Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Termék részletek


Babits Mihály: Az európai irodalom története_EPUB

Babits Mihály: Az európai irodalom története_EPUB
540 Ft540
  • Részlet az eKönyvből:

    Ez a végletes “művésziesség” teszi felötlővé az Oscar Wilde alakját is. Ő most hozta ki egymás után pazarul dekorált meséit, paradox tanulmányait s artisztikus regényét, a Dorian Gray-t. Persze, mint versei, ezek is utánzatok, néha majdnem pastiche-szerűen. A mesék Andersenből jöttek, a tanulmányok paradox stílja de Quinceyből, a Dorian Gray a Balzac Szamárbőr-ének átművésziesítése. Színműveket is írt. Itt a dialógot tette túl briliánssá, túl szellemessé, hogy a dumas-i szalondrámának művészi ízt adjon. Alakjai epigrammákban, paradoxonokban beszélnek: akár a Bernard Shaw-félék. A Salome Flaubert Heródiás-át dramatizálja. Ami hiányzott az eredetiségből, azt a dekoráció modoros csillogásával pótolta. Még valamivel: igével s példával. Francia mintára meg akarta szabadítani a művészetet az erkölcs minden feszélye alól. Emancipálni a szépet a jótól, amellyel Ruskinnél még szinte összenőtt iker volt. Fölemelni a művészetet az élet fölé, proklamálni a forma és szépség mindenen fölülálló elsőbbségét. Az artisztikus világnézet végső következtetéseit ő vonta le. Hangosan vallotta, hogy az életet is “a művészet szemszögéből” nézi, az életben is művészetet lát, és csak azt lát! Így igényelte élete számára is ugyanazt a szabadságot, amit művészete számára. Az “élet királya” volt ő, s “napjai a remekművei”. De Quincey és Nietzsche hatottak attitűdjére. Véleményeit a különcségig vitte, mint de Quincey, s kihívó fölénnyel dobta világ elé. Szerette a föltűnést és a sikert. Nem volt-e sikerdrámák írója? Szerette a föltűnést még botrány árán is, akár valaha Byron. Mint Byronnak, neki is kedve telt a prűd közvéleményt lázítani. S ez a Viktória-korban nem volt nagyon nehéz. Wilde Platónra hivatkozott, és Shakespeare-re és Michelangelóra, “hellén” szerelmeinek igazolásául. Tüntetően mutatkozott egész London előtt a szép arisztokrata fiúval, Alfred Douglasszel, akinek apja végre is a törvény elé vitte. A pör nagy eseménye volt a századvégnek: Wilde az új artisztikus világnézetnek valóságos manifesztumát mondta el a bíróság előtt. Fölényesen viselkedett, mint a Művészet harcosa a Kor ellen. Megszenvedett érte... A fegyházban a Bibliát olvasta. S fegyházi napló gyanánt megírta a De profundis-t. Ekkor kelt A readingi fegyház balladája is: bizonnyal legszebb költeménye.
    De ugyanebben az időben az egész európai irodalmon átfutott egy új artisztikus törekvés hulláma. Párizsban Hérédia csak nemrég adta ki híres szonettgyűjteményét, amely a parnasszista elv minden konzekvenciáját levonta. A lehető legszigorúbb szonettek ezek, a végső formatökély! Minden szonett egy történeti vagy természeti kép. Görögország, Róma, középkor és reneszánsz... És Dél-Amerika, a költő születési helye! A conquistadorok! Hérédia spanyol származású, s valami spanyol hév és színpompa itatja át “hideg” szonettjeit. Ugyanekkortájt tűnt föl Stefan George és Rainer Maria Rilke is. Rilke az impresszionizmus artisztikumából nőtt ki, mint Jacobsen. Prágából indult el, s Rodin titkára lett Párizsban. Ős prágai házak s Rodin-szobrok árnyában itatta szavait mindenféle lelki borokkal lággyá és mágikussá. George keményebb. Ő túlhágott az impresszionizmuson, s az időtlenbe menekült Goethe és Hölderlin nyomain. Az időtlenbe s a minden-időkbe: görög szépséget hozott, római dekadenciát, gótikus álmokat és keleti “függőkerteket”. Dacosan modoros volt, mint Rilke, s arisztokrátikus, mint Nietzsche. Az ő köréből szakadt Hugo von Hofmannsthal, a bécsi “esztéták” legkülönbje is, kevésszámú, goethei ízű, sokszor finom és mély, noha nem éppen vérbő verseivel. Ő az, aki görög tragédiát, középkori misztériumot dolgoz át a háború előtti sznob közönség ínyére: különben előkelő magatartású, szenzibilis költő, szép lírai drámák szerzője. Annál kevésbé jellemzi az előkelő magatartás d’Annunziót, aki szintén a végletes artisztikum jelszavaival lépett föl, egyszersmind a dekadens költő hangsúlyozott pózában. Mint Oscar Wilde, ő is életével iparkodott magára vonni a figyelmet: botrányokkal vagy hőstettekkel. S az ő költészete is különböző hatások amalgámja, Baudelaire-től a középkori olaszokig és franciákig. Legszebb versei egyikét, a Szent Sebestyén-drámát, nem olaszul írta, hanem franciául, könyvből rekonstruált, középkorias francia nyelven. Élet, erő, kompozíció nemigen van benne, inkább csak a morbid színek végtelen áradása. Prózai regényei sokkal gyengébbek, mint verse. Szinte belefulladnak a modoros erotizmusba, túldekorált pátoszba... Mennyivel nagyobb, mélyebb, egészségesebb költő Pascoli, aki szintén ekkortájt írta a Myricae-t! A myrica Vergilius szava az alacsony bokrokra, melyek a “mezei költő” szerény témáit jelképezik. Pascoli artisztikuma abban áll, hogy a vergiliusi klasszikus és mégis dekadens modort és művészetet alkalmazta intim és modern tárgyakra. Ezek eleinte szó szerint myricae; mondhatni, botanikus verseket írt. De témái egyre átfogóbbak lettek, művészete mindig nagyobb. Át meg át volt itatva a római költészettel. Ő az utolsó nagy költő, aki még latinul is versel, klasszikus stílusban.
    Ekkortájt jelent meg a Mallarmé gyűjteménye is: akinek hamar döntő lett hatása. Már személyének is: a párizsi dekadensek az ő lakásán gyülekeztek. Úgy látszik, nagyszerű csevegő és eszmesugalló volt, mint hajdan Coleridge. Ő maga Baudelaire-ból és Poe-ból indult, egyre tisztább zengést, különösebb lejtést keresve a dekadens soroknak. Angoltanár volt, közben divatlapot szerkesztett; verseit csak az írók ismerték. Lassankint a zengés szinte egyeduralkodóvá nőtt benne. Megvetve a parnasszisták plasztikus és érthető festéseit, ő a szavaknak pusztán asszociációival iparkodott hatni, vonatkozásokkal, titkos jelzésekkel, sejtelmek fölidézésével. Iskoláját szimbolista irányzatnak nevezték, s verseit mint érthetetleneket csúfolták. Senki sem jutott a naturálizmustól olyan távol, mint ő. A költészet úgy tűnt föl előtte, mint valami külön, magasabb birodalom, egy új síkja a létnek, amelybe a szavak varázslata billenthet csak át. Ő a végső láncszeme annak a fejlődésnek, amely magából a költészetből akart egy új világot teremteni az eltűnt helyébe, mint már Poe. S ő egyúttal a Poésie pure modern elméletének ösztönzője. A varázst főleg a szórend és mondatszerkesztés egészen különös művészetével teremti meg, egy kicsit a latin költők módján, a szavaknak szinte matematikai súlyt adva, mint előtte Hölderlin, Berzsenyi és más nagy költők is. Csakhogy Mallarmé ebben a legvégső merészségekig elment, minthogy az értelem mellékesnek tetszett előtte. Később már a szó képét s a nyomdai külalakot is kombinációba vonta, s első kísérletezője lett a modern “képversnek”. Költeményeit végtelen zenei pontossággal csinálta meg, mindössze egy vékony kötetnyit. Absztrakt irányához sok köze van a XX. század költészetének, s ő maga is már ahhoz tartozik, noha meghalt még a XIX.-ben.
    Egyáltalán: hol végződik a fin de siècle, s hol kezdődik az új század? D’Annunzio például Mallarméval ellentétben tipikusan novecento , noha élt és írt még fiumei hőstette után is, mint Montenevoso hercege. Éppígy Anatole France, Wedekind, Hofmannsthal. Pascoli is még a XX. században írta meg legremekebb műveit, mint a latinság nagy nemzeti poétája, ami egyúttal világpoétát is jelent, vergiliusi értelmezés szerint, a legutolsó ilyent. Latin epüllion-jai, melyek a kereszténység születésének idejét idézik föl, nem puszta rekonstrukciói egy rég meghalt költészetnek. Ez a költészet Pascoliban még mindig él, noha körülötte a világ már nem érti. Pedig az egész világ számára szól, és a modern világ számára. S Pascoli latin poézise egy kicsit szimbóluma az egész mai költészet helyzetének. A világ nemcsak a latint feledte el, hanem a költészet nyelvét is. A XX. század elején még élt néhány költő, akik a nagy költészet hagyományát dacosan és a sivár értetlenség közt is fenntartották. A költők már nem is gondoltak arra, hogy verseiket a közönség is értse, s ezért fordultak egykedvűen oly kifejezéshez, melyről előre tudhatták, hogy csak kevesek számára hozzáférhető. Ez magyarázza Mallarmé kommentár nélkül néha meg sem érthető komplikáltságát, s ez Pascoli latin nyelvét. A chapelle-ek , az egymás számára verselő poéták kora ez.
    Közéjük tartozik Stefan George is, aki eleinte maga állott ellen annak, hogy műveit a közönség közt terjesszék. Ő a távolban keresett rokonságot, s inkább élt Dantéval, Baudelaire-rel, mint kortársaival. A távolságok felé űzte őt a német szellem mohó eklekticizmusa is. Így ért el a magas pátoszig, ahol a költő már nem az aktuális emberiségnek, hanem a világnak s talán az Istennek szól. Csak a háború idején ereszkedett vissza korába, akkor is egy új hősiesség pátoszával.
    Ez a heroikus arisztokrátizmus jellemző magatartása a századvég íróinak. Voltaképp a Nietzsche attitűdje, melyből irodalmi attitűd lett: megvetése minden könnyűnek, közönségesnek, a tömeg előtt kívánatosnak. Még a naturálista és impresszionista regényírókra is hatott ennek az attitűdnek varázsa. Maga a XIX. századi regény “dezillúzionizmusa”, az illúzióvesztettség hangulata is bizonyos nietzschei színt ölt például Thomas Mann műveiben, aki a Buddenbrooks című nagy, polgári regényt írta. Thomas Mann a művész és polgár életformáinak tökéletes ellentétességét fájó és gőgös tudatossággal fejezi ki. Novellái fölényes goethei stílba szorítják a modern dekadens életérzést. Ezeket a kultúrfegyelem, a művészi gond s dacos hagyománytisztelet teszi előkelővé. Az angol parasztnaturálista, Thomas Hardy viszont végletes schopenhaueri pesszimizmusát feszítette gátul önmaga és a könnyen hivő, reménykergető tömeg közé. Hardy egy évben született Zolával; de mennyivel tovább ment Zolánál! Ő nem prózai és pongyola, mint a francia író. Ellenkezőleg, a legkényesebb költészet rafinált eszközeit használja föl, hogy a naturálizmus sűrű valósághatását létrehozza. Átható, intenzív valóságot ad: ez talán a legtöbb, amit az írásművészet mindeddig életábrázolás dolgában adni bírt. S ez a művészet nem pepecselő, kismesteri. Inkább nagyvonalú, sőt monumentális. Világnézet és tragikus életérzés van mögötte. Hardy nemcsak közvetlen miliőjével látja együtt az embert, mint más naturálisták, hanem az örök természettel, a világgal. Egy rettenetes, kegyetlen világgal, melyben az egyén csak hányt-vetett porszem s pusztulásra ítélt buborék.
    Ezek az írók éltek és továbbfejlődtek még a háború után is. Nemcsak a fiatal Thomas Mann, akit művészi kötelességérzése arra ösztökélt, hogy a kor lelki zűrzavarát klasszikus rajzú novellákban s majd egy óriás regényben próbálja elemezni és kibogozni. Hanem például az öreg Hardy is, aki még csak ezután alkotta meg az új tárgyilagosság igazi líráját, sőt kísérletet tett a naturálizmus világnézetéből verses világeposzt teremteni. De nem változott arisztokrátikus szembenállásuk a korral és a világgal, ami a magas irodalomnak mind magátólértetődőbb jellemzője lett. Alig volt még időszak, amelyben ez a magas irodalom oly elvszerűleg különvált volna a szórakoztató s a tömeg ízlése szerint való literatúrától, mint ezekben az utolsó évtizedekben. Ehhez képest a közönség is eltávolodott az irodalmi érdeklődéstől. Igazában “széles rétegeket” a rangosabb írók közül már csak az nyerhetett meg olvasókul, aki témáival tudta azokat izgatni, az aktuális politikai s társadalmi kérdésekhez szólva és zsurnálisztikus érdekességeket kínálva. Így Kipling, a brit India szülötte, aki valóban újságíróból lett az angol imperiálizmus “tábori balladáinak” költőjévé. Egészséges, katonás világnézetű író; de az igazi jelentőségét még inkább az teszi, hogy dzsungelmeséivel s indiai novelláival a reálisztikus irodalom számára mintegy megkezdte az egzotikus földrészek felfedezését és meghódítását. Utána csapatban jönnek a conquistadorok.
    Hadd írjam ide Shaw és Wells jól ismert neveit is. Shaw mint színházi kritikus lépett föl, Wagner és Ibsen apostola. Színdarabjaiban viszont társadalmi apostol akart lenni Ibsen nyomán, sorra véve az aktuális társadalmi témákat. Kritikája azonban, az angol hagyományok vágányain, természetszerűleg csúszott a paradoxba: ad absurdum vinni a világot. Nem a bohóc-e a világ kritikusa, már Shakespeare színpadán is? Shaw aforizmákat rakétáz, mint Wilde, csillogó s hökkentő ötleteket, alakjainak ajkairól. Az alakok nem nagyon fontosak, de amiről beszélnek, mindig kényes és égető. Kényes és égető mai problémákról beszél őnála még a történelem is. A múlt is a jelent csúfolja. Shaw az ész és élc embere; az ábrázolt valóságot ritkán veszi egészen komolyan. (Történeti alakjai közt például csak az egy Szent Johanna igazán komoly.) Az ész emberét nem annyira a valóság érdekli, mint inkább a lehetőségek és ötletek: ez az ész birodalma.
    A lehetőségek felé látszott fordulni a H. G. Wells érdeklődése is. Mindjárt kezdettől, mert a tudományos fantasztikum és utópikus “anticipáció” érdekes játékaival kezdte. De a félig ír Shaw voltaire-i vagy kelta vigyora helyett Wells arcán a brit gyakorlatiasság józan kifejezése ül. Fantasztikumában eleinte szigorú volt és egzakt, akár Poe; s az ő egzaktsága mögött nem settenkedett a Poe démona. A józanság a szabad játékból hamarosan haszonra szánt és tervezgető utópiákba vitte; majd praktikus társadalomkritikába. Közben írt néhány dickensi ízű társadalmi regényt is; de lassanként mind messzebb távolodott a költészettől. Valóságos típusa lett a zsurnálisztikus írónak, aki a haladásról ábrándozik, álmokat sző a tömeg helyett és a tömeg szája ízére, népszerű elgondolásait olcsó szépirodalmi formába öltöztetve. A siker a nagyközönség előtt ezeké a zsurnálisztikus íróké volt. Kipling kapta soronként a legnagyobb honoráriumot, Shaw öt világrész bohóca lett, Wells fejedelmeknek osztott tanácsokat és intelmeket, akár hajdan Voltaire, noha nagyképű s nyárspolgári stílje igen különbözött a Voltaire-étől.

    eBook a Digi-Book kiadásában

  • Cikkszám
    9786155322518
Webáruház készítés