Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Anatole France: Régi dolgok_EPUB

Anatole France: Régi dolgok_EPUB
340 Ft340

Az elbeszélést Ambrus Zoltán szép magyar műfordításában adjuk közre. (a Kiadó)
eBook a Digi-Book kiadásában

  • Részlet az eKönyvből:

    Még nem tudtam olvasni, még hátul nyitott nadrágban jártam, még sirtam, mikor a dajkám kifútta az orromat, s már a dicsőség szomja emésztett. Ez a szent, tiszta igazság: még a legzsöngébb korban voltam, s már fölébredt bennem a vágy: minél hamarább kitüntetni magamat, hogy majdan sokáig éljek az emberek emlékezetében. Mikor ólom-katonáimat az ebédlő asztalára borítottam, folyton törtem a fejemet: mily módon vihetném ki ezt a merész tervet. Ha módomban lett volna, bizonyára a csatamezőre megyek a halhatatlanságért küzdeni, hogy hasonlóvá lehessek azokhoz a hadvezérekhez, a kiket apró kezeimmel mozgattam, s a kiknek egy viaszkos vásznon kényem-kedvem szerint osztogattam a hadi szerencsét.
    De hát nem volt se lovam, se egyenruhám, nem voltak se katonáim, se ellenségeim, a mik mind nélkülözhetetlen dolgok a katonai dicsőséghez. A miért is elhatároztam, hogy inkább szentté leszek. A szentséghez nem kell annyi eszköz, mint a hadvezérséghez, s mégis a szent ember dicsőségéhez nem is fogható a katonáé. Anyám nagyon vallásos volt. Kegyelete - mely mint ő maga, szeretetre méltó és komoly volt - nagyon hatott rám. Sokszor olvasgatta fenhangon a Szentek életét, melyet gyönyörűséggel hallgattam, s mely lelkemet elragadtatással és szeretettel töltötte el. Következéskép, nagyon jól tudtam, miképen láttak hozzá az Úr választottjai, hogy életöket értékessé és érdemben gazdaggá tegyék. Tudtam, mily égi illatot árasztanak a mártiromság rózsái. De a mártiromság véglet, s én nem éreztem magamban hajlandóságot a végletekig menni. Nem gondoltam apostoli hivatásra sem, vallásos szónoklatokat tartani nem volt módomban. Igy hát egész lélekkel az önmegtartóztatásnak szenteltem magamat, a mely erény egyrészt könnyűnek, másrészt (a czélt tekintve) biztos hatásunak tünt föl előttem.
    Hogy haladéktalanul hozzá fogjak a dologhoz, nem akartam ebédelni. Anyám, a ki sehogysem akarta megérteni új hivatásomat, azt hitte, hogy beteg vagyok s nyugtalankodva nézegetett rám, a mi kissé megszomorított. Aztán, mikor eszembe jutott szent Simeon, a stylita, a ki egy oszlopon élt, kimentem a konyhába s fölmásztam a vizvezeték vizfogó edényére; de nem élhettem ott, mert Julia, a dajkám, azon mód leszállított onnan. Mind a mellett buzgalommal haladtam tovább a tökéletesedés útján; elhatároztam, hogy utánozni fogom partali szent Miklóst, a ki vagyonát szétosztotta a szegényeknek. Apám dolgozó szobájának ablaka a quai-re nyilt. Ezen az ablakon kidobtam tiz vagy tizenkét sou-t (a mely vagyonhoz úgy jutottam, hogy az új és fényes pénzdarabokat mindig nekem adták); aztán kihajigáltam a márvány golyóimat, a csigajatékomat s újdonatúj pörgettyűmet, angolnabőr ostorával együtt.
    - Ez a gyermek ostoba! - kiáltott föl apám s becsukta az ablakot.
    Harag és szégyen fogott el, hallván, hogy ekkép itélnek meg. De aztán meggondoltam a dolgot. Eszembe jutott, hogy apám, nem lévén szent, mint én, nem fog velem együtt részesülni a választottak dicsőségében. És ez a gondolat nagyon megvigasztalt.
    Mikor elkövetkezett az az óra,7 melyben sétálni szoktak vinni, fejembe nyomták a kalapomat; én tüstént levettem, s letéptem róla a tollat, példájára a boldog emlékezetű Labrus hitvallónak, a ki midőn valahonnan egy ócska, sáros süveget kapott, előbb gondosan meghentergette az ajándékot a sárban, s csak aztán tette a fejére. Anyám, mikor megtudta a vagyonkiosztás meg a kalap történetét, vállat vont, s nagyot sóhajtott. Határozottan elbúsítottam szegényt.
    Séta-közben lesütött szemmel jártam, hogy a külső világ tárgyain el ne szórakozzam; s így szigoruan alkalmazkodtam ahhoz a szabályhoz, melyet a Szent élete a legsűrűbben emleget.
    S hogy életmódom szentségét teljessé tegyem, mikor erről az üdvös sétáról visszatértem, szőr-övet készítettem magamnak akként, hogy egy ócska karos-székből kivájtam a lószőrt s beduggattam az ingem alá hátul, a nyakam csigájánál. A minek ujabb viszontagság lett a következése, mert Julia épen abban a pillanatban lepett meg, mikor a legnagyobb hévvel voltam rajta, hogy szent Ferencz tanitványait utánozzam, a kik tudvalevőleg szőrmezben tartottak bűnbánatot. Julia megelégedett a látszattal, nem hatolt a dolog mélyére, látta, hogy tönkre tettem egy karos-széket, s egyszerűen megnadrágolt.
    Meghánytam-vetettem magamban, mily fájdalmas tapasztalatokat kellett tennem ezen a nevezetes napon, és számot vetve mindennel, kénytelen voltam beismerni, hogy a családi körben rettenetesen nehéz szent életmódot gyakorolni. Megértettem miért mentek szent Antal és Jeromos a sivatagba, az oroszlánok és párduczok közé; s elhatároztam, hogy magam is visszavonulok valami remete-lakba, még pedig mindjárt holnap. Rejtekhelyűl a Jardin des Plantes labyrinthjét választottam. Ott akartam élni, áhítatos elmélyedésben, pálmalevelekbe burkolózva, mint Remete Pál. Azt gondoltam, bizonyosan lesz e kertben valami gyökér vagy mi, a miből majd táplálkozhatom. Találni ott, talán valahol a magaslat tetején, olyas lombsátorfélét is, a milyen nekem kell. Aztán meg, ezen a paradicsomi helyen, a teremtés összes állatainak közepette fogok élni; az oroszlán, mely egyiptomi szent Máriának sírt ásott karmaival, kétségtelenűl föl fog keresni, mikor majd meg kell adni a temetés tisztességét a környék valamelyik remetéjének. Látni fogom mint szent Antal, a kecskebak lábú embert, meg az emberi törzsű lovat. S talán majd az angyalok visznek föl az égbe, énekszó, égi zsoltár-zene mellett...
    Elhatározásom nem fog olyan különösnek tetszeni, ha megjegyzem, hogy a Jardin des Plantes régóta szent hely volt rám nézve; úgy tetszett, mintha hasonlítana ahhoz a földi paradicsomhoz, a melynek rajzát gyakran elnéztem képes bibliámban. Dajkám sokszor elvitt oda, s mindannyiszor valami magasztos, derült érzés fogott el, mikor e kedves kertben jártam. Itt még az ég is tisztábbnak, átlátszóbbnak tünt föl előttem, mint másutt, s közepette a felhőknek, melyek a papagály-kalitka, a tigris-ketrecz, a medvebarlang és az elefántház fölött szép csöndesen vonultak el, amúgy homályosan, az Atyaistent láttam, hosszú fehér szakállával, kék ruhájában, a mint karjait kitárta, hogy megáldjon az antiloppal és a gazellával, a nyullal és a galambbal egyetemben: s mikor leültem a libanoni czédrus alá, láttam, mint szállanak alá fejemre, az ágakon át a sugarak, melyek az örökké való Atya ujjaiból áradtak szét. Az állatok, melyek kezemből rágicsálták a hazulról hozott enni valót s közbe-közbe szeliden tegintgettek rám, eszembe juttatták, a mit anyám Ádámról s az édeni ártatlanság koráról mondott. A Teremtés, mely itt együtt volt előttem, mint együtt volt valaha a pátriárka ingó bárkájában, valami gyermekies bájtól ragyogón sugárzódott vissza szemembe. És semmi sem rontotta el kedvemet, melylyel Édenemben gyönyörködtem. Nem bántott, hogy kedves helyemen dajkákat, kato¬nákat és kókuszdió-árusokat is találok. Ellenkezőleg boldognak éreztem magamat ezek közt a szegény, alacsony sorsú, kicsiny emberek közt, boldognak én, a legkicsinyebb valamennyi között. Minden tisztának, kedvesnek, jónak tűnt föl előttem, mert mindent gyermeki ideálom bűvös fényében láttam.
    Mire az álom elnyomott, már megérlelődött bennem az elhatározás:
    - Igen, ebben a kertben fogok űlni, hogy érdemeket szerezzek és hogy hasonlóvá legyek ama nagy szentekhez, kiknek élettörténetét anyám fölolvasta.
    Elhatározásom másnap reggel sem ingott meg. Közöltem anyámmal. Elnevette magát.
    - Mondd, ki beszélte beléd, hogy remetének csapj föl s a Jardin des Plantes labyrinthjében telepedjél meg? - kérdezte még mindig nevetve s akközben szépen megfésülgetett.
    - Híres akarok lenni - feleltem. - Ki akarom írni a visite-kártyáimra, hogy: „Remete és kalendáriomi szent”, mint a hogy a papa oda írja a maga látogató-jegyeire: „az anthropologiai társaság titkára s az orvosi akadémia által koszorúzott munkák szerzője.”
    Anyám kiejtette kezéből a fésűt, melylyel hajamat simítgatta:
    - Péter! - kiáltott föl - Péter! Hallgass csak ide. Oh, Istenem, mekkora őrültség, mily vétkes hajlandóság szállotta meg ezt a szegény gyermeket! Oh milyen szerencsétlen is vagyok! Kis fiam eszét vesztette már akkor, mikor még nem is volt neki.
    Aztán apámhoz fordulva:
    - Hallotta, barátom? - szólt. - Hét éves korában híres akar lenni!
    - Soha se nyugtalankodjék rajta, kedvesem - felelt apám. - Majd meglátja, husz éves korában neki is elmegy a kedve a dicsőségtől.
    - Adja Isten! - szólt anyám. - Nem szeretem a hiú embereket.
    Isten csakugyan úgy rendelte, s apám nem csalódott. Mint az yvetot-i király, nagyon jól megvagyok a dicsőség nélkül, s immár egy csöppet sem töröm magamat, hogy a Nozière Péter nevet bele véssem az emberek emlékezetébe.
    Mégis, a hányszor mostanság ebben az elhagyott, elkomorodott Jardin des Plantesban sétálgatok, miközben régi emlékek kisérnek: mindannyiszor valami érthetetlen vágyat érzek elmondani ismeretlen barátaimnak, hogy valaha álmom volt, itt ebben az elpusztult kertben anachoréta módjára élni - mintha ez a gyermeki álom, más ember gondolataival társulva, megszerezhetné ennek a más valakinek egy mosoly kedves érzetét.
    És ma sem tudom, okosan cselekedtem-e, hogy már hat éves koromban letettem a katonai pályáról? mert azóta bizony eszem ágában sem volt katonává lenni. Kissé sajnálom. A fegyverviselés nagyon nemes foglalkozás. A katona kötelessége világos, s annál határozottabb, mert nem az okoskodás határozza meg. Az az ember, a ki okoskodhatik rajta: helyesen vagy helytelenűl tett-e, hamar rájön, hogy cselekedeteink közt igen kevés az ártatlan. Papnak vagy katonának kell lenni, hogy az ember ment maradjon a kételkedés aggodalmaitól.
    A mi a remeteség ábrándját illeti, megvallom, újra elálmodtam mindannyiszor, a hányszor érezni hittem, hogy az élet alapjában véve rossz: azaz elálmodtam minden nap. De a természet minden nap fülön fogott s visszarántott azokhoz a szórakozásokhoz, a melyek között a szegény emberek élete szokott lepörögni.

    eBook a Digi-Book kiadásában

  • Cikkszám
    9786155306518
Webáruház készítés