Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Termék részletek


Arany László: Eredeti népmesék_EPUB

Arany László: Eredeti népmesék_EPUB
390 Ft390

Ennek a klasszikus mesegyűjteménynek az egyik legnagyobb értéke és ma is elgondolkodtató, gyermekek fantáziáját csigázó része utolsó pár oldala, a találós mesék és csalimesék. Ma azt mondanánk, találós kérdések ezek, ám annál többek. A mesevilág szövetébe takart kérdések, amik egy-egy mesét követően, lelalvás előtt jó mókát jelentenek a mai gyermekeknek is. Jó szívvel ajánljuk tehát ezt a különleges kötetet, mely ugyan 150 éves gyűjtésen alapszik, de találós meséi ma is élők, elgondolkodtatók. (a Kiadó)

eBook a Digi-Book gondozásában

  • Részlet az eKönyvből:

    Egyszer volt, hol nem volt, még az óperencziás tengeren is túl volt, volt is, nem is, de csak mégis megkellett annak esni, volt egy fiatal herczeg, annak volt egy húga, de olyan szép, hogy szem nem látott, fül nem hallott még olyat. A homlokán nap volt, a mellén hold, a két orczáján meg két gyönyörű csillag, a szép aranyhaja a sarkát érte ha ki volt bontva, mikor járkált, aranyfolyosó folyt utána, ha sírt, arany könyű hullott a szeméből.
    A herczeg sokszor óra-hosszat elgyönyörködött benne, hogy milyen szép; ebből aztán az lett, hogy addig-addig gyönyörködött, mig bele nem szeretett. Már pedig hiába szeretett bele, mert testvér testvért csakugyan nem vehet el, igy hát a herczeg azt gondolta ki, hogy lefestette magának egy nagy táblára, azt a nyakába akasztotta, elindult, hogy addig megy, mig egy olyan szép lyányra nem akad, akkor aztán azt elveszi feleségül, de mig nem talál, mindig bujdosik.
    Ment aztán, mendegélt, hetedhét ország ellen, egyszer beért egy királyi városba. Nagyon el volt fáradva, meglátott egy palota előtt egy kőpadot, arra leült pihenni. Az a palota pedig a királyé volt, akkor is ott nézett ki a király az ablakon, meglátta a szép képpel a herczeget, azt gondolta, valami képáruló, gondolta, hogy megveszi tőle, leküldte érte az inasát, felhivatta. Felment a herczeg; a király kérdezte tőle, hogy miféle kép az? a herczeg elbeszélte, hogy az az ő testvérje, hogy most azért vándorol, hogy annak párját találjon, de még eddig bizon hiába esett minden fáradozása.
    A király – aki még maga is csak legény volt, – amint meghallotta, hogy van olyan élő teremtmény az ég alatt, mint az a kép, mindjárt elhatározta, hogy ő azt veszi el, akár törik, akár szakad, ha fél országába kerül is. Meg is mondta a herczegnek is, hogy mit határozott magában, kérte mennyre-földre, hogy ne menjen most tovább, vezesse vissza őtet a maga országába, azután majd elmehet – nem bánja – feleséget keresni. Hajtott a herczeg a jó szóra, visszament a királylyal. Mikor a palotájához értek, akkor is ott sétált a gyönyörű kisasszony a kertben, az arany folyosó mindenütt folyt utána, a merre járt. A király amint meglátta, még jobban beleszeretett, odament hozzá, elmondta neki, hogy mi járatban van, elmondta, hogy még akkor megszerette, mikor csak festve látta. A herczegkisasszony is nagyon megszerette a szép királyfit, mert az is olyan szép volt, hogy ritkitotta párját, rá is állott az ajánlatára, mindjárt gyürűt váltottak; azután még egy darabig együtt mulattak, akkor a király elbucsúzott, elment; marasztalta ugyan a herczeg is, a kisasszony meg még jobban, de ő azt mondta, hogy már csak elmegy, elkészül a lakodalomra, meg násznépet is hoz; „mert úgy már csak még se’ esküdhetünk össze, mint két sátoros czigány, hogy lakodalmunk se legyen.“
    Elment hát a király haza, megtette a nagy készületeket a lakodalomra. Volt neki egy vén boszorkány édesanyja, akiről mind a világ azt tartotta, hogy minden éjjel a Szentgellért hegyére jár, de el is lehetett hinni, mert olyan vén volt, hogy tán a mátra talyicskázását is megérte, a mellett álnok, istentelen volt még a fiához is. Ez a gonosz vén asszony mikor meghallotta, hogy a fia megházasodott, nagyon megharagudott érte, mert volt neki egy szobalyánya, aki tudott rá valamit, annak igérte meg, hogy ha el nem árulja elveteti fiával. Most hát azon ijedt meg nagyon, hogy a szobalyány megharagszik, besúgja a gonoszságát, akkor pedig vége neki, hanem mégis lekenyerezte a lyányt, hogy ne szóljon senkinek, majd fordit ő egyet a dolgon.
    Mikor aztán menni akart a fia a menyasszonyáért, mondta neki, hogy ő is elmegy, majd a maga hintójában hozza haza. A király még megköszönte neki, hogy öreg létére az ő kedvéért olyan nagy útra szánja a fejét, hej pedig ha tudta volna, hogy mi szándékkal indul el az anyja, majd máskép köszönte volna meg!
    Elindultak hát szép békességben, el is értek a herczeg országába, ott a fiatal pár megesküdött, olyan lakodalmat csaptak, hogy hét országra szóllott. A királynak olyan jó kedve volt, hogy madarat lehetett volna vele fogatni; a feleségét úgy szerette, hogy még a helyét is megfútta, ahova leült.
    Mikor vége volt a lakodalomnak, elindultak haza felé. A menyasszony a vén királyné hintójában ült a vén királynéval meg a szobalyányával, a herczeg, a király és a többi lakodalmas legények pedig a hintó körül lovagoltak. Mikor már jó messze haladtak, egyszer visszakiáltott a király a feleségének.
    – Jól betakaródz kincsem, magadra vigyázz, meg ne fázz!
    Hallotta a szép menyasszony, hogy mondott valamit az ura, de nem értette, hogy mit? kérdezi az anyóssától:
    – Mit mondott az uram?
    – Azt, hogy vágjuk le a hajadat tőből.
    Kért, könyörgött szegény, hogy ne foszszák meg attól a szép hajától, sirt, hogy csak úgy peregtek le az arany könyűk az arczán, de nem használt semmit a vén gonosz királynénak, bizony levágta az.
    Megint mentek egy darabig, megint eszébe jutott a királynak, hogy a felesége vajjon nem hül-e meg? megint visszakiáltott:
    – Jól betakaródz kincsem, magadra vigyázz, meg ne fázz!
    Megint nem értette a menyasszony, megint megkérdezte a napától.
    – Hát most mit mondott az uram?
    – Azt mondta, hogy vágjuk le a két kezed könyökig.
    Sírt, rítt a szegény herczegkisasszony, könyörgött, hogy ne tegyék nyomorékká, de nem használt semmit, levágták mind a két karját.
    Megint mentek egy darabig; a király elkezdett beszélgetni az országos dolgokról, abba nagyon belemerült, nem akarta félbe hagyni, hogy a feleségéhez menjen, hej pedig ha csak sejtette volna is, hogy milyen kegyetlenséget visznek rajta végbe, oda ment volna, ha az egész országa égett volna is. De igy megint csak messziről kiáltott vissza:
    – Jól betakaródz kincsem, magadra vigyázz, meg ne fázz!
    – Megint nem értette a menyasszony, megint a napától kérdezte:
    – Hát most mit mondott az a kegyetlen ember?
    – Azt, hogy ássuk ki mind a két szemed!
    Már nem is tudta magát védelmezni, nem volt keze, csak könyörgött, hogy ne foszszák meg a szeme világától is, olyan szépen rimánkodott, hogy még a pogány is megszánta volna, csak az a pogánynál is pogányabb vén asszony nem szánta meg, nem sajnálkozott rajta, kiásatta mind a két szemét.
    Mig a szemét ki nem ásták, legalább sírhatott a boldogtalan menyasszony, sírt is annyit, hogy a hintó aljából marokkal lehetett szedni az arany gyöngyöt, de hogy a szemét kiásták, még csak a se’ volt, amivel sírjon, csak jajgatott nagy keservesen, hogy más embernek a szíve szakadt volna meg rajta, de az a vén boszorkány tán még örült neki.
    Egyszer, mikor egy nagy folyó vízen, egy hidon mentek keresztül, megint hátra szólt a király.
    – Jól betakaródz kincsem, szívemnek fele, magadra vigyázz, meg ne fázz, mindjárt otthon leszünk már!
    Megint nem értette, megint megkérdezte a napától:
    – Hát most mit mondhatott még a király?
    – Azt mondta, hogy lökjünk bele ebbe a vizbe.
    A boldogtalan menyasszony még megörült neki, hiszen minek is már annak az élet, a ki vak is, béna is, még koldulni se’ tud már az olyan! Csak azon könyörgött még, hogy azt engedjék meg, hogy a bátyjától búcsúzhasson el, de azt se engedték meg, hanem irgalom nélkül belelökték a vizbe, ahol legmélyebb volt.
    Akkor a vén égetnivaló a levágott arany hajat felrakta a szobalyány fejére, mintha azé volna, a herczegkisasszony ruháját arra húzta rá, a szép gyöngyöket, karpereczeket a karjára bidgyesztette; de hiába, rá rakhatta volna arra a világ minden aranyját, ezüstjét, mégis csak csúnya maradt volna az.
    Mikor hazaértek, lepattant a király a lováról, szaladt, hogy a feleségét le vegye a hintóból, hát amint meglátta, hogy mint megcsúnyult, hogy csak a ruhája olyan, mint eddig volt, mintha csak pofon vágták volna, úgy eloldalgott onnan. Leszállott aztán a menyasszony, megindult a palota felé, hát nem folyt utána arany folyosó, csak olyan volt, mint más közönséges asszony. Nagyon megharagudott ezen a király, elkezdte szidni a herczeget, hogy őt bolonddá tették, hisz nem foly ez után arany folyosó, nincs is nap a homlokán, hold a mellén, két csillag a két orczáján, hisz csak olyan ez, mint más közönséges asszony, még azok közt is a csunyák közül való. A herczeg hiába mondta, hogy az nem az ő testvére, hogy a beszédje se’ olyan, hiába fogta kérdőre a vén királynét is, az még neki állott feljebb, hogy hogy meri őt vádolni! A király meg se’ hallott, se’ látott, mert hiába! csak úgy van az, akit az isten meg akar verni, az eszét veszi el; az is vak volt – süket volt, mert nem hallgatott a herczeg beszédjére, nem látta meg, hogy az nem az ő menyasszonya, nem gondolta meg, hogy fonnyadt kórót is lehet a szép virág helyére, szép pohárba tenni, csúnya r....óra is rá lehet a szép menyasszony ruháját adni. Itt, hiába beszélt a herczeg, megfogták, meglánczolták, levetették egy sötét tömlöcz fenekére, kigyók-békák közé, hadd rothadjon ott, hadd egyék meg a csúszó-mászó férgek, a mért a királyt úgy rá merte szedni.
    Örült a vén királyné mikor a herczeget elhurczolták, mert igy nem félhetett hogy kitudódjon a gonoszsága. „A fiam meg – gondolta magában – majd csak hozzá törődik a feleségéhez, soha se’ tudja meg, hogy e’ volt a szobalyány.“ Hej pedig a királynak nem kellett az uj feleség, se’ testének, se’ lelkének, vele élt ugyan, mert hitet mondott rá, azt pedig nem akarta megszegni, de azért nem volt felesége, mert soha meg nem csókolta, soha hozzá nem nyúlt, éjszaka is mindig kettőjök közé fektette a kardját.
    A nyomorékká lett herczegkisasszonyt pedig vitte a viz szép csendesen lefelé. Egy öreg halász épen ottan körül halászgatott, egyszer érzi, hogy valami nagyot ránt a hálóján, megörült neki, hogy valami nagy hal akadt bele, húzza ki sebesen, hát egy emberformát lát benne, de vakon is, bénán is. Jó szívű ember volt az öreg halász, megszánta a szegény szerencsétlent, kihúzta a vizből, haza vitte a kunyhójába, vetett neki fűből jó puha ágyat, addig élesztgette mindenféle módon, mig lassanként életre jött, de még azután is soká beszélt félre, sírt, jajgatott, könyörgött álmában a vén királynénak: „Jaj ne vágják le a karom… ne szúrják ki a szemem… ártatlan vagyok én, nem tettem én semmi roszat!“ Az öreg halász tán maga sem tudta volna megmondani, hogy mikor sírt utoljára, de már erre úgy zokogott, mint a gyermek, biztatta a herczegkisasszonyt, hogy ne féljen, nem bántja senki; addig addig biztatgatta, mig utoljára eszére jött. Tudakolta hogy hol van, az öreg halász megmondta neki, megigérte, hogy ezután ő lesz az ő ápolója; a kisasszony elbeszélte az egész élete történetét, hogy ismerte meg a király? hogy indultak útnak? hogy tették nyomorékká? hogy vetették a vízbe? mindent, mindent a mi csak vele történt. Az öreg halász még jobban megsajnálta, megigérte neki, hogy ha meggyógyul, haza viszi a hazájába.

    eBook a Digi-Book kiadásában

  • Cikkszám
    9789633640999
Webáruház készítés