Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Ambrus Zoltán: A tóparti gyilkosság_EPUB

Ambrus Zoltán: A tóparti gyilkosság_EPUB
340 Ft340
  • Részlet az eKönyvből:

    Este, a színházban, Faust előadásán, úgy a juhhéjázó fiú, mint az ördöggyerek alakjában azonnal ráismertem az én Agenoromra. Arra a gondolatra, hogy ez a híres fiú, akinek a szaladgálását száz meg száz ember kíséri figyelemmel, holnap délután nekem már esküdt barátom lesz, sebesebben kezdett dobogni a szívem. Csak őt láttam, senki és semmi másra nem tudtam gondolni.
    Színház után Boldényi bácsi hazavitt.
    - Vilmos bácsi - újságoltam neki -, megismerkedtem egy fiúval, aki azt mondja, hogy ő Lóránt Antalnak a fia, és sokszor fellép gyermekszerepekben. Ma láttam is a színpadon, de nem énekelt semmit, csak ugrált meg juhhéjázott, és amikor Mefisztófelesz azt danolja Faustnak, hogy: »Ez birodalmam!...« erre-arra futkosott a táncosnők körül. Tud már játszani ez a fiú?
    Azért kérdezősködtem, mert kíváncsi voltam rá, hogy az én barátom színművészeti hivatottságáról mit tart a közvélemény?
    - Nem tudom, Pistikám - felelt Vilmos bácsi. - Lóránt, aki nagyon derék ember, néha panaszkodik, hogy van egy fia, aki nem akar tanulni, de hogy a fiát felléptetik-e gyermekszerepekben és mikor?... Én bizony nem ügyeltem erre. Lóránt nemrégen került Debrecenbe; ha jól emlékszem, csak a múlt hónapban jött ide.
    Tehát Boldényi bácsi nem is tudja, hogy Agenor milyen sokszor jelenik meg a színpadon, és milyen nagy szerepe van a Londoni koldusok-ban!... Elvégeztem magamban, hogy Boldényi bácsi már öreg s elmaradt a világtól.
    Otthon jóval későbben aludtam el, mint máskor. Az álomnak talán egy félóráig is birkóznia kellett velem, amíg végre el tudott nyomni. Újra meg újra láttam a Csapó-utcai házat, ahová nekem nem szabad bemennem. Aztán a holnapi találkozó járt a fejemben, és az, hogy ugyan miért kell ezt eltitkolnom?
    - Mit fogok mondani a nagymamámnak, ha holnap délután, háromnegyed háromkor véletlenül megkérdezi: »Pistika, hová mész?«
    Úgy oldottam meg ezt a kérdést, hogy amikor a nagymama ebéd után egy kicsit elszunnyadt, egyszerűen elszöktem hazulról.
    (Ekkor játszottam ki először a jóvoltomról gondoskodó felsőbbség rendelkezését, s már ezért az első fölzendülésemért is meg kellett lakolnom!).
    A füvészkertnek minden zegét-zúgát ismertem. Tudtam, hogy van benne egy kis sűrűség, ahol jól el lehet bújni. Itt olyan gondosan elrejtőztem, hogy az úton sétálgatók nem láthattak, de én se láthattam ki az útra. Mindenfelől bozót vagy cserje fogott körül. Hogy Agenor kívánságának a legnagyobb pontossággal tegyek eleget, leültem a fűbe és nem mukkantam.
    Vagy egy negyedóráig vártam, hogy mikor hallatszik fel a »vészfütty«; de hiába füleltem. (Utóbb kiderült, hogy Agenor nem is tudott fütyölni.) Végre kuvikolást hallottam, amely mintha nem madártól eredt volna. Meg se moccantam.
    Újra hallottam:
    - Kuvik! Kuvik!
    Most már megismertem Agenor hangját.
    Nem mozdultam meg, de feleltem a jeladásra, azon a módon, amelyet - úgy találtam - még a leginkább lehet megegyeztetni Agenor barátom nem egészen világos céljával. Azaz én is kuvikolni kezdtem:
    - Kuvik! Kuvik!
    Nemsokára, az út felől, suttogást hallottam:
    - Te vagy az, Pista?
    Elődugtam a fejemet a bokorból és visszasúgtam:
    - Én vagyok!
    - Hát bújj elő! - hallottam Agenor suttogását. - De óvatosan és nesztelenül!...
    Kimásztam a sűrűségből az útra és - mert a nagyobb óvatosság meg a nesztelenség kedvéért a legrövidebb utat választottam - egypár kemény gally felhorzsolta az arcomat.
    - Mi az? - suttogta Agenor, aki az úton várt, egy újságpapirosburkolatú kis csomagot tartva a kezében. - Az arcod úgy vérzik, mintha megsebesültél volna!... Csak nem támadott meg valaki?!...
    - Semmi! - feleltem, én is suttogva. - Most horzsolhatta fel az arcomat valami vékony ág vagy mi?
    - Akkor minden a legjobban megy - újságolta Agenor, már nem suttogva, de továbbra is halkan. - A közelben nincs senki. Ha az emberek meglátnak bennünket, senki se fogja gyanítani, hogy titokban találkoztunk, mindenki azt fogja hinni, hogy együtt jöttünk ide.
    Nem voltam ugyan tisztában vele, hogy ez mire jó, de én is örültem rajta, hogy így történt.
    - Hát most már gyere utánam - kormányozta lépteimet Agenor. - De azért egy sorban jöhetsz velem. Mintha csak sétálnánk.
    - Hová vezetsz? - kérdeztem.
    - Az üvegház mögé. Annál elhagyottabb helyet nem találunk. Ott fogjuk letenni az esküt.
    - És mi van a kezedben?
    - Majd mindjárt meglátod! - felelt Agenor, úgy pislantva rám, mintha valami kedves meglepetést tartogatna számomra.
    Aztán megint elkezdett sugdolózni:
    - Úgy hallottam, hogy ez a füvészkert valamikor temető vagy talán csatatér volt, és hogy itt sok csontváz van a földben. Jó volna kiásni egyet, mert az eskü úgy a legszebb, ha az ember csontvázon tartja a kezét. De azt hiszem, sokáig tartana... Meglehet, a csontvázak jó mélyen vannak és nem tudjuk merre...
    Én is azon a véleményen voltam, hogy ez sokáig tartana, és nem tartottam szükségesnek, hogy csontvázat keresgéljünk. Általában, kezdett nem tetszeni nekem az esküvel járó sok körülményesség.
    Nagy örömömre, Agenor sem erőszakolta a dolgot.
    - Különben elég lesz ez is - szólt, rábökve a bal mutatóujjával a jobb kezében tartott csomagra.
    Ez a csomag is aggasztott. Annyira, hogy borzasztóan hosszúnak tetszett az az idő, amíg az üvegházhoz értünk. Pedig öt perc sem múlhatott el azóta, hogy Agenor rám talált.
    Megkerültük az üvegházat, s Agenor belépett abba a szűk közbe, mely az üvegház hátulsó falát a kert kőkerítésétől választotta el. Aztán intett, hogy kövessem.
    Itt krétát vett elő a zsebéből, s a krétával jókora kört rajzolt le a földre.
    - Aki esküszik, ebbe a körbe áll be - mondta.
    És végre kibontotta a csomagot. Két álarcot vett ki belőle: egy vörös atlasz-álarcot, meg egy feketét, amely bársonyból volt.
    - A vörös az enyém, a fekete a tiéd - rendelkezett. - Itt van, vedd fel. Fel tudod venni?
    - Nem én. Rajtam még sohase volt álarc.
    - Hát majd felteszem neked.
    Mind a két álarcot gumizsinórral lehetett a fejre erősíteni. Ezt a gumizsinórt ugyan a miénknél nagyobb koponyák számára mérték ki, de mind a kettőnknek olyan dús hajunk volt, hogy az álarc így is megállott a fejünkön.
    Magam is igen ünnepiesnek találtam, hogy így, álarcosan állunk egymással szemben.
    - Először én esküszöm, mert én vagyok az öregebb - szólt Agenor, mikor elkészült az álarcok elhelyezésével. - Te addig maradj a fehér körön kívül.
    Ő maga beállott a kör közepébe, esküre emelte fel jobb kezének mutató- és középujját, aztán így szólalt meg a vörös álarc alól:
    - Én, Lóránt Agenor, esküszöm a rejtelmes hatalmakra, a sötétség lovagjaira és a Mágia minden csodájára, hogy Gombos Istvánt barátommá fogadom! Esküszöm, hogy hű társa leszek, még a számkivetésben is! Esküszöm, hogy titkait soha senkinek se árulom el, még akkor se, ha pozdorjává törik a csontjaimat!
    A legutolsó mondatot egy kissé sokallottam. Annyira, hogy meginogtam, és a legutolsó pillanatban gondolkodóba estem, hogy csakugyan letegyem-e az esküt én is, vagy megvalljam a vörös álarcosnak, hogy én ilyen sokra nem merek vállalkozni.
    Döntött az a gondolat, hogy ha én most, a legutolsó percben lépek vissza, amikor Agenor már megesküdött, ez valami hitszegésféle volna. Hogy: nem, most már nem vonulhatok vissza; nem hagyhatom cserben az esküdt barátomat!...
    De egy kicsit támolyogtam, amikor Agenor kilépett a körből, és figyelmeztetett, hogy most már én következem sorra.
    - Csakhogy én... - szólaltam meg, amikor már a kör közepén állottam.
    Agenor rám rivallt s a szavamba vágott:
    - A bűvös körben nem szabad egyebet mondanod, csak az eskü szavait!... Ha valami mást akarsz mondani, lépj ki a körből!...

    eBook a Digi-Book kiadásában

  • Cikkszám
    9786155306013
Webáruház készítés