Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Zane Grey: Betty Zane_MOBI

Zane Grey: Betty Zane_MOBI
890 Ft

Zane Grey abból lett milliomos, hogy vadnyugati történeteket írt. De nemcsak írta ezeket. Ő találta fel a western műfaját is. És nemcsak az íráshoz, hanem a pénzcsináláshoz is remek érzéke volt. Az első amerikai olyan milliomos volt, mely vagyont csinált az írásból.
Egyik legsikerültebb regényét tesszük fel e-könyv olvasójára, ha megtetszik a történet. És miért ne tetszene meg? Grey műveiből eddig 112 filmes, tévés adaptáció készült...

A művet Zigány Árpád ültette át magyar nyelvre. (a Kiadó)

  • Részlet az e-Könyvből:

    Mialatt végig vezették a nagy indián-falun, Isaac észrevette, hogy az egész törzs lázasan készülődik a harcra. Mint a megzavart méhkas, úgy zsibongott, sürgött-forgott az egész tábor. Az asszonyok halmokba rakták a szárított bölény-húst, melyet hosszú, vékony szeletekre vágtak és szorgalmasan törték lisztté kőmozsarakban a kukoricát. A harcosok puskáikat tisztogatták, tomahawkjaikat élesítették és harci színeket kevertek a külömböző festék-agyagokból. Isaac jól tudta, hogy ezek az előkészületek nagyon hosszú útra és küszöbön álló háborúskodásra szólnak.
    Ugyanazon az éjszakán egyik beszéd a másik után hangzott el abban a tágas kunyhóban, amelynek szomszédságában őt őrizték; sajnos, a beszédekből egy szót se értett. Később hallotta a harcosok szilaj üvöltözését és a vad dübörgést, amint neki keseredve járták a haditáncot. Hallotta a tomahawkok tompa zengését is, amint célba dobáltak velük a vastag fatörzsekbe... Ez a tombolás, rövid megszakításokkal, teljes négy napon át tartott, amely idő alatt a pihenés és a jó élelmezés rohamosan visszaadta Isaacnak régi erejét és ügyességét.
    Az ötödik napon óriás termetű atléta lépett be a fogoly kunyhójába. Hosszú, fekete haja leomlott a vállaira és - bár éppen olyan szarvasbőr-ruhát viselt, mint a többi indián harcos - Isaac rögtön meglátta rajta, hogy nem rézbőrű, hanem fehér ember. Valószínűleg egy ama sok francia kereskedő közül, akik állandóan jártak-keltek a rézbőrűek falvaiban, prémbőröket csereberélve pálinkáért.
    - A te neved Zane? - kérdezte az idegen, élesen vizsgálva Isaac arcát.
    - Ugy van, az vagyok - felelte Isaac meglepetve. - És ki vagy te?
    - Girty vagyok. Téged ugyan még sohase láttalak, de Zane ezredest és Jonathant nagyon jól ismerem. Láttam a hugodat is és róluk ismertem rád. Le se tagadhatnád a családi hasonlatosságot.
    - Talán Simon Girty vagy? - kérdezte Isaac szorongva.
    - Eltaláltad.
    - Hallottam, hogy nagy tekintélyed van a rézbőrűek között. Tehetnél valamit értem, hogy megszabaduljak innen?
    - Egyáltalában hogyan kerültél ide? Alig vagyunk pár mérföldnyire Wingenund táborától - mondta és gyanakodva vizsgálta Isaacot apró, fekete szemével.
    - Biztosítlak, Girty, hogy nem vagyok kém - tiltakozott Isaac. - A Wyandot-faluból szöktem meg, a Mad-folyó mellől és három napi menekülés után eltévedtem az erdőben. Halálra fáradtan aludtam el a sűrűben, ahol egy indián kutya rámtalált. Mikor a kutya fölébresztett, már a nyakamon volt három indián. Fölugrottam és futásnak eredtem, de hamarosan utolértek, mert a három napi út elcsigázott.
    - Tudom a históriádat - bólintott Girty. - A vén Tarhe leánya beléd habarodott és nem engedte, hogy váltságdíjért szabadon eresszenek.
    - Pedig most nagyon szeretném, ha inkább ott lehetnék - vakarta Isaac a fejét. - Nem tetszik nekem, amit itt látok.
    - Fején találtad a szöget, Zane - helyeselt Girty. - Nagyon rossz időben kerültél hurokra. Megvadultak a vörösek mind. Azt hiszem, még nem tudod, hogy Crawford ezredes pár nap előtt nagy csomó indiánt halomra gyilkolt. Ebek harmincadjára jut hát minden fehér, akit megcsíphetnek ezek az őrjöngő vadak. Félek, hogy nem segíthetek rajtad.
    Simon Girty - a «fehér vadember» - megérdemel néhány szót. Két testvére volt: James és George - két veszedelmes desperádó - akiket a Delaware-törzs befogadott s ekkor végképp elvadultak, sőt kegyetlenségben túltettek a legdurvább rézbőrűeken is. Simont is elfogták két testvérével együtt, de ő nem hódolt be azonnal a vörösöknek, illetőleg nem vadult el úgy, mint a két bátyja. Valószínű, hogy - mint ügyes, ravasz és elszánt fickó - lassanként kitapasztalta az indiánok gyöngéjét és, fölébük kerekedve az eszével, többé-kevésbbé uralkodott is rajtuk, amely tehetséggel kevés fehér ember dicsekedhetett. Annyi bizonyos, hogy - éppen úgy, mint a közismert francia-kanadai Joucaire - Simon Girty is szívesen üldögélt a rézbőrűek lobogó tábortüze körül s az indiánok nemcsak kikérték, hanem meg is fogadták a tanácsait.
    Az amerikai szabadságharc kitörésekor Simon Girty az angol hadsereg altisztje volt a Pitt-erődben. Ekkor megszökött, magával csábítva a később hirhedt McKee és Elliott altiszteket meg még tizenkét közlegényt s ez a renegát-banda hamarosan réme lett a Delaware-indiánoknak éppen úgy, mint a fehér telepeseknek. A Delaware-törzs akkoriban nem szándékozott harcra kelni, de Girty minden áron rá akarta venni a törzset, hogy csatlakozzék Hamilton kormányzóhoz, az angol főparancsnokhoz s hogy célt érjen, szemérmetlenül azt hazudta az indiánoknak, hogy Washington tábornok elesett a csatában, a kongresszust szétkergették az angolok, akik minden vonalon győznek...
    Girty majdnem minden indián törzsnek a nyelvén beszélt és Hamilton arra használta föl, hogy sorba járatta vele a külömböző rézbőrű törzseket, amelyekben lángra lobbantotta a halálos gyűlöletet a betolakodott pioneerok ellen. Ez az aljas szerep nagyon tetszett neki, mert teljesen megfelelt az egyéniségének.
    Csakhamar nagy hírre vergődött, számos indián-törzs hallgatott rá, mert nemcsak ösztönözte őket rablásokra, gyilkosságokra és gyujtogatásra, hanem személyes részvételével is támogatta őket portyázásaikban és a fehér telepesek nemsokára rémülettel emlegették vadállati kegyetlenségét - hogy halálra kínozta a fehér foglyokat, akiket elevenen is megskalpolt - de legjobban rettegtek tőle a nők, mert ezekre valósággal vadászott és jaj volt a szerencsétlennek, aki a kezeibe került!
    Sok éven át Girty volt a határszéli pioneerok mumusa. Nevének puszta említésére is megborzadt minden farmer, a gyermekek fölsírtak rémületükben és a legbátrabb asszony is elsápadt az iszonyattól... És még ebben az emberi fenevadban is voltak nemesebb érzések, mintha időnként megmozdult volna benne a lelkiismeret. Kockára tette az életét, például, hogy megmenthesse Kentont a borzalmas máglya-haláltól és - ahogy később kiderült - az ő nyakába varrtak számos olyan aljas kegyetlenséget, amit két bátyja követett el.
    *
    A Magvető harcosai az első hét napon át nem igen törődtek a foglyukkal. Egyáltalában feléje se néztek és Isaac Zane csak azt a vén asszonyt látta, aki mindennap háromszor enni-inni hozott neki. De a hetedik napon két rézbőrű jött érte és elvezette az «Öt Törzs» hatalmas, tágas tanácstermébe. Ott ült Magvető az emelvényen, mellette jobbról-balról Nagy-Fa és Félváros, meg a többi jeles főnök. Középen egy öreg indián beszélt nagy hévvel s a főnökök némán hallgatták, merev, szinte érzéketlen arccal, mintha kőből faragták volna ki minden vonásukat. Még csak arra se pillantottak, mikor Isaac belépett, mintha észre se vették volna a jövetelét.
    - Terólad tanácskoznak, Zane - súgta a fülébe valaki s ahogy Isaac arra fordult, Girty állt előtte. - Szeretném, ha elkészülnél a legrosszabbra.
    - Hát nincsen semmi remény? - kérdezte Isaac.
    - Félek, hogy nincs - felelte halkan a renegát. - Engem nem is engednek fölszólalni a gyülekezetben. Pedig megmondtam a Magvetőnek, hogy, ha megölnek téged, nyakunkra jönnek a Huronok, de a Magvető rám se hallgatott. Tegnap, a Delawareok táborában láttam Crawford ezredest, amint máglyán megégették. Szerettem volna megmenteni, mert a Pitt-erődben jóbarátok voltunk, de a számat se mertem kinyitni, annyira őrjöngtek a vörösök. Végig kellett néznem, hogyan kínozták halálra. Nagy-Pipás és Wingenund, akik szintén régi barátai voltak az ezredesnek, mellettem álltak és szótlanul nézték, amint a megveszett vörösök öt órán át sétáltatták Crawfordot a máglya izzó parázsán át, a cölöp körül.
    Isaac borzongva rázkódott meg a renegát szavaira, de nem felelt. Kezdettől fogva sejtette, hogy reménytelen az ügye és a szökésre sincs eshetőség ebben a nagy és népes táborban. Összeszorította hát a száját és elhatározta, hogy megmutatja a vörös ördögöknek: hogyan hal meg a bátor és elszánt pioneer.
    Egyik főnök a másik után szólalt föl, majd Nagy-Fa állt ki középre és dörgő hangon szónokolt, de Isaac egy szót se értett a beszédjéből. Mikor elvégezte - ő volt az utolsó szónok - a Magvető odanyujtotta harci buzogányát Félvárosnak. A főnök lassan a terem túlsó végébe ment, megcsóválta feje fölött a buzogányt és teljes erejéből lesujtott vele a földre. Aztán átadta a buzogányt Nagy-Fának, aki követte a példát - s így járt a buzogány kézről-kézre, míg valamennyi főnök «leszavazott» a fogoly halálára.
    Isaac valósággal megbabonázva nézte a furcsa szertartást. Már a Huronoknál is látta ezt a jelenetet a harci buzogánnyal és jól tudta, hogy harcot és halált jelent.
    - Halványarc - szólalt meg most a Magvető, kifogástalan angol nyelven - te sok indiánt megöltél. Ha ismét fölkel a nap, meghalsz.
    Az egyik harcos odalépett Isaachoz és feketére festette az arcát. Ez volt a bizonyság arra, hogy holnap meg kell halnia. Mikor visszavezették a kunyhóba, ahol foglyul tartották, látta, hogy végig az egész táborban minden harcos a hadi táncot járja...
    Száz és száz harcos, a kezükben kések, tomahawkok vagy buzogányok, körbe jártak, mint a nyomtató lovak, a «halál-cölöp» körül, ritmust tartva a tompa dobpörgésre. Szorosan egymás mellett bukdácsoltak, mélyen lehajtva a fejüket. Bizonyos időközökben nagyot dobbantottak a lábukkal, villámgyorsan megpördültek maguk körül, félelmetes szilajsággal fölüvöltöttek s aztán visszafelé folytatták körsétájukat. Mikor ezt háromszor ismételték, egyik harcosuk kilépett a körből, közelebb ment a cölöphöz és, szinte célzás nélkül, belehajította kését vagy tomahawkját a cölöpbe. Aztán hangos dicsekvéssel emlegette viselt dolgait, a háborúban tanusított hősiességét és megskalpolt ellenségeinek számát. A többi harcosok tapsolva, szilaj helyesléssel üdvözölték és rázták fegyvereiket... Aztán megint elülről kezdődött a hadi tánc.
    Ezen a délutánon számos indián harcos látogatta meg Isaacot a kunyhóban, fenyegetően rázva az öklét vagy késével hadonászva a fogoly orra előtt. Rávicsorogtak és hörögve szidták. Kaján arcukról lerítt a bosszúvágy és a káröröm, hogy holnap halálra kínozhatják.
    Mikor bealkonyodott, börtönőrei becsukták a wigwam ajtaját, hogy Isaac ne láthassa az egyre szilajabb rézbőrűek veszedelmes őrjöngését. A sötétség és a magány enyhet adó nyugalmat hozott reá. Lassanként elcsöndesedett a zűrzavaros lárma s a csöndet csak időnként törte meg egy-egy részeg indián velőt hasító üvöltése, amitől Isaac riadtan ébredt föl szendergéséből - mintha rémes halálsikoltás emlékeztette volna a holnap borzalmaira...
    Végre elnémult ez is, a kutyák is abba hagyták a csaholást és a csönd oly nyomasztó lett, hogy szinte érezni lehetett a súlyát. Isaac elgyötört agyában egyre ugyanazok a rémes szavak kóvályogtak: - Ez az utolsó éjszakája!... Hasztalan igyekezett másra gondolni, eleinte sehogyse sikerült. Csak lassan-lassan, amint kezdett elbágyadni, vonult el szemei előtt a mult - a boldog gyermekkor, amikor még otthon volt anyjával és testvéreivel - mielőtt ide költöztek erre a vad, véres vidékre... Látta magát, amint legelni hajtja a teheneket a verőfényes domboldalon és fantasztikus félálmában, térdig fölgyűrt nadrággal, csobogott a patak sekély vizében, botjával kergetve a rémülten menekülő zöld kecskebékákat... Régi kis pajtások feledésbe merült arca mosolygott rá a wigwam sötét hátteréből - Andrew, az öccse - Silas - Jonathan - az ezredes - a vidáman kacagó Betty - a szelíd, mosolygó, derült arcú édesanya... És, amint szinte megbénulva hevert ott a halál árnyékában, csöndes vággyal gondolt arra, hogy nemsokára egyesülhet az édesanyjával, akit annyira szeretett!
    Az arcok, az árnyékok, az emlékek lassanként elfakultak és beleolvadtak a wigwam sötétségébe. Aztán hirtelen vakító fényesség töltötte be a kunyhót és rávilágított az indián hercegnő gyönyörű arcára - a hűséges Myeerahra, aki oly nagyon szerette őt. A szépséges leány szemei csodás fénnyel ragyogtak, tükrözve forró szerelmét és mosolygó ajka csupa remény, édes igéret volt.
    Durva rúgás ébresztette föl ebből a boldog álomból. Marcona rézbőrű harcos hajolt fölébe, megfogta a karját, talpra ráncigálta és kilökdöste a kunyhóból.
    Már hajnalodott. A nap vérvörös korongja kezdett fölemelkedni a keleti dombsor mögül, rózsaszínűre festve a rojtos felhők szegélyét, melyek lomhán úsztak a folyó fölött. Noha meleg nyári nap volt, Isaac mégis didergett kissé, amint arcába csapott a hűvös hajnali szellő. Még egyszer hosszasan, sóvárogva nézett kelet felé, amerre szökni vágyott, aztán kemény elszántsággal hátat fordított reményeinek és várta, ami jön.
    Bár még korán volt, az indiánok már fürgén sürögtek-forogtak és harci üvöltésük zűrzavarosan kavargott a völgyben. Börtönőrei végig vezették foglyukat a falu széles fő-utcáján. Nyomukban tolongott a tábor csőcseléke: vén banyák és sivalkodó suhancok, akik dühösen dobálták a gyűlölt «Hosszú Kést».
    A tábor népe gyorsan összegyűlt a hosszúkás nagy pázsitos téren, mely középen feküdt, a sátrak közt. Mihelyt a fogoly feltünt a tér elején, a tömeg rögtön kétfelé vált és pár lábnyi távolságban egymással szemközt állt sorfalat. Isaacnak e két sorfal közt kellett végig szaladnia: - ez volt az indián vesszőfutás, a legkegyetlenebb próbatétel. A Magvető és néhány komolyabb, tekintélyes főnök kivételével, az egész falu apraja-nagyja ott állt a sorfalban, öklömnyi tacskók, akik jóformán csak totyogtak, versenyt sivalkodtak a fiatal leányokkal és vén banyákkal, akik nyársokat, botokat forgattak harcias taglejtésekkel - de ott voltak a fiatal legények is, késekkel és tomahawkokkal, meg az edzett, atléta-harcosok, akik husángokkal és dorongokkal várták a foglyot.
    Mikor fölharsant a jeladás, a derékig meztelen Isaac neki iramodott, mint az űzött szarvas. Nagyon jól tudta a módját, hogyan kell megfutni ezt a sorfalat. Hatalmas ugrásokkal szökkent előre, kifeszítve két oldalt a könyökét, mert tudta, hogy a sorfal elején fenyegeti a legnagyobb veszedelem. Itt álltak egymás mellett a tapasztalt harcosok, a törzs férfigárdájának színe-java: itt kellett hát leggyorsabban rohannia. Szédítő sebességgel tört keresztül az első sorok közt, erősen lebukva, jobbra-balra cikázva, szétlökdösve a sujtásra kész indiánokat - kit mellbe vágva, kit hasba rúgva - s az ütéseket, ha már ki nem kerülhette, a karjaival fogta föl, de közben egy pillanatra se lassította meg a futást, úgy hogy a rézbőrűek nem igen mérhettek rá komolyabb csapást. Mihelyt túl volt ezen a veszélyes szakaszon, a többi már valósággal gyerekjáték volt, mert a leányok, asszonyok és gyermekek riadt sikoltozással menekültek hatalmas öklei elől.
    Az öreg főnökök helyeslően dörmögtek. Isaacnak mindössze csak a homloka vérzett erősebben és alig néhány csepp vér festette halványpirosra verejtéktől gyöngyöző mellét. Igaz, hogy a vállai és karjai tele voltak karcolásokkal és kék-zöld foltokkal, de azért komolyabb sebesülés nélkül esett át a vesszőfutáson - és ez az eredmény szinte páratlan volt az «indián vesszőfutás» történetében...
    Mikor ezután nedves szarvasbőr-szíjakkal odakötözték a tér közepén álló cölöphöz, a suhancok, a leányok és gyermekek mind oda gyűltek köréje és pokoli zajt csaptak, a vén banyák pedig, mint láncaikról szabadult boszorkányok, sós vízbe áztatott, hegyes botokat szúrkáltak a testébe. A suhancok és fiatal harcosok késeiket és tomahawkjukat hajigálták rá, de vigyázva, hogy meg ne sértsék és a veszedelmes szerszámok hajszálnyira Isaac feje körül fúródtak a cölöpbe.
    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633980880
Webáruház készítés