Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Termék részletek


Aszlányi Károly: Sok hűhó Emmiért_MOBI

Aszlányi Károly: Sok hűhó Emmiért_MOBI
540 Ft540

Emmi nem Népszövetség, nem háború, nem találmány, nem Clark Gable és nem Upton Sinclair. Nem Kellog-paktum, nem Eritrea, nem atomrobbantás, nem pszihoanalizis, nem Salzburg, nem Locarno és nem Hollywood. Nem napfogyatkozás és nem Eden és nem Aden és nem elektron és nem mondanivaló és nem dinornis. És mégis...
És mégis, Emmi itt van a nyakunkon a sok más baj mellett, amiről jobb nem beszélni – itt van mindig mint ráadás vagy talán minden baj eredő oka. És veszekszünk vele ebédnél, reggel és este, a hálószobában, utcán és tribünökön, mint az a két légy, amely ugyanabban a levesben fuldokolt; mert ahelyett, hogy magába szállt volna, a levesbe szállt.

Szeretni annyit tesz, mint lehetetlent kívánni felebarátunktól. És nem szeretni annyi, mint lehetetlent kívánni önmagunktól. Törj pálcát felettem, ó Olvasó: nem tudok választani.

 

Írja Aszlányi bevezetőjében. És mi mégis tudunk választani. Kiadónk szerint Aszlányi Károly legsikerültebb regénye ez, a "Sok hűhó Emmiért" - legalább is számunkra biztosan. Sodor a szerelem, sodornak a kalandok, és érezzük ott bent, legbelül: Emmi az nem Semmi és, és mi is belebonyolódnánk ezekbe a kalandokba, amikbe meglett férfiember biztosan nem. Persze ha szerelmes, akkor már más a helyzet... (a Kiadó)

  • – Ne szaladjon utánam! – lihegte – nincs kedvem magával menni tovább. Hagyjon békén, forduljon vissza.
    Földhöz vágtam a hátizsákot. A kutyák szétszaladtak. Ellenkező irányba indultam. Kiállhatatlan teremtés! Menjen! Menjen egyedül. Miféle turisztika az, amikor az ember folyton sík területen lohol, és miféle szórakozás, amikor folyton sértegetik?! Természetesen nem lehet – mégsem – egyedül engedni a kutyák között éjszaka. De ha megfordulok, megint rámripakodik. Mindenesetre visszafordultam. Már nem láttam sehol. Szaladni kezdtem. Végig a falun. Lihegve. Már csak a jégvermek és szőlőkunyhók szegték az utat. A Hold fehérre kente az utat, minden göröngy élesen látszott rajta. Emmi azonban sehogy se látszott. Most már lépésben mentem tovább, az út mindkét oldalát kutatva. Nyúl ugrott fel balra, s beszökött a kukoricásba. Talán Emmi is a kukorica közé ment, s akkor hogyan találjam meg?! Kiáltottam. Egy szárkunyhót megráztam a botommal. Füttyentettem, kiabáltam. Jobb oldalt vékony tűzkígyó zakatolt csillagok alatt: a pécsi vonat. S egy vastag eperfa alól panaszos hang szólt:
    – Ne ordítson, itt vagyok.
    Valóban ott kuksolt, s a bal bokáját tapogatta. Tíz lépéssel arrébb vörösszőrű kutya állt, morogva, figyelő állásban.
    – Megrándult a lábam – mondta Emmi.
    Elkergettem a kutyát, s aztán leültem mellé. Dörzsölni kezdtem a bokáját.
    – Fenét rándult meg! – kiáltottam csalódottan. Akkor nem bírná a dörzsölést.
    – Ó, én sokat kibírok – felelte, elrántva a lábát tőlem –, még a maga parasztságait is.
    – Nem tudom, mire céloz, de jobb, ha nem állít valótlanságokat. Maga szaladt el tőlem.
    – Csodálom az apám türelmét, hogy kibírta maga mellett. Maga olyan szeszélyes és durva, mint egy vénasszony.
    Felnéztem a csillagos égre, hogy segítséget kérjek e határozott, de teljesen alaptalan rágalmak ellen. De a csillagok közönyösen hunyorogtak. Emmi pedig felállt. – Ma egész éjjel gyalogolni fogunk! – jelentette ki – és nappal, a melegben alszunk.
    Felvettem a hátizsákot.
    – Bennem egy öszvér türelme lakozik magával szemben – mondtam keserűen –, és mit kapok érte? Azt, hogy szeszélyes és durva vagyok. Nem baj. Az ég meg fog jutalmazni mindenért, amit magától eltűrtem. Máris érzem, hogy erősebb, nyugodtabb és fiatalabb vagyok, mint otthon vagy Pesten voltam. Csak a tyúkszemem fáj jobban.
    – Vegye a revolverét és lője le.
    Nem is feleltem. Csendesen baktattunk a fehér szikrázó úton előre. Az országút és Ercsi jobbra maradt el tőlünk. Most, hűvös és kellemes időben, szinte jólesett a járás, bár néha azon gondolkodtam, hogy spárgát a kötök hátizsákra, és magam mögött húzom.
    Mielőtt azonban erre sor került volna, olyasmi történt a hátizsákkal, ami aztán helyrehozhatatlannak bizonyult. Másfél órai járás után leültünk az út szélén, cigarettára gyújtottunk, sőt Emmi azt állította, hogy el is aludt. Elég az hozzá, hogy egyikünk a háta mögé dobott cigarettával meggyújtotta a hátizsákot, s ezt csak akkor vettük észre, amikor már lobogó lánggal égett.
    Semmit se menthettünk meg belőle, mert nem lehetett a közelébe menni. Ott álltunk, magunkba roskadtan, a tűz visszfényében, vagyonunk üszkeinél. Amikor a fésűm kezdett robbanva égni, kiállhatatlan bűz támadt, s otthagytuk az egészet.
    Továbbmentünk az országúton, valami közeledő világosság felé.
    – Mit nevet?! – förmedt rám Emmi. Megállt, és sápadtan, ökölbe szorított kézzel nézett farkasszemet velem.
    – Semmi az egész – feleltem –, csak azon töprengtem, miben fog ezentúl fürödni vajon?
    – Meztelenül! – felelte ingerülten. – Maga igazán nem zavar benne!
    És végtelen lekicsinyléssel fordított hátat, s indult tovább.
    A világosság vonalakra és síkokra tagolódott előttünk, s csakhamar villany-erőműnek bizo¬nyult. Már nem láttuk a falut, körös-körül minden vaksötétté vált, csak ez a négyszögletes, fénylő épület vált ki az éjszakából. Az útra egyetlen hatalmas terem meredt ki, amelynek nem volt homlokfala. Félkör formájú dinamók álltak sorban benne. Kint két gépész ült a lépcsőkön.
    Emmi a fénykörbe lépett, és megszólította őket.
    – Diákok vagyunk, úton – mondta –, leülhetnénk egy kicsit?
    – Lehet - felelte az egyik gépész. Háta mögül üveget húzott elő.
    – Saját termés – kínálta. Emmi tele pohárral ivott belőle. Nagyszerű bor volt, egyike a nagyszerű boroknak, amelyek csak két-három holdon teremnek, s csak a termelőjük ismeri őket.
    – Érdekes – mondta Emmi elgondolkodva –, amikor a Balatont jártam körül gyalog, Aszófőnél éppilyen villanytelep előtt, éppilyen gépészek ültek. Éppilyen éjszaka volt, s a bor is ilyesféle.
    – Ízlik? - kérdezte a gépész vigyorogva. Emmi újabb pohárral hajtott fel belőle.
    – Nekem nem árt a bor – mondta –, sőt jót tesz a gyomorsavamnak.
    – Aztán hol diákok maguk? – kérdezte a hallgatag gépész, gyanakodva.
    – Az egyetemen – feleltem önfeláldozóan –, az egyetemen, ott vagyunk diákok, úgyszólván. Most egy másik egyetemre megyünk.
    – Az én öcsém Kecskeméten járt egyetemre – jelentette ki a hallgatag gépész.
    – Kecskeméten nincs egyetem – feleltem én.
    – Márpedig az én öcsém oda járt! – ismételte sötéten a gépész. Olyan öklei voltak, hogy nehezére eshetett felemelni őket.
    – Tényleg Kecskemétre járt az öccse – mondta a vigyorgó gépész ingerkedve –, csakhogy napszámba.
    Ezen összevesztek. Egy darabig áhítattal hallgattam a veszekedést, amelyben változatos és kifejező modorról tettek tanúságot. Azonban Emmi olyan szótlan és sápadt volt, hogy karon kellett fognom, s az út felé indulnom, búcsút és köszönetet intve a gépészek felé. Utóvégre nagyon kedves két gépész volt; talán nem minden gépész ilyen. Emmi belém csimpaszkodott, és alig hallhatóan mondta:
    – Úristen, elvesztettem a koordináta-rendszeremet.

  • Cikkszám
    9786155295065
Webáruház készítés