Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Acsády Ignác: Fridényi bankja_EPUB

Acsády Ignác: Fridényi bankja_EPUB
890 Ft890

Acsády Ignác regénye sajátos karriertörténet. Egy bankház fergeteges gyorsaságú kiterebélyesedésének és viharos bukásának története. A témaválasztás fordulatos, gyors iramú cselekménysort követelt meg. Acsády a regény egy-egy fordulata révén a legkülönbözőbb színhelyekre vezet el bennünket. Elénk varázsolja a képviselőház belső világát, a kormánypárti klubban ügyeskedő képviselőket, a rideg hatalmú Kékessy miniszterelnököt, akinek gondolkozása és magatartása mögött nem nehéz felismerni Tisza Kálmán szikár alakját. A regény figurái bizalmas tárgyalásokon nagyra törő pénzügyi manőverek kigondolásában vesznek részt, és az elhatározások kivitelezésében semmi eszköztől sem riadnak vissza. Ha a körülmények úgy hozzák, akkor a szeretők budoárján keresztül lelik meg a célok eléréséhez vezető utat, más esetben viszont a politikai kapcsolatok révén még a miniszterelnök szavát is igénybe veszik a kiszemelt képviselő megnyeréséhez. A sajtó hatalmát felhasználva befolyásolják a gazdasági életet, és ha a bankház érdekei úgy kívánják, akkor megfizetett újságírók cikkein keresztül gyakorolnak nyomást a kormányra, a bankház igazgatósági tagjai pedig, akiknek többsége parlamenti képviselő, a sajtó által előkészített hangulatot belpolitikai válsággá képesek felkorbácsolni. Otthonosan mozognak a szalonok fényes termeiben, alakítják-formálják gazdasági hatalmukat, és e helyeken szövik szerelmi kalandjaik könnyű hálóját is. Együtt sétálunk a regénybeli figurákkal a nyüzsgő Váci utcán, a fényes korzón, eljutunk a sikamlós műsoráról híres kabaréba, a szerkesztőségek zsibongó szobáiba, a kávéházak füstös termeibe. A regény alakjai között a korabeli társadalom széles skálája található meg: a családi név fényét kamatoztató bárók és a pénzügyi hatalmasságok, a szalonok szerencselovagjai és az elszegényedett dzsentri családok fiai, nemzetközi pénzmágnások és kisstílű uzsorások, tudósok és félvilági nők, újságírók, képviselők, kiábrándultak és reménykedők. (Rejtő István)

A történet - bár száz évvel korábban íródott - játszódhatna ma is. A karakterek ugyanazok, a kocsi is. A különbség talán annyi, hogy küldönc helyett mobiltelefon van és a kocsit nem ló húzza, hanem robbanómotor hajtja. Ám a becsvágy, személyes motiváció akár napjaink figuráiból is gerjedhetne. Ezért különös élmény Acsády Ignác regénye: magunkra ismerünk, itt a XXI. században egy olyan világ részeként, amit régen eltemetett a történelem süllyesztője. (a Kiadó)

e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Részlet az e-Könyvből:
    A boszorkánykonyhában
    Főtisztelendő Tarna Szilveszter atyának nem nagy örömet szerzett barátja, Tárászy Imre, midőn családi dolgaiba beavatta. A szegény pap nem szolgálhatott neki tanáccsal; de amit hallott, annál inkább fölzavarta a saját lelke nyugalmát.
    A tanítás ma délután rosszul ment, nagyon rosszul. A kis Juliska írhatott, mondhatott annyi hibát, amennyit csak akart, tanítója nem vett észre semmit.
    Szórakozott volt, lelkét egész más eszmék tartották fogva. Valami kimondhatatlan rémület szállta meg ahírre, hogy immár életének ez utolsó oázisába, Tárászy házi körébe is be akar hatolni az arany lelket ölő démona.
    Mert Tarna Szilveszter mit sem gyűlölt annyira, mint a divatos aranylázat, a mammont, így nevezte ő az ördögöt. Gyűlölte is a hivő egész vakbuzgóságával, ábrándos, eszményi lelkének egész izzó hevével.
    Pedig eddig csak távolról látta garázdálkodásait, skeveset érintkezett a társadalom élő halottaival, kik eladták lelkűket az ördögnek. Most ez a démon egyenesen az ő útjaira lépett: behatolt ama családba, melynek minden egyes tagját testvéreként szerette - el akarja kábítani azt a nőt, akit - de hallgass, szív, meg ne moccanj, te meghaltál örökre - gondolta magában -, azt az asszonyt, akit tiszta lelke, ártatlan kedélye az eszmény fellengző bűvkörébe emelt.
    És míg a kis Juliska egész szorgalmával írta feladatait, - a szegény pap, mintha pokolbeli szörnyek üldöznék, láztól gyötörten járt fel s alá a szobában.
    - Te ördög - gondolta magában, és közbe-közbe oly nagyokat sóhajtott, hogy Juliska ijedten nézett reá sivataggá tetted az életet, betömted a hit forrásait, kettétörted a remény horgonyát, elloptad a szeretet irgalomérzetét, megvásároltad a halhatatlan lelkeket. Mit akarsz még? Tied az egész világ, mért nem hagyod meg nekem ezt a kicsiny kört, hogy tovább is szolgáljam benne istenem?
    A keserűséggel megtelt szíven erőt vett a fájdalom. Juliska részvéttel sietett a kedves tisztelendő bácsihoz, kit úgy szeretett, mint második atyját.
    - Beteg? - kérdé tőle - hazahívatom édesapát.
    - Nem vagyok beteg - mondá meghatottan a pap - nem, édes leányom, nem vagyok beteg. Mások baja keserít. De azért ne mulasszuk el napi kötelességünket. Jer, leányom, tanuljunk!
    Juliska nem ismerte a pap bácsi baját, de sejtette, hogy nagy lehet az. Elmondotta egyikét amaz imáknak, melyekre a pap bácsi tanította.
    - Kiért imádkozol? - kérdé meghatottan a pap.
    - Azokért, akiknek baja tisztelendő bácsinak annyibút okoz - felelt a leány.
    - Imádkozzál érettük mindennap, leányom - mondá csorduló könnyeit törölve a pap. - Megérdemlik, hogynaponként ismételd, tartson távol tőlük minden kísértést a mi urunk, teremtőnk.
    Tanulni kezdtek; Tarna Szilveszter lelkét kissé megkönnyítette a leányka fohásza.
    Igyekezett helyrehozni az elvesztett leckeidőt. Úgy belemélyedt a tanításba, hogy észre sem vette, midőn az ajtó megnyílt, s Olga a szobába lépett. Főtisztelendő úr ma dupla leckét ad - mondá mosolyogva -, menj, Juliskám, rég vár uzsonnád.
    Juliska kezet csókolt a pap bácsinak, és távozott.
    Tarna Szilveszter egyedül maradt Olgával.
    Nem először történt ez vele, de most mégis a hideg borzongatta, midőn Tárászynéval szemtől szemben állt - egyedül.
    Izgatottan járt-kelt a szobában, valami szokatlan erős indulat ragadta el, az az indulat, melyet profán emberek szerelemnek neveznek, mely azonban őnála, hisz szíve az istené volt, nem lehetett más, mint igaz, tiszta szeretet.
    - Ne tegye - susogta -, ne tegye szerencsétlenné azt, akit szeret; ne űzze a veszedelembe. A démon arannyal akarja megváltani élete legszebb kincseit, boldogságát, családi örömeit, mindazt, ami eddig embernek, istennek oly kedvessé tette.
    - Nem félek a kísértetektől - vágott vissza a szépasszony, aki szeretett a pappal beszélgetni, persze csak addig, míg úgy prédikált, ahogy neki volt ínyére.
    Tarna Szilveszter felelni kezdett, sajátszerű ékesszólással, mely meglepő volt ez ügyetlen, hallgatag paptól, kezdte magyarázgatni a modern élet bajait s a munka nélküli pénzkeresés veszélyeit.
    Furcsa észjárása volt, különös bogarak termettek világkerülő lelkében.
    Azt hitte, minden könnyen szerzett pénz méreg, mely lassanként elöli a lelket. A pénzt tartotta a hernyónak, mely a mai nemzedék lelkén lerágja a becsület, az erény, az irgalom s a szeretet lombjait.
    - Az erkölcstelenség világa hívja, ne lépjen oda! - kiáltá fájdalmas szenvedéllyel. - Ölje ki lelkéből a dicsvágyat, a hiúságot, maradjon itt e kis körben, maradjon itt, keresse itt élte magasztos feladatát, ne lépjen ki a kegyetlenül sikamlós nagyvilágba, tegyen boldoggá mindnyájunkat!
    Olga fokozódó nyugtalansággal hallgatta a beszédárt, mely feltartóztathatatlanul, olyan erővel zuhogott, mint a záportól megáradt hegyi patak vize. Az utolsó szavaknál izgatottan állt fel székéről, s szórta szeméből a haragos mennyköveket a vakmerőre, ki így mert vele beszélni.
    - Mi jogon lép ön utamba? - kiáltá. - Vagy talán jogot mer formálni? Mi akart az lenni, amit most mondott? A barátság így nem beszél. Vallomás volt ez, vagy mi? Most nem kutatom. De vigyázzon, hogy e téren többé ne találkozzunk. Csak egy szavamba fog kerülni, hogy elnémítsam végképpen!
    És a szépasszony a harag föllegébe burkolózva távozott.
    De fenyegetése is elég volt, hogy a szerencsétlen papot összemorzsolja.
    Meg volt törve, olyan vádat dobtak arcába, mely egész valóját lázba hozta.
    - Mit tettem! - gondolta. - Mit mondottam, nemtudom. Talán hibáztam. De te, mindenható istenem, aki a szívekbe tekintesz, te látod, hogy jót akartam, hogy bűnös gondolat föl nem merült bennem!
    Ez némileg megvigasztalta.
    Egy fájó pillantással búcsúzott el a szobától, melyben annyi kedélyes, nyugodt órát töltött, azután zajtalanul távozott.
    Tudta, hogy itt többé nincs keresnivalója.
    Az oázis eltűnt a homokban, a pénzvágy izzó légköre lassanként majd elszárítja itten is a csöndes boldogság zöldellő hajtásait.
    Hazament, elzárkózott kolostora csöndjébe, cellája fehér falai közé.
    De itt sem talált nyugalmat.
    Nem tudott pihenni; imádkozni kezdett. Leborult imazsámolyára, és elmerült az úr szellemében.
    Ez volt az ő menedéke mindenkor; szegény árva volt, aki élete legnagyobb részét a zárdában töltötte.
    Egymás után vesztette el azokat, akiket szeretett; nem volt senkije e világon, egyedül állt az emberrengetegben, midőn eléje lépett az egyház, és az árvát gyermekévé fogadta, üres szívében fölfakasztotta a hit forrását, és szegény lelkét a szeretet, a részvét, a könyörületesség kincseivel halmozta el.
    A hit csodát művelt rajta, s mert érezte a boldogságot, melyet benne talált, azt képzelte, hogy a hit minden bánatot orvosol, s a társadalomnak csak az ő boltívei alá kell visszamenekülnie, hogy minden bűnétől, bajától meneküljön.
    Egyházát szolgálni, az embereket a vallás templomába visszaterelni, az erkölcsöt, erényt istápolni, könyörületességet gyakorolni - ezt tekintette élete feladatának.
    De sajátszerű végzet nehezedett reá. Valahányszor kilépett az élet terére, mindig ellentétbe jött vele.
    Nem tudott boldogulni sehol.
    Az eszményi, az égben szárnyaló embert nemigen értették.
    Nem volt élelmes, pedig a pap is életrevaló legyen, hahatni akar.
    Még saját szerzetestársai is túlságosan ábrándozónak, különcnek, fantasztának tartották.
    Nem lesz belőle apát soha - azzal már régen tisztában volt, és nem is a rangért, a vagyonért sajnálta. Alig voltak szükségletei, s így a pénz nem gyakorolt reá vonzóerőt, sőt egyenesen undorral töltötte el; látta, hogy az rontja meg az emberek lelkét, s az teszi őket Beliál rabjaivá.
    Az idő pedig egymás után szőtte körötte az évek pókhálóját. Tarna Szilveszter tanított szorgalmasan, de különben egyre jobban visszahúzódott a romlott világtól.
    Csak egy nyugvópontja volt, a Tárászy-ház, mely a becsület, a tisztesség, az erény kicsiny szigetének tűnt föl előtte e piszkos tengerben, mely sós habjaival immár mindent ellepett.
    Főleg nyelvek tanulására adta magát. A félvad népek nyelveit tanulta. Ha ezer évvel ezelőtt születik, egyik előharcosa lesz ama dicső seregnek, mely az akkori barbár világot a hitnek és műveltségnek meghódoltatta.
    Itt, a mai túl érett, túl bölcs világban, ahol mindenki csak pénzt akar csinálni - pénzt bármi módon, ahol azérdek és a haszonlesés kiölték az eszményt a lellcekből, az ábrándos papnak nem nyílt tere a működésre.
    Gúnyolták lelkesedését, kinevették magasztos hitét, megmosolyogták elmaradt nézeteit, melyekkel az embereket javítani akarja.
    - E túl okos világ a gyermeteg hittel már rég szakí-tott, némelyek még megtartották a külső formát, de az eszme elpárolgott belőle. Ez a világ - gondolta magában Szilveszter - nem érti az imát, csak az erőszakot, meghasonlott az örökkévaló istennel, és pénzen vásárolható élvek mocsarába temeti haldokló lelke utolsó fellobbanását. Én már nem is értem nyelvét, gondolkodását, világnézetét.
    Azért a félvad népek nyelvét tanulta, s nem mondott le a reményről, hogy egyszer elmegy téríteni oda az új, még vad világ népei közé, hol ma egyedül van még fogékonyság az isten igéje iránt.
    Mindennap ott könyörgött imazsámolyán, hogy megérhesse ez óhaja teljesedését.
    Egyre jobban égett lábai alatt a föld, mert napról napra többen hullottak azok közül a romlásba, akiket szeretett.
    Most Tárászy Imrét is elveszti; őt is elnyeli a föld, mint Korah fiait. Folyton azon járt az esze, nem lehetne-e a veszélyt még elhárítani.
    - Felkeresem Aszkoldot - gondolta magában. - Dehol találom?
    A városra már rég leborult az alkonyat homálya. Öreg este volt. Aszkold gyermekkori játszótársa, s most is bizalmas barátja. Tudta, hogy ilyenkor munkában találja.
    Ez a munka, ez a munka - a szegény papnak már sok keserű órát szerzett.
    Szerette Aszkoldot, lelke mélyéből szerette, de gyű-lölte foglalkozását.
    Nem egy vallás fiai voltak, de természetükben sok volt a rokon vonás; más alakban imádták az istent, de imádták mindketten ama lelkesült, ábrándos szeretettel, mely minden nemes érzés kútfeje, mely megóvja a jellem tisztaságát, a kedélyt, s fenntartja bennea meggyőződést, hogy az embernek más hivatása is vane földön, mint minden áron, minden úton pénzt szerezni.
    Ez a meggyőződés fűzte őket össze hosszú idő óta.
    A valláskülönbség nem vont válaszfalat életnézetükben. De a foglalkozás, az sok keserű órát okozott a szegény papnak.
    Sohasem fedezett ugyan fel barátja tetteiben vagy gondolkodásában olyat, ami ellentétben állott volna asaját meggyőződéseivel. De Aszkold hírlapíró volt, és Tarna Szilveszter ez embereket is a modern világ megrontói közé sorolta.
    Gyűlölte a hírlapokat. Ezek viszik be a penészt atársadalom minden rétegébe, palotába és kunyhókba, szítják a gonosz szenvedélyeket, gyöngítik az isten alkotta világrendet, s a hit vezetékétől megfosztva bűnbe csábítják a bárgyú emberi elmét.
    Régebben gyakran elmondotta nézeteit Aszkoldnak, s más pályára akarta őt terelni.
    De ez szerette hivatását.
    Lelkesülten kelt a sajtó védelmére, gyakran mondáelfogult barátjának:
    - Te csak az érem visszáját látod. Azt is rossz szemüvegen. Te csak a toll nyomorultjait ismered, a söpredéket, mely minden emberi hivatás terén összecsődül. Ez a szemét csak szemét, melyet az idő nagy seprűje majd eltávolít. E sok gyom és bogáncs mögött egy nagyközösség működik ernyedetlenül az igazság, az erkölcs, az erény, az isten szolgálatában. Ma, midőn az egyház elvesztette hatalmát a lelkeken, midőn a vallás nem tudja megzabolázni híveit, midőn minden tekintély inog, egyedül a sajtó, a nyilvánosság az, mely féken tartja az alapjaiban megrendült társadalmat. Ő védi az ártatlant, ő enyhíti a nyomort, ő bünteti a gonoszt és jutalmazza a jót. Hogy ő sem tévmentes - mit tesz az! Hisz ő iscsak emberi intézmény, de ma az egyetlen, mely a mindenünnen jobban-jobban kiszoruló erkölcsiségnek és igazságnak menedéket ad. Ne bántsd a hírlapírókat, névtelen munkásait egy csodatevő intézménynek. Ma ők azt a hivatást végezik, mit ezer évvel ezelőtt az egyház névtelen hősei. Munkára, polgárosodásra, erkölcsre, szabadságra és hitre tanítják az egyenlőség folytán e társadalomba betolakodó új és műveletlen, még félvad osztályokat. Közlegényei ők annak a szent küldetésnek, melyet harminc-negyven emberöltővel ezelőtt az egyház teljesített.
    Az ilyen ditirambok nem győzték meg Szilvesztert, de végre abbahagyta a küzdelmet, mert szerette Aszkoldot.
    Bajában most is hozzá akart folyamodni tanácsért.
    Tudta, hogy ilyenkor éppen munkában találja.
    Még sohasem volt a boszorkánykonyhában, melyetszerkesztőségnek neveznek. Valami elátkozott helynektartotta, ahol őneki nincs keresete.
    Most is nagyon nyugtalanította a gondolat, hogy be kell pillantania a helyiségbe, ahol százezrek szellemi tápláléka készül, az a táplálék, mely, amint hiszi, mérges és mételyes.
    De ha beszélni akart barátjával, úgy meg kellett hoznia ez áldozatot.
    Elindult tehát a nehéz útra.
    Hét óra már rég elmúlt, a gázlángok vígan lobogtak, az utcák tömve voltak sétáló vagy hazafelé siető népséggel.
    Sürgés-forgás, lárma, kocsirobaj, emberszó hangzott mindenfelől, ahol a gyámoltalan pap elhaladozott. Akésői idő és a nagy néptolongás csak fokozták zavarát.
    Jó messzire kellett mennie. Távol, egy mellékutcában állt a roppant háromemeletes ház, kizárólag a nyomdászatnak szentelve.
    Itt az ördög palotája, gondolta magában a pap, mikora kapuhoz ért.
    A kapu nyitva állt; emberek beszéde s gépek moraja fülszaggató összhangtalanságban hatott ki hozzá.
    Az épület hátsó részéből durva morgás, éles süstörgés hangzott, mint egy rémes szörnyeteg nyögése: az ördögadta gépek zakatolása. Az udvaron leányok, gyermekek futkostak, a kapun igazi népözön áradt ki és be.
    Tarna Szilveszter megállt és várt. Nem egykönnyen szánta rá magát, hogy e titokzatos házba belépjen.
    Sokan jöttek-mentek ide s tova, de az nem volt közöttük, kit a pap keresett.
    Egymás után múltak a percek, és a pap még mindig ott bámészkodott a kapuban.
    Végre be kellett lépnie. Megindult a lépcsőn fölfelé az emeletre.
    Lassan haladt, még mindig remélve, hogy itt találkozik azzal, akit keres.
    Futkározó emberek, mindenféle kihordók, szolgák, apró szedőgyerekek feketén, mintha az alvilág homályából jönnének, rohantak el előtte, s a szokatlan látvány még inkább fölizgatta nyugtalan képzeletét.
    Odafent állt már a második emelet tágas folyosóján.
    Az egyik ajtón ökölnyi betűkkel díszelgett a felírás:„A Tárogató, politikai, irodalmi és közgazdasági napilap szerkesztősége”
    A nyikorgó ajtón sokan jártak ki- és befelé.
    A legvegyesebb társaság.
    Urak és koldusok, egy szegény asszony négy gyermekével, cicomázott ifjak, mindenféle libériába bújtatott szolgák, hordárok, táviratkihordók, szurtos szedőgyerekek tűntek el a szerkesztőség mélyében, és kerültek ki onnan csakhamar.
    Szilvesztert meglepte e látvány.
    Mit kereshet ez a sok mindenféle ember egy helyen? Mért tolong ide mindenki, mint a templomba? A templom! A szerkesztőség is templom - de a föld bálványainak temploma!
    Egyre nyílt és egyre csukódott az ajtó, és Szilveszter még mindig odakünn álldogált.
    Sokáig tartott, míg végre a kilincsre tette kezét.
    De ekkor sem ő nyitotta ki az ajtót.
    Belülről rántotta ki egy kis fekete emberke, s olyan sietve száguldott előre, hogy majdnem feldöntötte a szegény papot.
    Ekkor Szilveszter megemberelte magát, s félénken kérdé a tovarohanótól:
    - Benn van-e Aszkold úr?
    - Benn van - kiáltott a kis ember, és rohant odább, mint a fergeteg.
    - Kérem, küldje ki - könyörgött a szegény pap.
    - Nem látja, hogy mozgósítva vagyok - felelt neheztelőleg a fekete. Azután megállt és jóakarólag mondá:
    - Nagy gyilkosság történt. Érdekes eset. Le akarom főzni a többi lapokat. Sietek. De tisztelendő úr csak menjen be bátran, nem harapják le az orrát, ne féljen.
    E bátorításra Tarna Szilveszter levette kalapját, és kopogtatott az ajtón.
    Kopogtatott egyszer, kétszer, háromszor, de a biztató „szabad” nem hangzott feléje.
    Benyitott tehát nélküle. Kicsiny, csaknem egészen üres szobában találta magát; ócska kályha, ócska asztal és két ócska szék volt egyedüli bútorzata. Az asztalon nagy petróleumlámpa égett, vagyis inkább füstölt, embergyilkos bűzzel töltve meg a levegőt.
    Szilveszter letette fövegét az asztalra, azután szétnézett a furcsa szobában.
    Két ajtó vezetett innen tovább. Az egyiken „A szerkesztő”, a másikon „A szerkesztőség” fölírás ékeskedett.
    Szilveszter ez utóbbin kopogtatott. Semmi válasz. Végre benyitott.
    - Majom, gyer’ide - hangzott feléje a ködös félhomályból. Szilveszter visszahökkent e furcsa megszólításra.
    - Nem a gyerek - dörmögte egy hang -, az más.
    Szilveszter tágas, hosszú teremben találta magát, mely-nek minden zuga meg volt rakva íróasztallal.
    Mindegyik mögött valami élőlény rejtőzködött, körülbástyázva magát egész tömeg újságlepedővel.
    Az egyes alakokat nagyon bajos volt megkülönböztetni, mert a füstölgő petróleumlámpák a nagy termetcsak gyöngén világították meg.
    A levegő olyan vastag volt, hogy vágni lehetett, ahőség olyan tikkasztó, mint a sivatagban, a petróleumbűz olyan erős, hogy Szilveszter tüszkölni kezdett tőle.
    Volt is ideje hozzá.
    Senki sem törődött vele, mióta kitűnt, hogy nem szedőgyerek.
    Ott állt a terem közepén, csaknem megdermesztve a boszorkánykonyha kínos légkörétől és sajátszerű zajától.
    Élénk beszéd, fütyülés, nevetés, ajtócsattogás, kiabálás, a gépek zűrzavara hangzott a szomszéd helyiségekből, s mindez összeolvadva olyan rettentő zenét adott, hogy a szegény pap bámulta azokat az acélidegeket, melyek ilyen légkörben, ilyen zene mellett még dolgozni tudtak.
    Végre remegő hangon azt merte mondani:
    - Aszkoldot keresem.
    - Tovább - kiáltott valaki, parancsolólag mint egy káplár, a félhomályból. Szilveszter tovább haladt még egypár kisebb, nagyobb, üres vagy tömött, sötét vagy világos, de egy-formán petróleumbűzzel, pokoli hőséggel telt szobán, míg végre megtalálta egy csomó újságba temetve azt, akit keresett.
    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633645758
Webáruház készítés