint kés élét, megtaposható munkás önérzetén. Mégiscsak művezető vagyok, velem így nem beszélhet senki – mordult fejkendős asszonyra, amikor a szemébe vágták: ennyi pénzért az nyelje a gőzt, annak rohadjon szét a lába a gumicsizmában, aki kitalálta a tervet, kitalálta a normát, meg ezt az áldott munkáshatalmat, amiből a felezett barackokkal megrakott ládák közé csak a munka szorult be, a hatalom meg füstüveges Mercedesekben gurul Pesten a Rózsadomb meg az Országház között.
    – Meg különben is, akinek nem tetszik a néphatalom, az jobb, ha tartja a pofáját – szakadt ki száján az üvöltés, aminek a hangja már rég szétszáradt két évtized alatt. Mint ahogy szétszáradt a gyár is, aminek nagycsarnokában munkásgyűlésen jelentették be: a vállalat megrendült anyagi helyzete miatt a tulajdonos úr elbocsátásokra kényszerül, de erről mindenki külön, névre szóló értesítést fog kapni, és persze végkielégítést, mert ami jár, az jár.
    Halász úrnak rövid levél járt. Fehér papíron, fehér borítékban közölték vele, munkájára a jövőben nem tartanak igényt, a húsz év nyolc hónap konzervgyári éveket természetesen beszámolhatja a nyugdíjalapba, de a papírral ki is törölheti a seggét, biztatták az asszonyok, szemükből csordult a gyűlölet. A munkaügyi központban – „De hiszen maga már ötven éves!” – szánakozó tekintettel, város szélére épült szupermarketbe kínálták az árufeltöltői állást, és Halász úr megtanult nagyon csendben beszélni. Pedig én nem is vagyok ivós fajta, magyarázta a kocsmában, ahol minden műszak után billegős asztal mellett rázta meg az első féldeci, ahol Halász elvtársnak szólították az ötödik után, és csak akkor lökték ki az ajtón, amikor összevizelt nadrágjának ráncait simogatva elkezdte énekelni az Internacionálét.
    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633644027
Webáruház készítés