Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Zigány Árpád: A parasztkirály_EPUB

Zigány Árpád: A parasztkirály_EPUB
340 Ft340

Bár a címlap és a cím egyaránt Dózsa Györgyre utal, mégsem róla szól ez a regény. Zigány Árpád cselekményét néhány évtizeddel későbbre, az 1570-es évekre, és a Délvidékre teszi.
A parasztkirály című regény főhőse Kopó, aki kiemelkedő képességű hadvezér és erős kisugárzású vezető. Azokban a zavaros időkben, a török terjeszkedésétől fenyegetve, a német zsoldosok által közrefogva kell helytállnia.

  • Részlet az e-könyvből:

    Egy csapat janicsár és egy szakasz magyar hajdú tartott rendet a nézők közt és erős kordont vont a magaslatok alján, hátrább szorítva a zagyván csoportosuló és hullámzó tömeget. Nem hiányoztak az ily népes sokadalmakban megszokott csaplárosok, sőt a lantos deákok sem; ezek körűl sürűbb tömegbe verődtek össze a kiváncsiak s egy-egy sikerültebb dalt, vagy csipősebb tréfát zajos hahotával, hangos tapssal jutalmaztak.
    A nap épen csak hogy fölbukott a hegyek mögűl, mikor a tömeg hirtelen megmozdult és lassú moraj futott végig rajta. Szájról-szájra adták a hírt, hogy a török csapat már itt van, s pár percz múlva, a domb alján kanyargó mély út fordulójánál, csakugyan megjelent az első turbános vitéz, a kit, kettős rendekben, nyomon követtek a többiek. Oda érve a cserfák alá, leszálltak lovaikról, oda hajították a kantárt szolgáiknak s elvegyültek többi bajtársaik közé, a kik vagy százan jöttek el, hogy a nevezetes viaskodást végig nézzék.
    Az ivanicsi úton támadt porfelleg, melyből ki-kicsillámlottak a fegyverek, jelezte, hogy nem sokáig kell várakozni a magyarokra sem. A tömeg, mely eddig szétszórva, heverészve mulatott, most egyszerre rohanva tódult az aréna kijelölt határaihoz; mindegyik legelül akart lenni, hogy minél jobban és minél többet láthasson, noha a rend föntartására kirendelt őrök durván lökdösték és szorították vissza a tolongókat.
    Oda érkeztek a hajdúk is és Migazzi kapitány meg Hafiz bég, a két részről kijelölt fegyverbirák, rövid tanácskozást tartottak, melynek végeztével szembe állították egymással a huszonhat bajnokot, szívükre kötötték, hogy minden cselt, hamisságot, bűbájt és efféle nem igaz praktikákat mellőzve, csak a saját erejükkel, ügyességükkel és vitézségükkel igyekezzenek győzni a harczban. Aztán fölolvasták a bajvívás föltételeit is, a melyekben már előzetesen megállapodtak, s ezek közt különösen azt, hogy minden foglyul esett bajnok kiválthatja magát, a fegyvereit és a lovát összesen ötven magyar aranyért. Az egyik hajdú ki is öntötte az asztalra a maga meg a társai váltságdíját, és megszámlálva a pénzt, átadta a fegyverbiráknak. Mindenki várta, hogy a török is épen így cselekszik; látva, hogy egyikük sem mozdúl, Migazzi oda fordúlt Hafiz béghez és megkérdezte:
    - Hát a kigyelmetek váltságdíját nem olvassuk meg?
    Kilergi bég, a ki elfogatása után harmadnapra már kiváltotta magát, hirtelen előre lépett és kihivó büszkeséggel mondta a magyar hajdúk pénzére mutatva:
    - Majd meglátja kigyelmed, hogy ez is elég lesz.
    Migazzinak arczába szökött a vér erre a durvasággal határos hetvenkedésre, de elnyomta a mérgét és csak annyit mondott:
    - Nyugtával dicsérjük a napot!
    Aztán oda fordúlt a hajdúkhoz:
    - Hallottátok, fiaim: imhol, ti is hallottátok; ez a vitéz bég azt hiszi, hogy már markában a garas; mutassátok meg neki, hogy nem jó előre inni a medve bőrére.
    A hajdúk nem feleltek, csak a szemeik villogásából és elfojtott fogcsikorgatásukból lehetett érezni, hogy a sértés sziven találta őket.
    Kopó nagyon nyugtalan és rosz kedvű volt. Már két nappal a bajvívás előtt az ivanicsi várban is megtudták a petrovinai zendülést, melyet a hírthozók, minden idők szokása szerint, a valóságnál sokkal rémesebben kiszíneztek. Széltében-hoszszában az a hír keringett, hogy a kastélyba szorúlt hajdúk tömegesen mészárolták le az ostromló jobbágyságot, hogy a harcz egy egész álló napig tartott, s mikor végre a várnagy meg néhány hajdú kétségbeesett vitézséggel keresztül vágta magát a vérszomjas tömegen, a felbőszült jobbágyok a többieket fölkonczolták, darabokra vagdosták és nyárson sütötték meg. Vérfagyasztó kegyetlenségekről meséltek, melyeket állítólag egy uszkók zsupán követett el a várnagy hátrahagyott családján és védtelen cselédségén.
    Az ivanicsi várban könnyen érthető izgatottságot okoztak ezek a hirek, nemcsak a fölzendült vidék közvetlen szomszédsága miatt, hanem azért is, mert Petrovinát, a hozzátartozó uradalmakkal, Tahy Ferencz birtokolta; azon pedig senki egy perczig sem kételkedett, hogy Tahy István minden hadát azonnal megindítja a lázadó jobbágyok ellen, mihelyt erre fölszólítást kap a bátyjától. Ez a fölszólítás ugyan még nem érkezett meg, de az ivanicsi várban óráról-órára várták a petrovinai várnagyot, a kinek a megtorló hadjáratot vezetnie kellett, s addig is erősen készülődtek, hogy minden pillanatban indúlhassanak.
    Sokan már azt is tudták, hogy Tahy Ferencz, a ki ez idő szerint Zágrábban mulatott, iszonyú haragra gerjedt, mikor a hozzá menekűlt várnagy elmondta neki a történteket. Nyomban lóra ültetett vagy száz hajdút, a kiket azonnal Petrovinába indított, hogy a pusztán hagyott családi kastélyt megszállják s a később érkező hadakat bevárva, ezekkel együtt végezzék el a dúlást-fosztást, úgy hogy Petrovinában kő kövön ne maradjon s a lakosság is az utolsó izig kiirtassék.
    Kopót ezek a hirek nagyon megdöbbentették; ha csak a felük igaz volt is, akkor szomorú napok voltak virradóban Petrovina fölött, s a boszúnak könnyen áldozatúl eshetett az ő családja is. Aggódott gyámoltalan ősz atyja meg anyja életeért, féltette a kis Gergőt és már a hír első szárnyalásakor elhatározta, hogy a bajvívás után tüskén-bokron keresztül azonnal Petrovinára nyargal, hogy biztos helyre szállítsa családját, s ha lehetséges, megmentse a többieket is a végpusztulástól.
    Azoktól a hajdúktól, a kiket Tahy Ferencz Zágrábból küldött Petrovinára, nem igen tartott; először kevesen is voltak, aztán meg udvarbeli, parádés hajdúk lévén, a fegyverforgatáshoz sem igen értettek: hanem annál jobban félt attól, hogy majd az ivanicsi hajdúk Migazzi vezetése alatt törnek a zendülőkre. Tudta ugyan, hogy bajtársai nem szivesen mennének a jobbágyok ellen, mert minden kegyetlenségük mellett is együtt éreznek velük és sajnálják őket. Csakhogy a király, valamint német zsoldosait, aképen magyar hajdúit sem tudta rendesen fizetni, s az ivanicsi őrségnek is már több mint félévi zsoldjával tartozott; ilyenkor pedig a kapitányok rendesen úgy szoktak magukon segíteni, hogy zendülésnek kereszteltek el valami kihágást, vagy kisebb méretű verekedést és a megtorlás ürügye alatt ráeresztették a népre a szabad hajdúkat meg a zsoldosokat, a kiknek hátralékos hópénzük fejében szabad dúlást-fosztást engedtek a kijelölt vidéken.
    Mialatt Kopó boszús aggodalmak közt tépelődött azon, hogy mitevő legyen s mi módon hárítsa el a Petrovina fölé tornyosuló veszedelmet, a fegyverbirák sátrai előtt háromszoros kürtjel harsant föl; ez volt a jeladás a fölállásra. Mind a huszonhat vitéz egyszerre nyeregbe ugrott, s egyik részről Hafiz bég, a másikról pedig Migazzi, gondosan megvizsgálta vitézei fegyverzetét, hogy minden rendben van-e? Ennek végeztével, az aréna két szemközti végén, fölállították a vitézeket egy-egy sorban, négy-négy lépésnyi távolságban egymástól.
    Mikor a magyar és török vitézek már farkasszemet néztek egymással, Migazzi még egyszer végig lovagolt hajdúi előtt és halkan, fojtott hangon mondta:
    - Fiaim! ti vagytok a jelesek a jelesek között. Minek bátorítanálak benneteket? Mindnyájan magyar vérbeli vitézek vagytok: a magyar szablyák diadala tehát közös dicsőségtek lészen. Hanem, ha ki először és legjobban megcsúfolta a magyari becsületet, a Kilergi bég ő kigyelmét, azt ugyan megöljétek. És ugyanazonképen megöljétek a renegát Kerecsen béget is, a ki a mi becsületünk ellen szablyával támad mi reánk. Ezt kivánjuk ti kigyelmetektől, vitéz fiaink és bajtársaink.
    E rövid beszéd után Migazzi levette a kalpagját, a hajdúk pedig, nem csatolhatván le sisakjaikat, keresztet vetettek; aztán mindnyájan mély áhítattal tekintettek föl az égre és így fohászkodtak:
    Igaz, áldott Isten, könyörülj mi rajtunk,
    Kik te szent nevednek oltalmáért vívunk;
    A tüled vött hitért és nevedért bajlunk,
    Hazánkért, árvákért, özvegyekért vívunk.
    A fohászkodás után csak pár percz volt hátra az összecsapásig. A mint ez a pillanat közeledett, a szavak meggyérültek, a hangos beszéd elnémult és csak itt-ott hallatszott félő, elnyomott suttogás a szomszédok közt. És ebben a mély csöndben, a mely ünnepélyes, szinte komoly megdöbbenést ébresztett, csak a lovak kapálása és türelmetlen vihogása hallatszott, meg az összecsörrenő fegyverek zaja, a melyre meg-megdobbant és el-elszorúlt a nézőközönség szive.
    A két csapat mozdulatlanúl nézett farkas-szemet és várt. Fölharsant a kürt: ez volt az első jeladás... fölharsant még egyszer: most a légy zsongását is hallani lehetett volna... fölharsant harmadszor is: és a vitézek, hirtelen megeresztve a kantárszárat, lebuktak lovaik nyakára és sarkantyúikat a nemes állatok szügyébe vágva, mint két förgeteggel terhes felhő zúdultak egymásra. A lovak robogását túlharsogta a két kis csapat csatakiáltása: - Jézus! Jézus! - meg: - Allah! Allah! - s azontúl csak a száguldó paripák patkózaja hallatszott ki a két porfellegből, mely a vitézeket körülfogta. Mintegy százötven lépés választotta el őket: mikor összeértek, olyan roppanással törtek egymásra, mint mikor hegyomlásnál a lezuhanó szakadék erdős lejtőre talál és fákat, bokrokat recsegve-ropogva tördel össze. A megvadúlt paripák rúgták, marták, szügyeikkel törték egymást, mialatt uraik, elhajítva az eltört kopjanyelet, kardjaikat rántották elő. Az oszladozó porfölleg ködén czikázva villantak át a süvöltő szablyák, s a távol állók, noha még semmit sem láttak, mégis tudhatták, hogy a harcz roppant hevesen folyik, mert az egymást keresztező, villogó szablyák csattogása olyan volt, akár a sűrűn hulló jégeső kopogása.
    Az izgatottság, a kiváncsiság, hogy lássanak valamit a bajvívásból, annyira fokozódott a tömegben, hogy a hajdúk és janicsárok alig tudták a védő kordont föntartani; mivel a hangos beszéd tiltva volt, mindenki csak halkan, fojtott hangon suttogott a szomszédjának: de egyszerre csak ez is elnémult s mindenki előre nyujtott nyakkal, visszafojtott lélekzettel meresztette ki szemét arra a paripára, mely gazdátlanúl, tétova léptekkel jött az arénából kifelé. Meg-megugrott, mintha bokros lenne, félig eltépett kantárját maga után húzta a földön, s a kantárszár, mikor néha rá-rálépett botorkázó lábaival, le-lerántotta fejét a földre, úgy hogy csaknem fölbukott; a nyakán nagy, nyitott seb tátongott, melyből vastag sugárban ömlött a fekete vér és nyomon jelezte, merre megy. Nem sokára kimerülten első két lábára rogyott, aztán végig hempergett a földön, hátára feküdt és elerőtlenedett lábaival görcsösen kapált a levegőben; ekkor fölismerték, hogy török ló volt.
    A bajvívók e közben kettesével kardra harczoltak; az egyes párok a küzdelem hevében lassankint külön-külön váltak és nem egy tömegben vívtak, mint az összecsapás kezdetén. Mivel most már a porfelleg is szétfoszladozott és nem volt oly sűrű, a nézők lassankint meg tudták különböztetni a párosan viaskodókat. Az a török, a ki a lovát elvesztette, a szaraczénok hadnagya volt, kit balszerencséje Pogrányi Dáviddal hozott össze; a bivalyerejű hajdú, a ki csak a fegyelmezetlensége miatt nem lehetett hadnagy, oly erővel lódult neki a lovával és kopjájával, hogy azon menten kiemelte nyergéből a szaraczént, a ki nagy nyekkenéssel egész hosszában végig mérte a földet. E gyönyörű roham után a hajdú rögtön kardot rántott, s mialatt paripája nyerítve ágaskodott, ő is fölemelkedett kengyelében és harsogó hangjával túldörögte a dulakodás vad lármáját:
    - Ez egy!
    Ekkor, vadúl forgatva kardját a feje fölött, körülnézett, s mikor meglátta, hogy Kilergi bég, a kit Kopó szorongatott, szintén megingott nyergében, mert az egyik kengyelét elvesztette, még jobban kiabált:
    - Nem lesz elég a mi pénzünk!... A mi pénzünk kevés!...
    Majd oda fordulva a nyeregéből kiesett szaraczénhoz, rámordult:
    - Téged pedig elfogtalak!
    De az amira, a ki ez alatt föltápászkodott, két kézre kapta nehéz szekerczéjét és oly erővel sujtott Pogrányihoz, hogy menten kettészeli, ha a hajdú a csapás elé nem tartja paizsát, melyen a harczi bárd kicsorbúlva siklott végig. A következő pillanatban a hajdú, hátára vetve paizsát, szintén két kézre markolta kardját és oly romlással zúdította le a szaraczén fejére, hogy ez tántorogni kezdett; aztán megint rávágott, aztán megint és minden csapásnál ismételte:
    - Kevés lesz a pénz... kevés lesz... kevés lesz... - s közben minden szónál nyögött a nagy erőlködéstől, mit a lesujtásnál kifejtett.
    Az amira nem bírta összeszedni magát a sürűn hulló csapások miatt; egyre jobban szédült, kábult, tántorgott ide s tova és már annyi ereje is alig volt, hogy paizsát a feje fölé tartva védje magát: de azért a fogságról hallani sem akart. Pogrányi, mikor látta, hogy hiába biztatja a törököt megadásra, rettenetesen felbőszült a makacsságon; lehajolva lova nyakára, hatalmas cselvágással fölütötte a szaraczén hadnagy paizsát s nyomban reá iszonyú csapást mért a fejére. A sisak ugyan föltartotta a rettenetes csapás erejét, de a tompa vágás azért mégis úgy érte a törököt, mintha villám sujtott volna le rá; az amira megingott, kitárta mind a két karját, előbb leejtette a paizsát, meg a fegyverét, aztán maga is összerogyott és mozdulatlanúl terült el a földön. A hajdú pedig, lihegve dühében, fogcsikorgatva hörögte:
    - Elég-e már?
    És megint fölemelte, megforgatta feje fölött a gyilkos fegyvert, a mely ha még egyszer lesujt, bizonyára végkép elvágja a szaraczén élete fonalát; de Hafiz bég, a ki látta a veszedelmet, hogy megmentse az amira életét, hírnököt szalasztott oda, a ki hangos szóval kiáltotta:
    - Szidi Isza amira fogoly! - mire ketten-hárman megragadták az eszméletlent és a fegyverbirák sátrához, a cserfák alá vitték. Onnan pedig Migazzi tapsolva kiáltott oda a vitéz hajdúnak:
    - Áldottak legyenek a te kigyelmed vitéz fegyverei!
    Ezalatt Kopó hevesen viaskodott Kilergi béggel; már a kopjatöréskor sikerült ugyan a törököt megingatnia nyergében, de kivetni még sem tudta, mert a bég sokkal kiválóbb vitéz volt, mint a Pogrányi ellenfele. Kardjukhoz kaptak tehát mind a ketten és Kopó oly ádáz elkeseredéssel támadt ellenfelére, hogy a magyar vitézség ócsárlója minden erejét megfeszítette, hogy megállhasson vele szemközt. Kopó pedig, mialatt egyre vágta, csépelte a törököt, folyton vicsorgatta rá a fogait és gúnyolódott vele:
    - No, pogány: hol a nyelved? Toldjad a kardodhoz! Most itt a rabló: itt a nyomorúlt! Rajta, pogány!
    Kilergi bég, a kit ez a folytonos sértegetés az őrjöngésig dühbe hozott, hirtelen két kézre fogta a kardját és olyan gyors, iszonyatos csapást mért a hajdú fejére, hogy ennek már nem volt ideje a paizsát elébe tartani; kardjával fogta föl hát a vágást: de a szablya gyönge volt s markolata alatt darabokra tört, a bég kardja pedig, végig szántva Kopó sisakját, lecsúszott a vállára és a vállperecz fölött meg is sebesítette. A hajdú nem várta be a második vágást, hirtelen oda ugratta lovát a bég mellé, átkapta a derekát és ki akarta emelni nyergéből, hogy a földre rántsa. A török eleresztette kardját és igyekezett kifejtőzni Kopó vasmarkaiból. Ez meg csak épen erre várt: mikor érezte, hogy a bég erősen megragadta, hirtelen rántással kiszabadította magát s még mielőtt amaz újra kezébe kaphatta volna a kardját, megsarkantyúzta lovát és leakasztotta csákányát a nyeregkápáról.
    Ennek a veszedelmes fegyvernek a kezelése különös ügyességgel járt. A lónak alkalmazkodnia kellett a lovas szándékaihoz úgy, hogy apró ugrásokban tánczolja körül a megtámadottat; mikor a ló két hátulsó lábán fölágaskodott, a lovas fölemelte a csákányt és abban a pillanatban sujtott le vele, mikor a paripa is visszaesett első lábaira. Most is a Szellő, gazdája térdnyomintására azonnal hátulsó lábaira állt, mint a kos, mikor öklelni akar; és folyton a török körűl tánczolva, szinte vigyázott arra, hogy Kopó mindig elérje az ellenfelét.
    E két ellenfél küzdelme, még ha nem döntötte volna is el a bajvívás sorsát, minden esetre döntőnek igérkezett a fegyver-becsület dolgában. Kilergi bégre a legyőzetés kétszeres szégyen lett volna, mert épen ő gyalázta legjobban a magyar vitézeket: de kétszeres lett volna a Kopó diadala is, ha legyőzi a törököt. A hajdúk, a kik jól ismerték hadnagyuk vitézségét, nem is gondoltak arra, hogy segítségére menjenek: s viszont a törökök is távol tartották magukat Kilergi bégtől, nehogy azt mondhassák, hogy a kérkedő egy magában nem tudta legyűrni ellenfelét. A hajdúk és a törökök kezében egy perczre önkéntelenűl is megpihent a fegyver és valamennyien a két vezér bajvívását nézték. Ezek pedig mindent koczkára tettek a győzelem kivívásáért és oly vitézül, oly figyelemmel és elkeseredett hévvel harczoltak, hogy páros viaskodásuk a középkori lovagjátékoknak is díszére, becsületére vált volna.
    De ez az önkénytelen tétlenség alig tartott néhány másodperczig s rögtön az után, mint mikor pillanatnyi szélcsönd támad a viharban, ujult erővel tört ki a küzdelem. Egri Gergely már az első összecsapáskor Kerecsen béggel tűzött össze, de a kopjatörésben nem kedvezett neki a szerencse. Aztán kardra mentek, de vitézségre ebben is egyformáknak mutatkoztak: a hajdú talán izmosabb és ügyesebb is volt, de a renegát nagyon jól értette a tempózást, a mivel könnyen kifáraszthatta ellenfelét. A mérkőzés sikere eldöntetlen volt a többi küzdőknél is, noha mindnyájan roppant erőfeszítéssel harczoltak és ádáz elkeseredéssel igyekeztek ellenfeleiknek fölébe kerekedni. Csattogtak a fegyverek, dübörögtek a paizsok és sisakok, szikrákat hányt a jó aczél: de a karok már lankadni kezdtek, a mellek zihálva lihegtek és a paripákon is meglátszottak a fáradság, a kimerülés nyomai. Épen ezért, noha a bajvívás még csak másfél órája tartott, a fegyverbirák pihenést parancsoltak; fölharsantak a kürtök és mivel ló is, lovas is egyaránt rászorúlt a pihenésre, a küzdők azonnal abban hagyták a harczot és mindegyik csapat visszalovagolt a helyére.
    Az az izgatott, ideges moraj, mely manapság a szinházakban végig zúg a nézők közt egy-egy prémière fölvonásközei alatt, kitört a bajvívásra összesereglett tömegben is. A vitézek leszálltak lovaikról; ki levetette a sisakját és letörülte verítéktől gyöngyöző homlokát, ki egy kupa bort hajtott föl, hogy eloltsa égető szomját, ki a fegyverzetét, vagy a lova szerszámait vizsgálta meg és hozta rendbe. A lovak pedig, mikor nem éreztek lovast a nyeregben, fejüket rázva horkoltak és rágták, igazgatták a zablát szájukban, melyből az erős rántások miatt véresen habzott a tajték; aztán, négy lábukat szétvetve, a fejüket mélyen leeresztették és vihogva rázkódtak össze meg össze, hogy kihajtsák tagjaikból az elernyedt idegek bénultságát.
    Mindenki előtt világos volt, hogy a hajdúk ügye jobban áll, mint a töröké: nem csak azért, mert egy törököt már elfogtak, s így számra is többen voltak, hanem azért is, mert a török vitézek szemmel láthatóan fáradtabbak voltak. Hafiz bég, noha a vereséget előre látta, mégis gondosan titkolta aggodalmait; sőt ellenkezőleg, dicsérettel, magasztalással, szép szóval öntött jó kedvet és bátorságot bajtársaiba. Migazzi nagyon jól látta, hogy hajdúi korántsem olyan kimerültek, mint a törökök; ki akarta aknázni ezt az előnyt és már félórai pihenés után sürgette, hogy folytassák a bajvívást. Hafiz bég, kelletlenűl bár, de mégis kénytelen volt e kivánságba beleegyezni; ujra sorba állították tehát a lovakat, a melyek még mindig nagyokat fujtak és egyre horkoltak, pár percz mulva pedig a lovasok is mind nyeregben ültek. Most már mindenki érezte, hogy a győzelemnek rövid időn el kell dőlnie; a nézők közt a csend, a várakozás figyelme és szorongása még nagyobb lett, a vitézek szivében pedig megkétszereződött az elszántság és a vérevő harag.
    A jelző kürt ismét fölharsant: egyszer, kétszer, háromszor... a sarkantyúba kapott lovak nyihogva szökkentek előre, de már nem oly viharos száguldással rontottak egymásra, mint az első rohamnál, mert a rövid ideig tartó pihenés nem adta vissza előbbi fürgeségüket. Az összegomolyodott tömegben minden vitéz ismét föltalálta ellenfelét s az összecsapást követő pár percz alatt a küzdő párok ismét különváltak. Csak Pogrányinak nem volt ellenfele, a miért is ő csak ide s tova száguldott a bajvívók közt, nézve, várva az alkalmat, hogy hol és kinek használhatna; közben a saját mulatságára malmozott a kardjával és egyre gúnyosan kiabálta:
    - Kevés lesz a pénz!... kevés lesz!... kevés lesz!...
    Egyszerre csak rémes sikoltás tört elő az aréna közepéről, az ádáz viaskodók tömegéből: mindenki megdöbbenve nézett oda, s a következő pillanatban mindnyájan látták, hogy a párharcznak Egri Gergely és Kerecsen bég közt vége van. A török féloldalt hanyatlott vissza lovára; sisakján nagy rés tátongott, ezt a hajdú csákánya ütötte rajta s a renegát vére buzogva ömlött ebből a sebből. Végre nagy, lomha teste is lecsúszott a nyeregből és fegyverestől együtt csörömpölve zuhant a földre. A hajdú pedig magasra emelte vértől csöpögő csákányát és megforgatva a feje fölött, rettenetes hangon kiáltotta:
    - Halál az árulókra! Igy haljon minden renegát!
    Aztán, szinte elvakúlva saját dühétől és a kivívott győzelem mámorától, szabadjára hagyta a kantárt, két kézre fogta borzasztó fegyverét és berohant a küzdők közé, szétrobbantva a viaskodókat. De már nem igen sok tenni valója akadt. Kerecsen bég eleste, úgy látszott, egészen a hajdúk javára billentette le a győzelem mérlegét. Kopó, a kit folyton növekvő haragja magán kívül hozott, hogy ennyi idő alatt még nem bírt végezni Kilergi béggel, most oly gyorsan és oly erővel támadt ellenfelére, hogy ez, a rohamosan jövő csapásoktól elkábulva, elejtette paizsát; a hajdú ekkor lecsapott rá csákányával, hogy az ütés oldalt érte a béget, a ki kábultan bukott előre, a lova nyakára. Még mielőtt magához térhetett volna, Kopó hirtelen megragadta a vállánál, sarkantyút adott a Szellőnek, mely roppant ugrással oldalt szökött s ily módon egy rántással kiemelte a törököt a nyeregből. Mikor eleresztette, s a bég félig eszméletlenűl lezuhant a földre, ő is leugrott lováról, rátérdelt a török mellére és kirántva rövid tiszákját, nekiszögezte a bég torkának:
    - Add meg magadat, vagy meghalsz!
    A török nem válaszolt s ez a hallgatás könnyen az életébe kerülhetett volna, ha véletlenűl Hafiz bég közbe nem lép és oda nem kiált Kopónak:
    - Kilergi bég fogoly!
    Mikor a béget is elvitték és átadták Migazzinak, Kopó ismét föl akart ülni lovára, de sehol sem lelte; körülnézett, s addig kereste, míg meglátta, hogy Haszán aga, kinek a paripáját levágták, az övére kapott föl és hevesen hadakozik a török vitézek sorában. A hajdú iszonyatosan elkáromkodta magát, mert így, gyalogosan, nem ronthatott a lovas törökök közé, hogy fegyverrel szerezze vissza a paripáját, mert rögtön lefegyverezték és elfogták volna. De a Szellőt azért semmi áron sem akarta a töröknek hagyni; egész közel férkőzött tehát hozzá és szólítani kezdte, majd füttyentett neki, mint rendesen, ha zabbal abrakoltatta: s ime, az okos állat feléje iramodott, s mikor az aga vissza akarta tartani, fölágaskodott, ficzánkolt és addig ugrált, míg egészen oda farolt, a törökkel a hátán, a gazdája mellé, a többi hajdúk közé, a kik ott menten, kardcsapás nélkül elfogták Haszán agát. A török, mikor lefegyverezték, átkozta a végzetet és a lovat; de Kopó, mihelyt megint fönt ült a lován, visszaadta kardját a fogolynak:
    - Ne a fegyvered, aga; menj vissza a tieid közé, mert mi már csak fegyverrel akarunk győzni és nem cselvetéssel.
    A török, a ki mindent mást inkább várt, csak ezt nem, nagyon elámult; de a következő pillanatban így felelt:
    - Fegyverrel csak a karomat győzhetnéd le, szavaiddal azonban meggyőzted a szivemet is; - és maga ment Migazzihoz, hogy fogolynak jelentse magát s átadja a kardját. Ezért aztán, mikor a foglyok kiváltására került a sor, egyedül Haszán agát eresztették el váltságdíj nélkül.
    A török bajnokok sorából már négyen hiányoztak, míg a hajdúk még mind a tizenhárman nyeregben ültek: a magyarok győzelmét tehát most már egészen biztosra lehetett venni. Mind a mellett a harcz kétségbeesetten folyt tovább; az öt török, a ki már a lovát elveszítette, egymás mellé állt, a négy lovas spáhi két oldalról közre fogta őket s mind a kilenczen ebben a tömör hadsorban fogadták és verték vissza a hajdúk támadásait. Ezek most szintén sorakoztak és harmadszor is egyesülve, pusztító rohanással vetették magukat ellenfeleikre. A nézők iszonyodó megdöbbenéssel várták ennek a rohamnak a kimenetelét; senki sem hitte, hogy a törökök ellenállhassanak és a legtöbben sajnálták a derék vitézeket, a kik fegyverük becsületeért, a diadal minden reménye nélkül, koczkára teszik életüket a kétségbeesett és egyenlőtlen küzdelemben.
    Mint a hosszú útjában elfáradt hullám, a parthoz érve már szelidebben töri a szirtet: úgy lassúdott meg a hajdúk paripáinak a rohanása is, mikor a kisded török csapatra indultak. Ekkor már a nézők izgatottsága olyan magas fokra hágott, hogy a tömeg, nem törődve senkivel és semmivel, áttört a katonai kordonon és beözönlött az arénába, közelebb és közelebb tódult a küzdőkhöz, a kiket végre egészen szűk körbe szorított.
    Az egymás mellé sorakozott hajdúk közepén maga Kopó vezette a rohamot; és mivel a lova jobb is, kitartóbb is volt, mint a többieké, rohanás közben kivált a sorból és előtte vágtatott. A társai pedig, részint kényszerüségből, részint tervszerűen, jobbról és balról elmaradoztak az oldala mellől, úgy hogy az eredetileg egyenes vonalú hadsor az összeütközés pillanatában ék alakú volt és az éle Kopóban ormolt. Igy történt, hogy a hegyes ék ellenállhatatlan erővel furakodott be a törökök közé, szétrobbantotta védelmi vonalukat s a következő pillanatban körül voltak véve. Uj, rettenetes küzdelem kezdődött; a számra, erőre és vitézségre nagyobb hajdúknak emberfölötti ellenállást kellett megtörniök: olyan ellenállást, a minő a halálra szánt kétségbeesésből fakad, mikor az önfentartás ösztönét az ádáz düh váltja föl, hogy a többé meg nem menthető életet minél drágábban adjuk el.
    A sűrű porfelleg szinte megvakította a törököket, a kik véresre tiporva fetrengtek a lovak patkói alatt; de még a földön is, a győzők lovainak kengyelébe, kantárjába kapaszkodva vonszoltatták magukat, vagy ha föl tudtak állni, ismét fegyvert fogtak, tört lándzsákat, penge nélkül való kardmarkolatokat, sőt köveket is vagdostak győzőikhöz, hogy minden módon akadályozzák, késleltessék a végső leveretés pillanatát.
    Kopó volt az első, a ki, - megúnva ezt az embertelen mészárlást, a mely már úgy sem növelte a magyar fegyverek becsületét, - hangos szóval hívta föl megadásra a törököket; de szavait vagy nem hallották a rettenetes zűrzavarban, vagy ha talán hallották is, csak azzal feleltek rá, hogy némán, fogcsikorgatva tűrték a rettenetes csapásokat és őrjöngő dühükben folytatták az esztelen halálharczot. Ama négy spáhi közül, kik az összecsapáskor még lovon ültek, egy lebukott és most már gyalog védte magát; kettőnek levágták a lovát, a negyediket pedig közre fogva, foglyúl ejtették. Végre a többi hajdúk is megelégelték a dicstelen küzdelmet, mely durva dulakodássá fajúlt s mindnyájan hangos szóval kiabáltak a törököknek, hogy adják meg magukat.
    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633981191
Webáruház készítés