Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Zane Grey: Leányrablás a vadonban_EPUB

Zane Grey: Leányrablás a vadonban_EPUB
890 Ft890

Az 1860-as években a mai Egyesül Államok DNy-i területein, Utah és Wyoming államokban a vasútépítés vonzza a munkásokat, nyerészkedőket - és persze az indiánokat, akik minden eszközzel meg akarják védeni ősi földjeiket. Egy inidán rajtaütést követően találja meg a fiatal, jóképű vasútépítő mérnök, Neale a sebesült Annie-t, akibe halálosan beleszeret. Ám az élet nem akarja, hogy a szerelmesek egymáséi legyenek. Annie-t elrabolják, Neale pedig otthagyja a vasútmérnöki állását bánatában, s egyre mélyebbre süllyed. Ám ahogy a vasút halad előre, Kalifornia felé, kerülnek elő az aranyásók, hamiskártyások, mexikói zsiványok, kik mind meg akarják szerezni az elrabolt Annie-t. Közben a vasút építése is leáll, s nemcsak Neale mérnöki képességeire, hanem emberismeretére is szükség van, hogy felismerje a csalókat, akik őt is meg akarják vesztegetni, csakhogy tovább élősködhessenek a vasúttársaságon. Ám 1869-ben a vasút eléri a nyugati partot, és a történet is véget ér. És mi lesz a fiatalokkal? Nos, ahhoz el kell olvasni Zane Grey - talán legizgalamsabb, végig pergő stílusú, fordulatokban bővelkedő - kalandregényét, melyet Tábori Kornél remek műfordításában adunk közre.

  • Részlet az e-könyvből:

     

    Második fejezet

    Will Horn, a karaván vezetője, nagy mennyiségű színaranyat vitt magával, amit Keletre akart juttatni. A karaván tagjai közül senki sem tudott a kincsről, kivéve egy lányt.
    Horn a nagy aranyláz kezdetén került Nyugatra, de 1853-ig fáradságát nem jutalmazta siker. Rövid idővel ezután gazdag aranyérre bukkant és 1865-ben, mihelyt a hó olvadni kezdett a szorosokban, kisebb - férfiakból és nőkből álló - csapatot gyűjtött össze s elhagyta Sacramentót. Igazi aranyásó volt, szakállas és faragatlan, durva beszédű és hallgatag, de a félelmet nem ismerte.
    Az utah-i Odgenben azt tanácsolták neki, hogy ne vágjon keresztül kis csapatával a wyomingi dombokon, mert a sziú indiánok újra harcra készen állnak.
    Horn mint vezető, a maga szakállára választotta az útirányt,amely lassú kanyarokban kelet felé futott. Nem volt kalauza vagy külön fegyveres védelme, vadásza. A Kelet felé haladó karavánok rendszerint kicsinyek és szegények voltak, mert csak a hazavágyók, a tönkrementek, az állandó csavargók s a törvényszegők fordítottak hátat az „aranyállamnak”.
    Induláskor tizenegy férfi, három asszony s egy lány alkotta a karavánt. Útközben megölték az egyik férfit. A másik - barátainak rábeszélésére - elhagyta a karavánt. S most, amikor Wyoming egyik szép völgyében tábort ütöttek, már csak kilenc férfi volt közöttük.
    Ez a kedves völgy a táborozás minden előnyös tulajdonságát magában rejtette, de támadás esetén a legkisebb védelmet sem nyújtotta. Hornnak mégis vállalnia kellett a kockázatot. Az ökrök elfáradtak, a kocsikerekeket meg kellett már kenni s feltétlenül szükség volt valami friss élelemre. Bő legelő húzódott meg a völgyben, mellette tiszta vizű kis patak, fát is találtak a tábortűz számára s mindenfelé vadnyomokra leltek.
    - Oszolni! Kerítsetek kört! - parancsolta Horn az ökörhajcsároknak.
    Az első alkalom volt, hogy ezt a parancsot hallották. A férfiak morgolódva engedelmeskedtek. Az ökröket kipányvázták; a sátorvásznakat előszedték a kocsikból; gallyropogás törte meg a csendet, s csakhamar lángok csaptak föl.
    Horn puskája után nyúlt s végigballagott a patak partján; majd eltűnt a völgytorok zöld bozótjában.
    Munka közben a férfiak beszélgetni kezdtek.
    - Mondd csak, pajtás, a Laramie úton jöttél Nyugat felé? - kérdezte az egyik.
    - Nem. A Santa Fé-i vonalon…
    - És te, Jones?
    - Én se.
    - Én meg hajóval keltem át Kaliforniába, s hajszálon múlt, hogy el nem süllyedtünk.
    - S most mind hazavánszorgunk, szegényebben, mint amikor idejöttünk - jegyezte meg a harmadik.
    - No, én már jó nagy rakás aranyat láttam, ha nem is én találtam…
    - Jones ... ez a Will Horn?
    - Csak megjátssza a szegényt - felelt Jones - hallottam, hogy gazdag érre bukkant.
    A férfiak véleménye megoszlott Will Hornról. Témát változtattak, először egy indiántámadás lehetőségéről fecsegtek, s nevettek ezen a gondolaton; aztán az egyik tudni szerette volna, hogy a híres Pony express a Laramie úton haladt-e végig; s a végén arról beszéltek, hogy híresztelés szerint Keletről Nyugatra valami vasútépítést terveznek.
    - Itt ugyan nem építhetnek semmiféle vasutat - mondta Jones röviden.
    - Persze, hogy nem. Talán rábukkannak valami síkabb vidékre.
    Az asszonyoknak kevés mondanivalójuk volt. Egyik, a fecsegő Jones felesége az elmúlt boldog évek emlékeinek élt - morcos képű, öregedő asszony volt. A másik fiatalabb volt, s szomorú arcán látszott, hogy valamikor nagyon szép lehetett. Mrs. Durade-nak hívták. A lány gyermeke volt: Allie. Körülbelül tizenöt éves lehetett. Karcsú alakja, bámulni nem akaró, mindig sápadt arca fáradtnak és félénknek mutatta. Hosszú, dús, gesztenyebarna haját kontyba tűzte. Szeme tágra nyíltan sötétkék színben fénylett.
    - Hosszú, hosszú út vár még ránk, míg otthon nem leszünk - sóhajtott Mrs. Jones.
    - A Keletet nevezi otthonnak? - kérdezte Mrs. Durade keserűen.
    - Hát persze - mondta a másik. - Ebben a Kaliforniában nincs meg az, amit otthonnak nevezhetnék - én legalábbis nem találtam meg. Sátrak és faházak. Itt éljen egy asszony! Ó, gyűlölöm ezt a Kaliforniát! Egy csomó bolond férfi, akit megőrjített az arany! Arany, amit kevesen találnak és kevesen tudnak megtartani!
    Mrs. Durade nem tudta, mit feleljen. A dombtetőkön át Kelet felé pillantott, s titkos bánat árnyékolta szemét.
    Ebben a pillanatban puskalövés dörrent a völgyszakadékból. A férfiak abbahagyták munkájukat és egymásra néztek. Aztán a pillantásváltástól megnyugodva folytatták dolgukat. De az asszonyok aggódva néztek körül. Élőlény nem volt látható, csak az ökrök legeltek békésen. Nemsokára megjelent Horn, vállán szarvast cipelt.
    Allie eléje futott. Jó barátok voltak; a férfi csak hozzá közeledett barátsággal és kedvességgel. A lány látta, hogy a pataknál állva marad, ledobja válláról az elejtett vadat s kutató pillantással a földre hajol. Amikor Allie hozzáért, már térdelt, s egy mokasszin nyomát nézte a földön.
    - Indián nyomok?
    - Igen… nem lehet más - válaszolt a férfi. - Már vártam erre… Egy… vagy még több napos…
    - Veszély fenyeget bennünket, Will bácsi?
    - Hát... a wyomingi dombok között vagyunk s már szeretném, ha túl lennénk rajtuk!
    Aztán fölemelte a szarvast, s a vállára dobta.
    A táborban nagy megelégedéssel fogadták a friss vadászzsákmányt.
    - Fogadok, hogy a lövést, amellyel ezt a vadat elejtettem, meghallották az indiánok - mondta Horn komoran. Közben a fűre dobta a vadat s késével fölfejtette bőrét. Azután a férfiak csoportjára nézett, amely tisztelettel vette körül.
    - Horn, az indiánok ma még jobban megfekszik a gyomrát, mint máskor - jegyezte meg Jones.
    - Friss sziúnyomok, közel a táborhoz, ott a patak mentén.
    - Nem!
    - Sziúk!
    - Szaladjatok és nézzétek meg!
    Egyik sem mozdult.
    Közben lebukott a nap a dombok mögött. Esteledni kezdett. A vacsorát Horn hirtelen felugrása szakította félbe. Puskája után kapott.
    - Az nem vörös arcú! De már az sem tetszik nekem, ahogyan a fickó lovagol.
    Minden szem követte az irányt, amely felé Horn karja mutatott. Kelet felől gyors vágtában közeledett az úton egy lovas. Mielőtt az ijedt táborozok magukhoz térhettek volna, már elérte a kocsikerítést. Az idegen megállította lovát, de a nyeregben maradt.
    Halló! A férfi már nem lehetett nagyon fiatal. Éles, szürke szeme kutatólag nézett, hosszú haja nyakába lógott. Rojtos bőrnadrágot viselt s kezében hosszú, nehéz puskát tartott.
    - Slingerland vagyok, a vadász - mondta és pillantásával végigmustrálta a csoportot. - Ki a karaván vezetője?
    - Én vagyok - Will Horn.
    - Egy csapat sziú indián van a nyomotokban.
    Horn fölemelte karját. A férfiak aggódva morajlottak, az asszonyok hallgattak.
    - Láttad őket?
    - Igen, egy dombról, körülbelül tízmérföldnyire innen. Végiglopóztak az úton s tudtam, hogy valami rosszban járnak. Át kellett a dombon lovagolnom különben már előbb is itt lettem volna.
    - Mennyien voltak?
    - Tizenötöt számláltam. Lassan meneteltek. Talán erősítésre várnak. Ott a szomszédos völgyben nagy sziú tábor rejtőzik.
    - Kiásták a csatabárdot?
    - Néhány napja láttam egypár megskalpolt, halott fehér embert - felelte Slingerland.
    Horn arca elsötétült, mint a viharfelhő, s magában átkozta a halvány, ijedt arcú férfiakat, akik Kelet felé akartak vonulni.
    - Küzdenetek kell - fejezte be keményen -, ez legalább szórakoztat.
    - Nem messze katonák táboroznak, Horn - folytatta Slingerland. - Lovagoljak át hozzájuk s hozzak segítséget?
    - Katonák?
    - Igen, egy csapat mérnökkel együtt. Méréseket végeznek a készülő vasút számára. Azt hiszem, idejében értesíthetem őket, hogy idesiessenek, ha azok a sziúk tovább is olyan lassan haladnak. Választhatsz: átlovagoljak vagy itt maradjak veletek.
    - Hozz segítséget, barátom - de lóhalálában!
    - Rendben van. Álljatok talpra mind, szedjétek össze a sátorfát és induljatok el az úton. En megyek a csapatokért s elvágom a sziúk útját. Amint látom egy kislány is van veletek. Magam mögé ültethetem a nyeregbe!
    - Allie, pattanj föl a lóra! - hangzott Horn parancsa.
    - Anyám mellett maradok.
    - Menj csak, gyermekem, menj! - unszolta Mrs. Durade. Gyermekem, úgy érzem, hogy sohasem látom meg újra a hazámat!
    - De anyukám!
    - Allie, vallomást kell tennem! - Hangja halkan, de idegesen csengett, míg a lány erősen magához szorította.
    - Egész életedben hazudtam neked! Nem fogsz gyűlölni?
    - Hogy mondhatsz ilyet? Szeretlek!
    Allie átölelte a remegő asszonyt. Rövid csend támadt. Mrs. Durade összeszedte erejét.
    - Allie, én megszöktem a férjemtől, Durade vitt el, mielőtt te a világra jöttél - kezdte az anya, sietve, kapkodó hangon, mintha nem lenne már sok ideje. - Durade nem az apád… A te neved Lee. Apádat Allison Leenek hívják. Azt hallottam, hogy ma már gazdag ember. Azért akartam visszamenni Keletre, hogy visszaadjalak neki és bocsánatot kérjek… 1847-ben esküdtünk meg New Orleansban. Apám kényszerített rá. Sohasem szerettem Allison Leet. Nem volt jó ember - nem volt az a férfi, akit kedvelni és tisztelni tudtam volna… Aztán jött Durade. Spanyol származású hidegvérű kalandor. Megszöktem vele. Az aranykeresőkhöz csatlakoztunk, és Kaliforniába mentünk. Ott születtél 1850-ben… Nehéz életünk volt. De megpróbáltalak tanítani, nevelni… mindent, ami csak erőmből tellett érted tettem… Megtartottam a titkomat. Amikor már nem bírtam, megszöktem Durade-tól is.
    - Anyám ... én tudtam, hogy előle menekülünk! - kiáltott Allie. - S tudom, hogy követni fog bennünket!
    - Én is ettől félek. Isten óvjon a bosszújától!
    - Anyám… milyen borzasztó! Nem az apám… Sohasem szerettem őt... De te, anyám… neked kellett szeretned őt!
    - Durade rabszolganője voltam. Figyelj, Allie… Durade nagy játékos volt - olyan férfi, aki mindent egy lapra tesz föl. Nem szereti az aranyat csak a hazárdjátékot. Egyszer annyira lealacsonyult, hogy engem is föltett a kártyára s elvesztett… De a partnere igazi férfi volt. Azt hiszem, attól a perctől kezdve gyűlöltem meg Durade-ot. Hamisan játszott, kényszerített, hogy vele tartsak... az arcom barlangjába csalta az aranyásókat! … Az arcom - mert valamikor szép voltam! Milyen mélyre süllyedtem! De ő kényszerített rá… Hála Istennek, hogy volt erőm az elhagyására… mielőtt késő lett volna… temiattad.
    - De anyám, követni fog minket!
    - Igen ... de sohasem fogja célját elérni! Inkább megölöm, csak a keze közé ne kerülj!
    - Nem merne bántani, anyám! ... - suttogta Allie.
    - Tévedsz, gyermekem. Ugyanarra használna, amire engem… Igen, már egyszer azt kívánta, hogy aljas céljai szolgálatába állítsalak! ő akart fölnevelni - azt mondta - nagyon szép lány lesz belőled!
    - Biztos, hogy ez volt a szándéka?
    - Feledkezz meg róla, gyermekem! És felejtsd el anyád vétkét! Megszenvedtem, megbántam… Isten adja, hogy épségben hazavihesselek, Allie, Allison Leehez az apádhoz, akit sohasem ismertél…
    Hajnalban még sötétebb és hidegebb lett. Eltűntek a csillagok. Farkasordítás vagy ágreccsenés sem zavarta meg a csöndet. Keleten a sötétség mindig halványabb lett. Lassan hajnalodott. Különös némaság borult a vadonra.
    S ebben a csöndben egyszerre csak fölharsant a sziúk éles, hajmeresztő csatakiáltása.
    Néha minden előző figyelmeztetés nélkül, síri csöndben indították meg a támadást, néha pedig csatakiáltásukat ordították, hogy a legbátrabb férfi szívét is jeges rémület lepje el. Most talán azért hallatták üvöltésüket, mert tudták, hogy az ellenség könnyen és biztosan kezükbe kerül.
    Horn azonnal ráeszmélt a szörnyű jel értelmére. Maga köré hívta a menekülőket, kiválasztotta a sziklatömbök által legjobban védett helyet, s középen helyezte el az asszonyokat.
    - Férfiak - nincs más választásunk - küzdenünk kell! Talán föltartóztatjuk őket, amíg a csapatok meg nem érkeznek.
    Aztán a szürkület szomorú fényében lapátot vett elő, s ásni kezdett. Közben figyelt a második csatakiáltásra, s újra meg újra komor pillantást vetett a hajnali szürkeségbe. De semmit sem látott, semmit sem hallott. Amikor már elég mély volt a gödör, levetette nehéz bőrtarisznyáját, s beleeresztette. Aztán a kocsikhoz ment, s újabb rakományt hozott el. A férfiak, akiknek arcán ijedtség látszott, mogorván figyelték, amint a gödröt megtölti földdel, s a nyomokat fűvel, gallyal igyekszik eltüntetni.
    Egy pillanatig ott állt még, aztán a földre nézett, mint aki élete legnagyobb kincsét ásta el. Keserűen fölnevetett:
    - Itt rejtőzik az aranyam! Azé lesz, aki közületek győzelmesen végigküzdi a harcot!
    Will Horn sejtette, hogy már sohasem nyúl az aranyához, amelyért rabszolgaként verejtékezett. Egész életét erre tette föl, de most már nem törődött a kinccsel. Megragadta puskáját, s a férfiak közé lépett, hogy szembenézzen a kikerülhetetlen sorssal.
    Iszonyúan feszült pillanatok következtek. Csak saját szívük dobogását hallották. Izgatottan figyeltek, hátha meghallják a katonalovak nehéz vágtatását. Mély csöndbe merült az egésztáj, s ez idegfeszítőbb volt, mint a halál gyors és biztos lármája!
    Aztán vörös fények villantak föl a szürkületben, puskák ropogtak, s a levegő iszonyú ordítással telt meg. A férfiak a sziklák mögé buktak, térdre ereszkedtek, s tüzelni kezdtek a hajnali homálynál még szürkébb árnyakra. Jeges bizonytalanság fogta el szívüket. A levegő megtelt kesernyés puskaporszaggal. A lövések közötti szünetben sziszegő, suhanó nyilak repültek feléjük. Horn ordítása hallatszott, aztán egy asszony sikoltott. Jones véres szájjal bukott előre, puskája kiesett kezéből, végignyúlt a földön. A férfiak közelebb húzódtak egymáshoz; már csak hatan voltak. Távolról pici piros fénypontok csillantak föl, s a nyilak süvítése erősebb lett. Újra fölharsanta borzalmas üvöltés, amelyet sokszorosan visszhangoztak a sziklák. A puskaropogás egyre ritkább lett. Mindenfelől, körös-körül harsogott a csatakiáltás, s szűkebbre szorult a hurok a karaván körül. Valaki csöndesen jajgatott az egyik kocsi árnyékában, sikoltás, valami recsegve tört ketté, ijedt kiabálás s megint az a rémületes ordítás.
    Aztán halálos, mély csönd támadt.
    e-könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633986226
Webáruház készítés