Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Ambrus Zoltán: Ninive pusztulása_EPUB

Ambrus Zoltán: Ninive pusztulása_EPUB
340 Ft340

Ambrus Zoltán: Ninive pusztulása

E-könyv EPUB formátumban

TARTALOM
Ninive pusztulása
Dom Gil, a zöld nadrágu
Bob, az oroszlán
Finish
Nicaragua őrnagy
A szerelmes gladiátor
A szegény Király Feri
A gerolsteini nagyhercegnő
Szent Szerafin megtérése
Ostoba Ágost halála
Melancholic
Roland
Pókháló kisasszony
Liliputi történet
e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Részlet az e-Könyvből:

    A GEROLSTEINI NAGYHERCEGNŐ
    I.
    Azzal kezdhetném, hogy tavasz volt, hogy fátyolruhás tündérkisasszonyok táncoltak a harmatos füvön, hogy a mező teli volt szinnel, ragyogással és illattal, de csak azt mondom, hogy akkor történt, mikor a búza ára tizenkét forint volt.
    Csak valami kevéssel lehetett a porosz háboru után. Még emlékszem rá, amikor vasuti állomásunkon egy nap húszszor is megpihent nagyfejü barátom, a Stephenson-féle gőzös. A teherkocsik teli voltak tömve emberanyaggal, tegnap fogott hadfiakkal, akiken rosszul állt a mundér, katonasipkás parasztlegényekkel és jóképü munkásalakokkal, akik mindannyian a Búsul a lengyel-t énekelték, s akiknek a kalapjánál csak egy pár szál gyöngyvirág jelezte, hogy ők is a császár dolgában utaznak. Aztán emlékszem a felfordulás és a zaklatottság napjaira is, mikor az egymásra nyargaló tehervonatokat alig lehetett az állomáson elhelyezni. Ameddig csak láthatott a szemem, Ártándtól Peterdig, mindenütt teherkocsik cammogtak; s hallottam, hogy ezek a kocsik mind búzát szállitanak. Aztán egyszerre elcsöndesedett a világ; esténkint, mielőtt bennünket lefektettek, a lámpa fényénél, mely most rám veti békés világát, apám felolvasta az ujságot anyámnak, s egyszer csak, nem tudom hogyan, megtanultam ezt a szót, hogy: Königrécz.
    A katonák nem jöttek vissza oly szép rendben, mint ahogy mentek, de a búza ára egy darabig hűséges maradt szerelméhez, a tizenkét forinthoz. S én akármilyen öntudatlan kis semmiség voltam, megéreztem magam körül a jólét kellemetes szárnycsapásait. Azt hiszem ez volt Magyarország ujabb történetének legszerencsésebb időszaka. A kiomló piros vérből áldás gőzölgött vissza a haza földjére. Az emberi vér tudvalevőleg nagyon termékenyitő valami; azt mondják, hogy csatamezőkön terem a legszebb, legacélosabb gabona.
    Mindezzel akkor nem sokat törődtem. A ponyvával takart búzazsák-hegyek csak kitünő búvóhelyekként tüntek fel előttem, s roppant hancurozásokat csaptunk az üres személykocsikban, melyek az állomáson nem tudom micsoda komoly küldetésre vártak.
    Egyébként, ha csak szerét tehettem, kiszöktem az állomásról, s Francival, a felügyelő fiával odább álltunk a kútház környékéről. A nyakunkba vettük a mezőt s elbandukoltunk egész a nádasig. Ilyenkor csak enni kerültünk haza, s ebéd után megint nekiestünk a csavargásnak. Ezek az órák és napok oly egyhanguan tüntek el, mint ahogy a forrásviz zuhog. Azt hiszem, az egész idő alatt nem beszéltünk s nem is gondoltunk semmit, csak barangoltunk, mint két kis kóbor kutya, melyek életet éreznek rongyos lábacskáikban, s mindenüvé odaütik az orrukat csak azért, mert mozogniuk kell ezen az uj, ismeretlen világon.
    Iskolába nem jártam; otthon tanitottak irni és számolni. S ma is áldom a gondoskodást, mely a bölcső melegéből nem engedett mindjárt egyenesen az iskola börtönébe, rettenetes kis eszkimók közé, akik egymás feje tetején tanulják meg, hogy a létért küzdeni kell.
    Tudtam, hogy a nádas előtt heverészni kellemetes dolog, tudtam, merre szól a bölömbika, tudtam, hogy a holdban Szent Dávid hegedül s hogy mikor ő hegedülni kezd, akkor nekünk haza kell mennünk. Lehet, hogy ez kevés a tudományból, de nekem elég volt.
    Csakhogy ez a szép idő nem tarthatott örökkön.
    Hét vagy nyolc esztendős lehettem, mikor egy tavaszi napon feltünő esemény történt a falunkban. Egy ur érkezett a nagyvendéglőbe, aki mindjárt az első napon sorra meglátogatott mindenkit, aki csak „az értelmiség”-hez számithatta magát. Ez az ur táncmester volt. Lescinszkinek hivták s azelőtt, mint beszélte, nagy birtokai voltak Poroszországban; de a poroszok lengyel származása miatt üldözni kezdték, ravasz módon kitudták örökéből s Lesczinszki ur elhatározta, hogy nagyuri származása ellenére, a két lába munkájával fogja megkeresni a kenyerét.
    Lesczinszki ur minket is meglátogatott. Kezet fogott az egész házban mindenkivel, apámtól a lámpagyujtogatóig s meghivatta magát ebédre. Oly éhes és oly előkelő volt, hogy szüleim nem tudták megtagadni szerény kivánságát s megigérték neki, hogy a táncórákra én is el fogok járni. Ehhez az elhatározáshoz hozzá járulhatott az is, hogy a szüntelen való csavargás kissé elvaditott, de mindenesetre nagyban hozzájárult az a kedvező körülmény, hogy a buza-ár szépen tartotta magát emlékezetes magaslatán. Végre is, Lescinszki urat kárpótolni kellett valamivel poroszországi birtokaiért.
    Szóval, meg kellett ismerkednem a civilizációval.
    Lesczinszki ur bucsuzás közben velem is kezet fogott és barátjának nevezett. Ez a kitüntetés nagyon hizelgett nekem, de nem mondhatnám, mintha örvendtem volna rajta, hogy művelődni fogok. Ellenkezőleg, egy kicsit meg voltam illetődve s megilletődésem okát tüstént el fogom mondani. Mindamellett akkor nem értettem meg, hogy tulajdonképpen miről is van szó. És másnap, mikor utoljára töltöttem Francival egész napomat a mezőn, nem csókoltam meg az árok füvét, nem öleltem meg a fákat, nem intettem bucsut a kökény-bokroknak és az ökörszemeknek. Olyan gondtalanul kóboroltunk, mint azelőtt.
    Nem tudtam, hogy mindörökre elbucsuzom attól a valamitől, amit szabadságnak neveznek s ami a költők szerint édesebb, mint maga a szerelem.
    *
    Emlékszem, hogy egy vasárnap délután volt, mikor apám elvitt az első tánc-leckére. A kezem egy kicsit remegett kezében s a világért se mentem volna nélküle. A nagyvendéglőhöz ugyanis fölötte kellemetlen emlékek füztek.
    Az akkor mult télen tudniillik szintársulat ütött tanyát a nagyvendéglőben. A Grimm-féle szintársulat. Nem tudom, hallották-e önök a Grimm-féle szintársulat hirét? A Grimm-féle szintársulat nagyon kiváló művészi erőkből állott, de rideg kizárólagossággal csupán a Grimm-család tagjaiból. Grimm-papa volt az igazgató és hősszerelmes, Grimm-mama a hősnő és a vigjátéki anya; a fiatal Grimm a bonvivant és a cselszövő, a két Grimm-kisasszony a szende meg a kacér, az ártatlanság meg a vig komorna s a Grimm-gyerekek a segédszemélyzet. Mindent játszottak; a Botcsinálta doktortól, Lucifer, a zöld ördögig, amely látványos, kiállitásos és elsülyedésekben gazdag ballett előadása különös nehézségekbe ütközött ama boszantó véletlen következtében, hogy a nagy szála pádimentoma fölöttébb hiányos volt sülyesztők dolgában. De a kisebbik Grimm-fiu oly ügyesen tudott a székek alá bujni, hogy ha mi remegtünk is, hogy az ördög feldönti a szinpadot, Grimm-papa sohase látta meg Lucifert. Volt azonban a társulatnak egy különösen kedvelt darabja: a Szigetvári vértanuk; ezt adták a legtöbbször. Ilyenkor Grimm-papa egész családjával szokott kirohanni Szigetvárról, mert a török hordát csupán Grimm Lucifer személyesitette, aki a szinfalak mögött görögtüzzel és éktelen Allah-kiáltásokkal jelezte Szolimán világhóditó hatalmát.
    Ezeken az előadásokon természetesen nekünk is jelen kellett lennünk. Csakhogy, ami engemet illet, én teljességgel nem voltam megelégedve ezekkel az előadásokkal.
    Grimm-papa ugyanis igen jeles tehetségü művész lehetett, de volt egy hibája. A hangja oly rekedt volt, hogy egy cseppet sem lehetett hallani. Ezt a hibáját akként ütötte helyre, hogy azokban a jelenetekben, melyek nagyobb drámai kifejezést kivántak, a hatás öregbitése céljából, minduntalan elsütötte a pisztolyát. A legártatlanabb darabokban is huszszor-harmincszor szólaltatta meg ezt a szerszámot, amely nála a hangot pótolta; a tragédiákat pedig egyszerüen végig lövöldözte.
    Minthogy a Grimm-papa esztétikai nézeteitől az enyémek lényegesen eltértek, többször hatalmas acsarkodással adtam kifejezést nemtetszésemnek és ijedtségemnek. Apám szeretett volna ugyan hozzá szoktatni, hogy a művészi erőkifejtést ugy tekintsem, amint mások tekintik, tudniillik a falu egész „értelmiség”-ének jóakaratu szánakozásával, de minthogy hiábavaló volt minden erre irányuló kisérlet, utoljára is le kellett mondanom a műélvezetekről.
    Azóta minden művészet gyanus volt előttem egy kicsit. S hiába biztattak, nem oszlott el kételkedésem, hogy vajjon a tánc-tanulás nem jár-e szintén sűrű pisztoly-lövésekkel. Hanem azért nem ellenkeztem.
    A nagyvendéglő környéke teli volt emberrel. Lescinszki ur előbb a „tisztelt pór uraknak és urhölgyeknek” adott oktatást; s csak a következő óra volt a főbbrendüeké. A „pór”-rendből ugyan csak igen kevés pályázó akadt, de ez nem csökkentette a közérdeklődést. A gyülekezet türelmesen végig várta az órát s a rendkivül komoly arcukról meglátszott, hogy a szálából kihallatszó hangokat legalább is igen különöseknek találják.
    - Lallallá, lallalá, trallala ritta, lallá!
    Lesczinszki ur hangja volt. A poroszok áldozata egészen más művészeti iskolához tartozott, mint Grimm ur. Ellentétben kitünő elődjével, ő viszont a hangjával toldotta meg, ami a hegedüjéből hiányzott.
    Mert hegedült is. Hegedült, énekelt és táncolt egyszerre. Ezenközben tanitgatta, tanáccsal látta el, jobbra balra vezényelte és művelte, pallérozta csapatát:
    - Tisztelt pór ur, ne tessék a sarkán mozogni. Csak lebegni tessék, csak lebegni. A fő a könnyedség, a könnyedség. Még egyszer kérem. Harmadik figura: la poule. Lallallá, lallalá, trallala ritta, lallá!

    II.
    Nagyon meg kellene öregednem, hogy ezeket a hangokat valaha elfelejtsem. Vagy három hónapon át nem igen hallottam egyebet. Keringőt, hopszpolkát, mazurt, mindent a Gerolsteini nagyhercegnő négyesére táncoltunk. Ugy emlékszem, még a körmagyart is a „trallala rittá”-ra jártuk.
    A világért se gyanusitottam volna Lesczinszki urat, hogy talán nem is igen ismer egyéb zenedarabot. Lesczinszki ur az első pillanattól fogva mély hatást tett rám s akkor még nem szerettem birálgatni azokat, akik tiszteletet gerjesztettek bennem. Amint egyszerre hegedült, énekelt, táncolt, ugrált, vezényelt és bókolt a hölgyeknek: ama különös megjelenésü, ördöngős ezermesterek egyikének tünt fel előttem, akikről mesés könyveim beszéltek.
    És a tánca, ah, a tánca! - mondotta volna Gretchen.
    Akiket addig táncolni láttam, derék körorvosok, kedves csendbiztosok és vig, aranyos falusi asszonykák voltak, akiket az isten mintha ezer számra, csomagonkint küldene a világba. Ha táncoltak, a maguk jókedvére táncoltak, de ugy, mintha fizették volna őket érte. A férfiak döngették a padlót s az asszonyok kellemesen toporzékoltak. Hát még azok, akik velem együtt hallgatták a Gerolsteini nagyhercegnő igéjét! A segédjegyző, aki nem tudott lábujjhegyre állani, s a bérlő-kisasszonyok, akik ugy ődöngtek sárga ruháikban, mint megannyi kéthetes kacsa. Nem térhettem ki az összehasonlitás elől. A Lesczinszki ur tánca egyszerüen pillangó-röpködés volt. Az egész kicsi soványság, mintha nem e földről való lett volna, egyszerre csak elhagyta a pádimentomot s lebegett, ah lebegett, mint egy angyal. Azt mondanám, hogy egy tündér lelke lakott a lábában; de ugy tetszik, otrombaság volna a lábáról beszélnem, mert Lesczinszki ur maga volt az éther.
    S én, e táncot látva, egyszerre ráismertem arra a rejtelmes valamire, aminek, mint utóbb megtudtam, művészet a neve.
    Az éther azonban koronkint elfáradt és „szünet”-et jelentett. Ez a tiz perc a szellemes társalgásé lett volna, de engem ilyenkor is csak ő foglalkoztatott. Elnéztem hullámos mozdulatait, kecses sasirozását s ámulattal hallgattam a különös dolgokat, amiket a bérlőkisasszonyoknak mondott. Egy ismeretlen világot sejtettem e légies emberke mögött s elbeszéléseinek hallatára valami megmozdult bennem, mint Dávidban, a pásztorgyerekben, ha csatákról szólottak előtte.
    Azelőtt abban a percben aludtam el, amikor lefektettek. De egy idő óta nem tudtam tüstént elaludni és sötétben is csak a Lesczinszki ur szavai kóvályogtak a fejemben:
    - Egy este III. Napoleon igy szólt hozzám: Tudja, barátom...
    Azelőtt csak a természetet ismertem. S a természet oly öröktől fogva ismerősnek, oly egyszerünek, oly magától értetődőnek tünt fel előttem, hogy ügyet se vetettem rá. És most egyszerre előttem állott: a nagyvilág.
    A nagyvilág egész megzavaró, nyugtalanitó költészetével.
    S a nagyvilág oly kegyes volt, hogy leereszkedett hozzám.

    III.
    A tánc-leckén mindig én voltam az első s a nagyvendéglőből én jöttem el mindig utoljára. Lesczinszki ur, a lecke után, a táncterem porát le szokta öbliteni egy pohár borral s csak azután ment a szobájába. Ha csak lehetett, megvártam ezt a művelődéstörténeti mozzanatot; ugy látszik, tartozom ezzel az egészségemnek.
    Hanem egy este Lesczinszki ur magához intett és igy szólt hozzám:
    - Uraságod ma este különös bájjal lejtette el az urak été-jét.
    Örömömben elpirultam és nem tudtam felelni.
    - Legyünk barátok - inditványozta nyájasan Lesczinszki ur.
    Bár a kitüntetés roppant zavarba ejtett, helyet foglaltam asztalánál. A poroszok áldozata többször megszorongatta a kezemet és igy folytatta:
    - Higyje el, barátom, ebben a nyomorult fészekben csupán két nagyvilági férfiu van: ön meg én. Tudja, én csak egy pillantást vetek valakire s rögtön megismerem az emberemet. A hogy önt megláttam, azonnal tudtam, hogy nagyvilági emberrel van dolgom.
    A szigoru itélet kissé bántotta érzelmeimet, de meg kell vallanom, hogy a kitüntetés ellensúlyozta ezt a csekély kellemetlenséget.
    - Ismeri ön Rataplan herceget? - kérdezte hirtelen Lesczinszki ur.
    - Nem - szóltam egy kicsit szégyenkezve.
    - Hát Pitti-Patti tábornokot?
    - Őt sem - feleltem mind nagyobb zavarban.
    - Kár. Nagyon szeretreméltó, vig fiuk s igen kedvelték volna önt.
    Én is élénken sajnáltam a dolgot.
    - Önből csak egy hiányzik - magyarázta Lesczinszki ur - hogy tökéletes nagyvilági férfiu legyen. Sajnos, ön nem tud lanciert táncolni. A lancier, uram, a táncok királya. Rataplan herceg és Pitti-Patti tábornok, mind tudtak lanciert táncolni.
    Aztán hozzá tette, hogy bármily szomoru is e körülmény, a lancier megtanulása igen sok pénzbe kerül. Ezért magáért öt forintot kell fizetni osztrák értékekben, mivel a dolog igen fáradságos.
    - Örömest túltenném magamat ezen a csekélységen - folytatta hanyagul - s pusztán barátságból is megtanitanám e fölötte szükséges ismeretre, de poroszországi birtokaim visszaszerzése több költséggel jár, mint ön képzeli.
    Azt hiszem, nagyon elsáppadtam. Micsoda összeg! Már attól féltem, hogy a lancier-től le kell mondanom. Egyszerre azonban eszembe jutott az az uj veretü arany, melyet karácsonykor keresztanyámtól kaptam.
    De vajjon a pénz-nem szokatlansága nem támaszt-e ujabb nehézségeket? Ó nem. Lesczinszki ur a legnagyobb előzékenységgel háritotta el aggodalmaimat.
    S az első vagyont, melyet a magaménak mondhattam, arra forditottam, hogy megtanultam lanciert táncolni.
    A leckék közben Lesczinszki ur udvari történetekkel mulattatott és egyszer igy szólt hozzám:
    - Lássa, barátom, egy ilyen nyomorult fészekben az ember egyszerüen el van temetve. Csak azok élnek, akik a nagyvilágban élnek. Lola Montez - nem ismeri ön véletlenül Lola Montezt? - Lola Montez egy reggel azt mondta nekem: „Ah, a nagyvilág, Lesczinczki, a nagyvilág!...” Ön, fiatal barátom, hizelgés nélkül mondhatom, a nagyvilág sima parkettjére termett. S ha majd bejárja a két művelt földrészt, ha végig élvezi a finomultság világának minden kinálkozó örömét, egyszer igy fog szólni magában:. „Igazán, csak a nagyvilágban érdemes élni. Lesczinszki barátom megmondta előre ezt. Lesczinszki barátomnak igaza volt.”

    IV.
    Nem, Lesczinszki barátom, önnek nem volt igaza. Ön fölkeltette bennem a vágyat, látni a nyájas mult, a hajporos idők hagyományosait, a nagyvilági urakat és hölgyeket, akik gyöngédek, szeretetreméltók és elragadók. De az ön nagyvilági alakjai immáron nem léteznek, talán nem is léteztek soha. A Gerolsteini nagyhercegnő nagyon megcsalt engem, Lesczinszki ur.
    És én nem csókoltam meg az árok füvét, nem öleltem meg a fákat, nem intettem bucsut a kökénybokroknak és az ökörszemeknek, amikor örökre elváltam a mezőtől!
    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633644683
Webáruház készítés