Új jelszó kérése
Összehasonlítás
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Bátyi Zoltán: Táncol a Tisza_EPUB

Bátyi Zoltán: Táncol a Tisza_EPUB
940 Ft

Tudják mit, kedves olvasók? Tartsunk egy zártkörű rendezvényt. Én kínálok Önöknek egy könyvet. De azzal a feltétellel, hogy csak azok olvassák el, vagyis lépjenek be a Táncol a Tisza című könyvem baráti társaságába, akik látták már, hogyan csillan meg a napfény ezen a csodálatos, hol csárdásozó, hol keringőző, hol csak csendesen folydogáló, hajót, ki tudja hol belédobott nejlonpalackot, nevetést, mélyről fakadó sóhajt, fáját felejtett gallyat hullámain cipelő folyón, amikor lebukik a Nap az ártéri fák fölött.
És olvassák, akik összetalálkoztak már Szeged utcáin azokkal a gyönyörű lányokkal, akiknek mosolya éppen úgy táncol, mint lépteik nyomán a legkisebb porszem is. És lapozzák ezt a könyvet, akik ebben a városban születtek, látták, hogyan épültek át utcái, de még emlékeznek a békalencsés árkokra. És ajánlom azoknak, akik csak látogatóba tértek be hozzánk, szegediekhez, szájtátva nézték a felhők hasát karcoló Fogadalmi templomot, a mi Dómunkat, vörösre tapsolták már kezüket a szabadtéri játékok valamelyik előadásán, netán megfordultak piacterünkön, és ha csak lopva is, de meglesték az ország egyik legrettegettebb épületét, a Csillag börtönt.
És azok lapozzák a könyvet, akik ezek után nagyon szeretnék tudni, milyen emberek építették, lakják ezt a várost, mennyi gonddal terheli őket a sorsuk, minek örülnek, mire vágyakoznak, mennyire fáj nekik a csalódás, vigasztalja őket az öröm. És azok is, akik Szegeden jöttek a világra, de elsodorta innen őket az élet, de még mindig nagyobbat dobban szívük, ha hírt hallanak Szegedről. És azok is, persze, akik itt élték diákéveiket, de most már az ország, netán a világ másik pontján magyarázzák ismerőseiknek, hány színben pompázik a városháza előtt nyíló tulipánfa (Bátyi Zoltán).
e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Részlet az e-Könyvből:

    – Talán a szél lökte be? Csípős köd elől menekül? Ha tatár kergeti, miért éppen ide zavarta?
    Morcos hang fúrta át magát a vastagra hízott cigaretta füstön, amikor az öregasszony bebotorkált az étterem ajtaján, ormótlan bakancsa, tipp-topp, sárfoltot ejtett a szőnyegen. Torkokban rekedt a szó, szájak nyíltak az ámulattól, volt, aki zavartan lötyögtette poharában a whiskyt, mintha azt számolná, hányszor koccan össze a jégkocka, mielőtt elolvad a maró szeszben.
    – Szél lökött be, csípős köd elől menekültem, tatár nem kerget, egy pohár meleg tea visszaadná talán minden erőmet – motyogta az öregasszony, arcáról a ráncok közül néhány esőcseppet is kisodort bütykös ujjaival, talán még be is mutatkozott.
    – Asszonyom, ez egy étterem. Első osztályú, kifejezetten exkluzív. És úgy vélem, ön talán rossz helyre nyitott be! – lépett elé a pincér, vörös sörényű, magas férfi, testét csillogó, bordó egyenruha fedte, iskolában tanult jó modorát elfojtott düh karcolta.
    – Fázok. Kint hideg van, nagyon hideg, eső vizét fagyasztja a járdára. Pénzem nincs, egyetlen fillért se találna a zsebemben – hadarta az öregasszony panaszát, majd egy pillanat alatt vastag, kopott kabátja alól újságpapírba csomagolt kép került elő. Nem is kép ez – magyarázta, igazi festmény, és valóban: a kék égen fehér bárányfelhők úsztak, alatta templomtornyos város, a házak sárga foltjain árnyék ölelkezett a fénnyel, a fák mélyzöld levelein megtapadt a por.
    – Megkérem, távozzon, zavarja az itt szórakozókat. Itt tilos koldulni – mutatott az ajtó felé a pincér, drága öltönyökbe bújt vendégektől várt szavaiért elismerő, halk morajt.
    Senki nem szólt. A bárzene spanyol ritmusról andalító angol dalra váltott, a dallamok körbefonták a halvány fényt szóró lámpák búráját, asztalok, székek lábát, rásimultak a színházban nagy sikerrel megrendezett jótékonysági koncert után vacsorára betérő hölgyek estélyi ruhájára, férfiak öltönyére, megbotlottak az arany karkötőkön, nyakkendőtűkön, elcsúsztak kézzel varrt cipők fényén, lakkozott körmökön.
    – Nem koldulok. Csak ezt a képet kínálom. Szép is, öreg is, értéke lehet – mondta az öregasszony. És a keretre feszített vásznat úgy emelte a feje fölé, mint egy trófeát. Amit azért kapott, mert leélt hetvennyolc évet és kilenc hónapot. Mert beletörődött, hogy az ő méhe nem tud kihordani gyereket. Mert eltűrte, hogy évekig három műszakban nyomorítsa a gyár, futószalag mellett kopogtassa konzervek bádogtetejét, vasárnapi ebédnél lesse, vajon meg tud-e menteni egy szelet húst másnapra is. Mert államalapító király emlékére rendezett nyári ünnepen hitte: a pesti tűzijáték milliónyi rakétája közül egy, igen legalább egyetlen egy azért lobbantja fényét, hogy őt, csakis őt mosolyra fakassza. Mert haláláig ápolt egy embert, aki több mint ötven éve nevetve kérte meg a kezét egy falusi bálon két tánc között, és az a férfi még akkor is emlékezett arra, milyen szépen játszotta a prímás a Pacsirtát, amikor a tüdőrák szétmarta testét, a szájából csorduló nyálat pirosra festette a vér. Mert reggel, amikor hírét vette a sarki boltban, hogy az elmúlt éjszakán két ember is halálra fagyott, valahol messze északon, az ország távoli sarkában, és hazatérve meglátta: egyetlen kicsi rönk sem maradt a fáskamrában, nem sírta el magát, nem ballagott el a városházára, hogy ő is nyújtson el félméternyit a segélyért alázkodók során. Mert nem haragudott sorsára, nem haragudott a hideg vaskályhára sem. Inkább felkapaszkodott nyikorgó falépcsőn a padlásra, oda, ahonnan már kiárult mindent, amiért forintot nyomhattak a kezébe, és megtalálta azt a képet, amit még nagyapja kapott egy festékszagú piktortól – mint mesélte – , ki vidáman fütyörészve sétált át a falujukon. A képet leporolta, puha ronggyal letörölte, és most tartja, feje fölé emeli, dehogy érzi, hogyan zsibbad a karja.
    – Asszonyom, én igazán nem akarom megbántani, de innen akkor is távoznia kell. Mint mondtam, exkluzív társaságnak fenntartott étterem, egyébként is zártkörű rendezvény, kifejezetten meghívottaknak, nem rongyszőnyeg szagú ócskapiac – vastagodott a pincér hangja, hogy aztán elnyelje a csönd.
    Hosszú csönd volt ez, másodpercekig tartó. Kés nem ütközött villával, pohár feneke sem koccant az asztalon.
    – Én megnézném. Mutassa azt a képet – állt fel asztalától egy köpcös férfi, s mire az öregasszony felé fordulhatott, már meg is markolta a keretet.
    – Tört ezen már a festék, gyűrt a vászna, ugyan mégis mennyit remél érte? – döfött kérdésével az öregasszony felé.
    – De hát a szép bárányfelhők, láthatja! Ma már nem festenek ilyet. Ma már nem is festenek, csak bekenik festékkel a vásznat, és kétfejű nőket mázolnak, meg lila bikákat. Csak három darab ezrest kérnék érte, az se baj, ha hibás, az se baj, ha szakadozott. Bankban majd beváltják – motyogta az öregasszony, arca vörösödött, amikor hallotta, az asztaloknál, gyertyafényes homályban előbb csak cincogós nevetésbe fordul a gúnyos mosoly, majd már olyan is akad, aki a vécé felé indulva, röhögését rejti kövér ujjai mögé.
    – Bankba, éppen maga? Azt hiszi, csillogó ajtón, marcona biztonsági őr, ebben a koszlott gúnyában, arcán ennyi szomorúsággal valaha is beengedi? – vihogott a pultos, mint hálás kutya rázta meg bozontját, amikor meglátta, a hölgyek, azok a szépen terített asztalnál ülő szépre festett hölgyek kacsintással jutalmazzák szavait. Az egyik oszlopnál, mint ágyúszóval ijesztett ló, hangosan nyerített egy slusszkulcsot pörgető, hazafelé induló, de utolsó konyakra nagyon szomjas férfi, a pult sarkát markolva vörösödött ökle.
    – Mamácska, magának homlokára írták, örök vesztes, elhúzhat az ócska festményével, keretét kínálja tűzifának – sziszegte a pincér, nagyon halkan, nagyon mosolyogva. Türelmét elégette már régen a düh, de elegáns vendégeit csak nem veszítheti el egy vénséges banya miatt. Igen, banya, aki belerondított ebbe a gyönyörű estébe, külváros poshadt szagát vonszolta magával olyan terembe, ahol párizsi parfümök illatától szédül le a falról még a tapéta is. Vén banya, ki tudja, mennyi, ezresekben remélt borravaló marad most miatta a zsebekben.
    – Örök vesztes? Miért bánt, ártottam én magának? – harapdálta szája szélét az öregasszony, és lenyelve sírását már csak kétezret kért.
    – Ő talán vevő lehet! – csillant szemében fény, amikor meghajolva köszönt kezit csókolomot életében először férfinek. Gyűrt zakós úr mustrálta már akkor a képet, a szövet ráncai között halvány koszcsíkok fordultak egymásra. A zseb hajtókáján zsírfolt nyújtózkodott, nadrágja szárán ráncosra száradt a ki tudja mikor odafröccsent sár, cipőjének sarkát sem ezen a télen taposta szét.
    – Kétezer? Hát annyit talán tudok adni. Mégis hol találta? – tapogatta a keretet, simogatta a vásznat a férfi. Szeme sem rebbent, csupán a nyaka köré tekert sálja vetett új fodrokat, amikor ujjai alá bújtak a felhők, tenyere melegítette a képre festett templom tornyát.
    – Örököltem, házunknak padlásán ma végre megtaláltam, esküszöm, nem lopott – hebegte az öregasszony. Amikor pedig kezébe nyomták a kétezrest, könny buggyant szeméből, gerincét egyenesítette az öröm.
    – Örök vesztes? Ezt mondták? Hát ehhez a pénzhez mégis mit szól, pincér uram? – nyomult az öregasszony a pult felé, felszegett fejjel lobogtatta a barna papírdarabot, amin Bethlen Gábor fejedelem szakállas, kalapos arcképe táncolt. Az öregasszony nyelvével simogatta kiszáradt szájpadlását, és érezte, egy pohár vízért feláldozná összes, frissen kapott pénzét.
    – Most már tűnjön el, gyorsan szedje a lábát, mielőtt rendőrt hívok. És örüljön hogy élnek még rendes, szánakozó urak is a földön – sziszegte a pincér. Az öregasszony úgy látta, kígyónyelv villant elő a fogai közül.
    Gyűrt zakósnak kínált volna hálálkodó szavakat, de azt már elnyelte csöndesedő város, utcán nyújtózkodó sötét. Az étterem falait ekkor olasz zene simogatta, és tucatnyi torokból kiszabadult sóhaj. Ki volt ez a férfi, mégis ki lehetett? – susogott asszonyok kérdése minden asztalnál. Egy senki, vonogatták vállukat a kihűlő vacsora fölé hajló férfiak. Igazán senki, ismételték minden falat után, beszéljünk inkább a koncertről, hallottad, a bevételből kórházat támogatnak. Vagy inkább öregek otthonát?
    – Az öregasszony elszállt, mint a füst, talán nem is volt itt soha – nyugtatta magát egy kövér férfi, és újra számolni kezdett: mégis hány millió kéne még ahhoz, hogy bekerüljön a száz leggazdagabb magyar közé.
    – Biztos elissza a pénzt, ezek már ilyenek – biggyesztette száját a felesége, dühösen markolva apró kézitáskáját, amin a félhomályban, hiába forgatta ötödször is a lámpák felé, nem csillantak elég fényesen az igazgyöngyök.
    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633644010
Webáruház készítés