Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Ambrus Zoltán: Törpék és óriások_EPUB

Ambrus Zoltán: Törpék és óriások_EPUB
540 Ft540
  • Részlet az eKönyvből:

    Az Alhambra-szinháznak, mióta fennáll - pedig az Alhambra-szinház már száztíz éves - legnagyobb sikere egy kis zenés némajáték volt: A maláj leány.
    Ezt a némajátékot két művész adta elő: egy úr és egy hölgy, a kiket a színlap Pierrot úrnak és Pierrette kisasszonynak nevezett. Pierrot úr egy matrózt játszott benne s Pierrette kisasszony ábrázolta a színes bőrű lányt.
    A némajáték tartalma az, hogy egy buta és hihetetlenül ügyetlen matróz, ravasz ostobaságból, pálinkával lerészegíti az igen kevéssé művelt szépséget s aztán üldözni kezdi. A leány részeg, de ügyes; a matróz szerelmes, de hülye és ügyetlen. Kergetőzés következik, melyben a leány minduntalan megtántorodik, tántorog, tántorog, de abban a pillanatban, mikor a matróz már-már elfogja, egy ügyes mozdulattal elmenekül üldözője elől, a ki esetlenül ront utána, minden kis akadálynak nekimegy, újra, meg újra elszalasztja a leányt és minduntalan elbukik: hasra esik, hanyatt vágódik, lezuhan hol a jobb, hol a bal oldalára, a színpad egy magaslatáról lebukfenczezik, négykézláb mászik czélja után, felfordul, megfordul, és így tovább, egészen addig, hogy csak éppen a bőréből nem fordul ki. A zene egyre szilajodik, tempója egyre gyorsul, a leány egyre jobban s már folyton-folyvást tántorog, a matróz pedig folyton-folyvást esik, bukik, dől, zuhan, előre, hátra, jobbra, balra, egy helyben, úgy hogy utoljára a két keze és a két lába folyton forog, mint a szélmalom négy szárnya. Végezetül a sárgabarna leány megszelidül, s jeléül, hogy neki is megszólalt a szíve, tánczba rántja a már-már kerékalakban forgó matrózt, a ki a felvillamozó érintésre kiegyenesedik, felvidámul, majd utánozni kezdi imádottjának tánczmozdulatait, s a némajáték a Nagy Maláj Tánczczal végződik, mely gyönyörűen stilizált, úgyszólván eszményi kifejezése egyfelül a tántorgó bájosságnak, másfelül a legmozgékonyabb, a hatványra emelt esetlenségnek.
    Pierrot úr és Pierrette kisasszony ezt a némajátékot nagy, tökéletes, páratlan, hasonlíthatatlan, utolérhetetlen, csodálatraméltó, elragadó, kábitó művészettel adták elő. Sohase élt nő, a ki több kecsességgel tántorgott volna, mint Pierrette kisasszony, és sohase élt férfi, a ki több ügyességgel, elmésséggel és tűzzel mímelte volna a bambaságot és az elesettséget. Művészetüket minden este a tetszésnek olyan orkánja jutalmazta, melyet csak taps-cziklonnak vagy taps-tájfunnak lehet nevezni.
    A Maláj leány-t 2357-szer adták elő, és az Alhambra pénztári kimutatása a számok kétséget nem tűrő bizonyosságával derítette ki, hogy a Maláj leány a legjobb és legmulatságosabb színdarab, melyet valaha a földön előadtak. »A földgolyón - hirdette később az Alhambra egy plakátja - olyan színpadi sikert, mely a Maláj leány-ét meghaladta volna, eddigelé senki se tudott felmutatni. Megengedjük, hogy a Mars bolygón már nagyobb színpadi sikerről is tudnak; megengedjük, mert egyelőre nem állapitható meg feltétlen bizonyossággal, hogy a Mars bolygón nincsenek élőlények és nincsenek színházak. De a mi a földi sikereket illeti, nyugodtan mondhatjuk el, hogy minden színpadi eredmény eltörpül a Maláj leány világrikordja mellett, mert az a vakmerő állítás, hogy már volt egy színdarab, a melyet valahol Óczeániában éppen háromezerszer adtak elő: csak irigy ellenségeink ügyesen kieszelt, alávaló rágalma.«
    Az ekkora színpadi sikernek mindig nagy hatása van a társadalmi életre. A Maláj leány hegemóniájának harmadik évében már nem volt előkelő tánczterem, a hol a Nagy Maláj Tánczot, bizalmas körben, számtalanszor elő ne adták volna. A műkedvelő hölgyek sokasága ugyan csak a mozdulatok egymásutánját tudta ellesni Pierrettetől, s a grófkisasszonyok többsége öt éven át igen kevés kecsességgel tántorgott, de akadt néhány, fölötte szerény vagyonú nagyúri árva, a ki majoreskót szerzett magának férjül, egyes-egyedül azzal, hogy számottevő ügyességgel utánozta Pierrette egy-két fogását. Azok a fiatal előkelők, a kik huszadik évüket már betöltötték s a harminczadikat még nem haladták meg, mind úgy jártak az utczán, mint Pierrot a színpadon, mikor a matróz már kimerülten roskad hol erre, hol amarra, a merre a maláj leány szökik. Sőt Argyll herczeg palotájában egyszer az egész némajátékot előadta két fejedelmi vér, két nagyon érdekes műkedvelő, a kik közül a hölgy három, a gavallér pedig öt királyt számlált ősei között; s ezt a nem közönséges előadást végignézték olyan személyek is, a kik az udvarból sohase szoktak kijárni az utczára s a kik azt a nyársat, a melyet még a születésük napján nyeltek el, a világért se köpték volna ki hamarább, mint közvetetlenűl a haláluk előtt.
    Viszont a társadalmi siker annyira megsokszorozta a művész és művésznő dicsőségét, hogy az elismerés jeleinek hasonló aratására a földgolyón még nem volt példa. A közvélemény titokzatos méhéből rövidesen kialakult és hosszú életre kelt az a nézet, hogy Pierrot és Pierrette a legtöbbel, a legnagyobbal, a leghallatlanabbal és a legelképzelhetetlenebbel állottak elő mindama művészek közül, a kik valaha glóbusunkat tapodták. Nem egy, hanem több országban vallották a legjobban öltözködő emberek, hogy Pierrot úrnak és Pierrette kisasszonynak örök időkre ott van a helyök a világ nagyjai között.
    Hat gyönyörű év multán, egyszer, egy pillanatra, úgy rémlett, hogy valamikor még ez a három világraszóló, eddigelé példátlan dicsőség is el fog halványodni, vagy legalább elhalványodhatik... Végre is a világ tovább forgott, s bár a Maláj leány minden korábban ismeretest meghaladott, még a Maláj leány-t se lehetett örökkön adni. Az Alhambra ugyan mindent elkövetett annak bebizonyítására, hogy a világ berendezése ezentúl nem lehet el a Maláj leány nélkül, s mesterségesen, ravasz cselszövésekkel buktatta el a saját darabjait, csak azért, hogy azt a hiedelmet keltse, mintha a népnek semmi se kellene a Maláj leány-on kívül, de sok hiábavaló erőfeszítés és áldozat után a század nagy némajátékának is el kellett búcsúznia a földi léttől, miután 2357 tündéri estét szerzett a másfelől sokat sanyargatott emberiségnek. És minthogy akkortájt az irodalom véletlenül pangott, a szerzők sehogy se tudtak olyan darabot írni, melyben Pierrot úr és Pierrette kisasszony valami hasonlóan nagygyal állhattak volna elő. Irtak ugyan néhány darabot, a melyeknek a vonzó jelenete az volt, hogy Pierrette kis¬asszonynak tántorognia kellett benne - így például maga Holiday, a Maláj leány nagy szerzője, megírta a Becsípett menyasszony-t, egy fiatal erő pedig a Pálinkás márkizt, - de ez mind nem a Maláj leány volt. Pierrot úr szintén hasztalanul erőködött. Minthogy az ő számára nem irtak uj darabokat, kiásta sírjából Hamletet, s a dán királyfi szerepét azzal az uj felfogással játszotta el, hogy Hamlet voltaképpen egy nagyon ügyetlen és élhetetlen ember, a ki minduntalan hasra esik. Pierrot úr nagyon sokat várt ettől az ötletétől, de arról megfelejtkezett, hogy Ophelia tántorogjon. Azért az uj felfogás nem elégítette ki a közönséget, s Hamlet megbukott.
    Szóval volt egy időpont, a mikor úgy látszott, mintha a nagy művésznek és a nagy művésznőnek végképpen befellegzett volna, és a mikor a kételkedő bölcsészek azt képzelhették, hogy Pierrot és Pierrette a legelső sorból nemsokára vissza fognak hanyatlani a másodrangú csillagok sorába, azok közé, a melyek már kevesebb fénynyel ragyognak.
    Ezek a kételkedő bölcsészek nem vetettek számot azzal, hogy Pierrot és Pierrette nemcsak a művészi képzelet dolgában vertek mindent, a mi verhető, hanem ezen kívül még egy más tulajdonságukkal is túlszárnyalták kortársaikat, egy jellembeli tulajdonságukkal, a mely még ritkább, mint a hatalmas képzelet. Ezt a tulajdonságot csak nagy lelkierőnek lehet nevezni.
    Úgy Pierrotban, mint Pierretteben - a kiket különben a Maláj leány-on kívül semmi se fűzött össze - óriási jellem-erő lakott. És ez a vas-erő nem tűrhette el, hogy a közvélemény, hat évi tökéletes meghódolás után, most már valami egyébbel foglalkozzék s ne az ő személyükkel.
    Azt akarták, hogy a míg ők élnek, a világ mindig az ő ügyeiket tárgyalja a legnagyobb izgatottsággal s a közérdeklődésből csak a maradék jusson egyéb földi dolgokra.
    Történetük azt tanúsítja, hogy czéljukat elérték. Mily apró mesterkedésekkel? - csak éppen sejteni lehet. Életművészetüknek mindössze a fővonásait ismerhette fel az oknyomozó történelem. A fővonások ezek:
    Pierrot folyton pénzt követelt a világtól; Pierrette, hasonlóképpen, folyton pénzt követelt, de ezen kívül egy férfit is, a ki az ő szívére méltó.
    Úgy Pierrot, mint Pierrette, hol megváltak a színpadtól, hol visszatértek a színpadra. Egyszer az egyik, másszor a másik. Ha valamelyikük megvált a színpadtól, a visszavonuló nem mulasztotta el sírva búcsúzni el a közönségtől. Ha visszatértek a színpadra, mikor újra kiléptek a közönség elé, a megilletődéstől perczekig nem tudtak szóhoz jutni. Mind a kétféle alkalommal csókokat dobáltak a népnek.
    A művész is, a művésznő is úgy fogták fel a világot, hogy a többi ember egyesegyedül arra való, hogy nekik szolgálatokat tegyenek. Ebből nem csináltak titkot; mindig értésére adták annak, a kivel beszéltek; minden egyes alkalommal nyilvánvalóvá tették ezt a világnézetüket, úgy hogy e tekintetben kétség nem támadhatott. A legcsekélyebb embert se vetették meg; nem volt olyan kis ember, a kitől ne kívánták volna, a mi tőle telt; és egy alkalmat se szalasztottak el, figyelmeztetni a sorost, hogy mi az, a mi tőle joggal várható.
    Mindez igen egyszerűnek látszik; pedig, úgy látszik, ez volt a módszerük.
    De akármi volt a módszerük, annyi bizonyos, hogy Pierrot pénzügyei, valamint Pierrette pénzügyei és szerelmei hosszú, hosszú időn át egy percznyi pihenőt se engedtek a közérdeklődésnek.
    Ime, élettörténetük, dióhéjba foglaltan:

    eBook a Digi-Book kiadásában

  • Cikkszám
    9786155322990
Webáruház készítés