Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Termék részletek


Zigány Árpád: A kékszemű óriás_MOBI

Zigány Árpád: A kékszemű óriás_MOBI
890 Ft890
  • Részlet az e-könyvből:

     

    Óvatosan elindult hát befelé a piszkos, gidres-gödrös sikátorban; de párszáz lépésnyire már habozva állt meg, hogy érdemes-e tovább is lefelé menni a céltalan úton? … Ekkor azonban papirossal beragasztott, homályosan világító ablakot pillantott meg a folyosó végében és ismét fölébredt benne az a sejtelmes kíváncsiság, amely idáig hozta - hogy mi lehet a világosság mögött?
    Egészen közel ment oda, s ekkor látta, hogy a papirossal beragasztott ablak egy ajtónak a felső fele, - s hogy az ajtó fölé nézett, meglátta a cégért, hogy a házban borbélyüzlet van. Voltaképpen nem is a házban, hanem a sziklába vágott ajtó mögött, amelyen túl tágas barlang lehetett és Várhelyi most már mindenáron meg akarta tudni, hogy mi van e mögött az ajtó mögött. Azt már tudta, hogy a borbély a legaljasabb salakja a kínai társadalomnak és hogy csak a városok legfélreesőbb negyedeiben tűrik mega borbélyműhelyeket, aminek leginkább az a fő oka, hogy ezek a műhelyek rendesen a legrémesebb bűntanyák, mert ezekben vannak a sárga ördögök földi poklai, - a rettentő ópiumbarlangok.
    Összeszorította a fogait és mindenre elszántan belökte a borbélyműhely ajtaját. A borbély rögtön előtte termett. Tagbaszakadt, hatalmas alak volt, kegyetlen nézésű, villogó szemekkel, amelyek fürkészve vizsgálták Várhelyit. A fiatalember halkan beszélt, hogy mennél jobban leplezze idegenes kiejtését és erélyes taglejtés kíséretében mondta, hogy egyenesen a ya-menből jön, a kormányzó utasítására. Egyúttal két húszdolláros aranyat nyomott a borbély markába, aki erre alázatosan térdre borult és némán mutatott a műhely hátterében lévő kis ajtóra.
    Várhelyi habozás nélkül kinyitotta a kis ajtót, mely hosszú ős nem nagyon széles helyiségbe vezetett. Két oldalt, a sziklafalak mentén, gyékények voltak leterítve a földre és ezeken a gyékényeken - ahogy a füstölgő olajmécsesek gyér világa mellett kivehető volt - köröskörül halálsápadt kínaiak heverésztek. Mindannyi mozdulatlan volt, a legtöbbjük félmeztelen, a szemhéjuk félig nyitva, kidagadt szemgolyójuk a fehérével fölfelé fordulva, - hogy iszonyat volt rájuk nézni. Valamennyinek az arcát eltorzította valami görcsösen kínos gyönyörérzet, amelytől - egyik-másik borzalmasan hörgött és az ópiumos pipa bambusznád szára a legtöbbnek még a szájában lógott, vagy mellette hevert a földön.
    - Ya-teu, - mondta Várhelyi halkan, de erélyesen a borbélynak.
    - Ya-teu (azaz: fehér rableány) - ismételte élénken a borbély és még a fejével is bólintgatott, hogy megértette és teljesíteni akarja a Várhelyi kívánságát.
    Ám előbb aggodalmasan körülnézett, hogy a földön fekvő, állatias nyomorultak között nincs-e olyan, aki még eléggé józan arra, hogy megfigyelje őket; de a szerencsétleneket mind úgy elnyomta az ópium dermesztő mámora, hogy már nem is ebben a világban éltek és inkább hasonlítottak a halottakhoz, mint az élőkhöz…
    A kínai borbély most lábujjhegyen előrement a folyosó legsötétebb szögletébe és némán intett Várhelyinek, hogy menjen utána. Alig tett pár lépést a földalatti üregben, mikor a pislogó lámpafénynél egy emberi alakot pillantott meg a földön. Fehér testű, mozdulatlan asszony volt az, rongyokba burkolva és éppen oly érzéketlenül, dermedten hevert ott, mintha ő is ópiumot szívott volna és még mindig nem heverte volna ki a szörnyű méreg idegrontó mámorát…
    Várhelyi szíve összeszorult, majd oly hevesen kezdett dobogni, hogy szinte szétvetette a mellkasát, egy pillanatra elborult az öntudata, a vérhullámok viharos lüktetéssel tódultak föl az agyába és össze kellett szednie minden lelki erejét, hogy össze ne roskadjon a szörnyű előérzet súlya alatt, mely ránehezedett az öntudatára...
    A borbély pedig, akinek sejtelmese volt a Várhelyi lelkében viharzó indulatokról, korbácsot vett elő az övéből, s megsuhogtatván azt a levegőben, durván megrúgta a sarokban fekvő alakot.
    - Kelj föl! - rivallt rá tört angol nyelven. - És jaj neked, kutya, ha még mindig nem jött meg az eszed! Elég volt már az ellenszegülésből, hé!
    A rúgásra olyan fájdalmas nyögés felelt, hogy Várhelyinek nyomban elállt a szívverése, mert a haldokló utolsó hörgése nem lehetett borzalmasabb. A fiatalember önkéntelenül odaugrott a kínaihoz, visszarántotta őt és idegesen kiáltott rá:
    - Jól van már… Most kimehetsz!
    Ezzel ismét a markába nyomott néhány dollárt, mire a borbély eltette a korbácsot, odaadta a lampiont Várhelyinek, ő maga pedig kimászott az odúból. Ekkor Várhelyi óvatosan közeledett a földön fekvő alakhoz, amelynek az arcát azonban nem láthatta, mert egészen be volt fordulva a fal felé. Megfogta a nyomorult teremtés kezét és el akarta húzni a faltól, de a szerencsétlen asszony oly fájdalmasan sikoltott föl, hogy Várhelyi ijedten eresztette el a kezét.
    De mégis tudni akarta, hogy kicsoda ez a vadállatként hörgő szerencsétlen; letérdelt hát a földre és két kézzel belemarkolt a gyékénybe, melyen a rongyokba burkolt nő hevert, hogy elhúzza a faltól. Mikor ez sikerült, ismét fölvette a lampiont és odavilágított vele a boldogtalan asszony arcába, - de kis híja volt, hogy föl nem ordított vad dühében.
    Mert a szerencsétlen teremtés Montgomeryné volt, - de milyen állapotban! ...
    Selyemruháját letépték róla, az ékszereit elrabolták és néhány piszkos rongyot dobtak rá, melyek el se takarták a meztelenségét. Hosszú, fekete haja kibontva, mintha ezzel akarta volna befödni hófehér testét, melyen kék, zöld és sárga csíkokat szántott hóhérainak korbácsa... Az arca halálsápadt és sovány, szemei dagadtak és vörösek a sok sírástól, finom ajkait eltorzította a nagy fájdalom, a melle alig pihegett, mintha már nem is élne és csak révedező szemeiben látszott még az öntudatnak egy-egy halvány fölcsillanása.
    Várhelyi lélektelenül bámult pár percig erre a rémalakra és nagy fölindultságában szinte már gondolkozni se tudott; csak nézte a szerencsétlen asszonyt, - az egykor ünnepelt királynői szépség romjait, - de nem mert hozzányúlni se, nehogy fájdalmat okozzon neki... Hiszen csupa folt és színes csík volt a teste a korbácsütéstől!
    - Asszonyom, - súgta végre halkan, egészen közel hajolva a boldogtalan asszony füléhez - hallgasson ide, kérem! Azért jöttem, hogy megszabadítsam, hogy elvigyem innen. Várhelyi Géza vagyok, az ön férjének a titkára. És haza fogom vinni a férjéhez... Montgomery Charlie-hoz, asszonyom...
    Hörgő, fájdalmas sóhajtás szakadt föl Alice torkából, mintha ez a név, bűvös talizmánként, egyszerre életre varázsolta volna lelkét a halál birodalmából. Elgyötört tagjai megvonaglottak, s ahogy lassú erőlködéssel Várhelyi felé fordította sápadt arcát, mélytüzű szemei hirtelen fölragyogtak, mintha ismét föllobogna bennük az elkínzott lélek legmélyén szunnyadó értelem. És a vértelen ajkakat mintha félénk mosoly fodrozta volna, mikor fölsóhajtott:
    - Hol van Charlie? - kérdezte fájdalmas szelídséggel, mint a beteg gyermek, - Óh, hívják ide Charlie-t! … Úgy szeretném látni! Én édes, kékszemű óriásom.
    Várhelyi most gyorsan elmondott mindent és biztatta Alice-t, hogy nyugodjék meg, - hiszen azért jött, hogy őt kiszabadítsa és ismét fölvigye San-Franciscóba Jeannette-tel együtt, akit már szintén megtalált...
    - Óh, akkor menjünk, de rögtön - kiáltott föl Alice izgatottan. - Vigyen el azonnal, ne hagyjon itt egy percig se ennél a hóhérnál…
    Kétségbeesetten kapaszkodott Vár-helyi karjába, aki alig bírta megnyugtatni őt.
    Nagy nehezen mégis megnyugodott, mikor Várhelyi megígérte neki, hogy azonnal visszatér érte. A szép asszony tehát egyedül maradt a földalatti kamrában, Várhelyi pedig fölment az ópiumbarlangba, végigtámolygott az ópiumtól részeg kínaiak közt, s mihelyt megtalálta a borbélyt, rögtön megkérdezte, hogy mennyiért adná el neki a fehérbőrű rabnőt.
    Uram, - felelt rosszul titkolt kapzsisággal a kínai - a fehérbőrű rabnők nagyon ritkák. Igaz, hogy ezt még nem bírtam megszelídíteni, de azért korbáccsal és koplalással majd csak engedelmességre bírom és akkor kincset fog érni...
    - Nos, mennyiért adod hát? - kérdezte Várhelyi kurtán - de az utolsó árát szabd meg!
    - Kétszáz dollárért vidd el, uram és légy vele boldog - felelte a borbély.
    Várhelyi még alkudozott egy darabig, nehogy a kínai gyanút fogjon az ajánlaton.
    - Itt a pénzed, - mondta végre - hanem adj legalább egy fátyolt a rabnő arcára...
    e-könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633985618
Webáruház készítés