Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Zane Grey: Betty Zane_EPUB

Zane Grey: Betty Zane_EPUB
840 Ft840

A Zane-család nevezetes nemzetség volt valamikor és egyes tagjai szerepet is játszottak Észak-Amerikának korai történetében.
Az első Zane, akiről adataink vannak, dán arisztokrata-családból származott és, kivándorolván hazájából, William Penn-nel jött át Amerikába. Több éven át vezető állása volt Penn új gyarmatában (Pennsylvániában) és nevét ma is őrzi a Zane Street Philadelphiában. Mivel büszke és önérzetes férfi volt, a quaker-testvérek hamar meggyűlölték. Emiatt Zane faképnél hagyta őket és kivándorolt Virginiába és a Potomac folyó mentén telepedett le, az akkor Berkeley-grófságnak nevezett területen. Itt született öt fia és egyetlen leánya, - ennek a regénynek a hősnője.
Ebenezer Zane, a legidősebb, 1747 október 7-ikén született és a Potomac völgyében érte el férfikorát. Itt vette nőül Elizabethet, a McColloch-leányt, a két McColloch testvér hugát, akik fényes betűkkel írták be nevüket a pioneerok - az első virginai telepesek - viszontagságos történelmébe.
Ebenezernek szerencséje volt, hogy olyan feleséget kapott, mint Elizabeth, mert ennél nagyobb áldás és boldogság nem is érhette volna. Mert nem csak szép asszony volt a felesége, hanem egyúttal erőslelkű asszony is, akiben csodálatos harmóniában egyesült az elszánt bátorság a szívjósággal - írja regénye elején a szerző, Zane Grey. Nyilvánvaló a családi indíttatás, és ekként a siker is garantált. Grey egyik legsikerültebb western-regényét tartjuk a kézben. Értékét fordítója, Zigány Árpád neve és kvalitásai emelik. (a Kiadó)

  • Részlet az e-Könyvből:

    Most nyugalmas hetek, sőt hónapok következtek. A pioneerok elvetették és le is aratták a búzát, szorgalmasan dolgoztak egész tavaszon és nyáron át és munkájukban egyszer se zavarta meg őket a szilaj rézbőrűek vérfagyasztó csatakiáltása. Zane ezredes, aki legfőbb számtartó volt lord Dunmore hadseregében, kétszer is volt a Pitt-erődben a nyár folyamán, remélve, hogy új emberekkel egészítheti ki a Henry-erődnek fogyatékos helyőrségét. De ez a szándéka nem sikerült és csak néhány telepes - meg ezeknek a családja - jött vele a folyó mentén lefelé a Henry-erődbe. Volt ezek közt a pioneerok közt egy lelkész is, aki hétköznapokon versenyt dolgozott a többi telepesekkel, vasárnap azonban az Isten igéjét hirdette nekik.
    Alfred Clarke állandó lakást kapott az erődben, melynek helyőrségébe rendes szolgálatra beosztották. Ez a szolgálat nem volt nehéz. Minden 24 órában két órai őrség - úgy hogy elég szabad ideje maradt a szórakozásra.
    Isaac-kal rövidesen szoros barátságot kötött. Órákon át együtt horgásztak a folyóban és barangoltak az erdőben, de mindig csak a tisztáson innen, mert Zane ezredes szigorúan meghagyta - legkivált Isaacnak - hogy ne kalandozzék el nagyon messzire az erődtől. Tartott ugyanis attól, hogy a Wyandot-törzs ismét megkísérli Isaac elrablását.
    Alfred majdnem naponta meglátogatta Zane ezredest. Ilyenkor mindig találkozott Bettyvel is, de a feszültség nem enyhült köztük. Udvariasak voltak ugyan egymáshoz, ha nem kerülhették el az érintkezést, de Betty rendesen kiment a szobából valami ürüggyel, mihelyt Clarke megjelent. A fiatalember most már megbánta, hogy sértődöttségében oly rideg és elutasító módon bánt a leánnyal és szeretett volna megbékülni vele. De Betty nem adott erre alkalmat neki, sőt, ahol csak lehetett, egyenesen kerülte. Bár Alfred szinte már álmában se tudott szabadulni Betty bájos arcának varázsától, a büszkesége azért mégse tört meg. A hosszú nyári estéket majdnem mindig az ezredes házában, vagy kint a kertben töltötte, pipázgatva vagy eljátszadozva a gyermekekkel.
    Az ezredes nagyon megkedvelte, mert Alfred ideális «közönség» volt - pompásan tudott hallgatni. De se Zane ezredes tréfás anekdotái, se Isaac indián-történetei nem vonzották volna minden este az ezredes házába, ha nem találkozott volna mindannyiszor Bettyvel. Beérte azzal, hogy láthatta - már ez is boldoggá tette. Vasárnaponként pedig szorgalmasan eljárt a kis kápolnába és behunyt szemmel gyönyörködött Bettynek ezüst-csengésű lágy hangjában, amely gyönyörűen szárnyalta túl a kar énekét.
    Az erődben volt még néhány csinos leány, többnyire Bettyvel egy korban. Ezek mind szívesen vették, ha Alfred körülöttük legyeskedett. Mert modora és műveltsége nagyon is elütött az erődbeli többi fiatalemberétől. A fiatal leányok ugyanis éppen olyanok az őserdőben is, mint a nagyvárosokban. Szeretik a szép, daliás fiatalembereket s ha ráadásul udvariasak, előzékenyek és jómodorúak is - amihez az erdőbeli kisasszonyok nincsenek szokva - akkor már nyert ügyük van és gondolatban lovaggá ütik a hölgyek. Alfred szíves, kedves, figyelmes volt ezekhez a fiatal leányokhoz, meglátogatta és elkísérte őket sétáikon, kilovagolt velük, megcsónakáztatta őket a folyón, de egyetlen egyet se tüntetett ki annyira az udvarlásával, hogy komolynak vehette volna akármelyik leány.
    Azt azonban lassanként mindnyájan észre vették, hogy Alfred sohase közeledett Bettyhez, se a vasárnapi istentisztelet után - amikor a fiatalemberek, mindegyik a maga módja szerint, körüludvarolták a hölgyeket - se más alkalmakkor soha meg nem szólította. Ez mindnyájuknak föltűnt és suttogtak is róla - sőt titokban örültek is neki - mert mégis furcsa volt és jól esett nekik, hogy ez a lovagias fiatalember tüntetően mellőzi Bettyt, akit pedig mindenki legszebbnek tartott a határvidéki leányok között. Apró szemvillanások, megértő fejbólintások és elnyomott, futó mosolyok hamarosan értésére adták Bettynek, hogy észre vették Clarke furcsa viselkedését, ami nagyon bántotta is a fiatal leányt, bár látszólag föl se vette ezt a közönyt. Az eredmény pedig az volt, hogy Bettyt még jobban fölháborította Alfred, akit most már - ő legalább azt hitte - tiszta szívből meggyűlölt.
    Történt aztán, hogy amikor beköszöntött a vénasszonyok nyara - a legszebb évszak az Ohio völgyében - Betty sétálni ment az erdőbe, Tigris társaságában. Lassan ért föl a dombtetőre, ahonnan messzire végig láthatott a kanyargó folyón, amelynek tükre fölött kékes ködpára hullámzott. Az erdő mintha lángba borúlt volna a leáldozni készülő nap vérvörös verőfényében. A nyárfák sárga lombja, a tölgyek barnás levelei, a juharfák piros koronája és a fenyőfák haragos zöldje szinte lángolt a ragyogó napsugarak fényében. Köröskörül oly néma volt minden, mint nyári éjszakán a temető, csak időközönként törte meg a mélységes csöndet a vándorútra készülődő madarak szomorú csicsergése, mely előre jelezte a természet közelgő téli álmát.
    Betty nagyon szerette az erdőt s úgyszólván minden fát ismert. Órákig elüldögélt a dombtetőn, a százados faóriások hűvös árnyékában és álmodozva hallgatta a szellő zúgását, zizegését a lombok között, el-elmerengve az erdő csöndjének titokzatos muzsikáján, átadva magát a rengetegben lüktető élet ritmikus hangulatának.
    A gesztenye már megérett és tüskés burkolata kezdett fölrepedezni. Betty fölágaskodott, hogy letépjen néhány szemet, de hirtelen megcsúszott, a lába elbicsaklott s ő maga leroskadt a földre. Estében teljes súlyával rázuhant befelé görbült jobb lábára, amelybe oly kegyetlen fájdalom hasított bele, hogy Betty önkénytelenül fölsikoltott. Lassan talpra állt, óvatosan rá akart állani a jobb lábára, de az előbbi, hasogató fájdalom másodszor is heves sikoltást csalt az ajkaira. Most leült, kioldozta mokasszinját és ijedten látta, hogy a bokája dagadni kezd... Ezen irtózatosan megijedt; azt hitte, hogy kitörte a lábát és ez a szörnyű baleset végképpen elkeserítette. Hogy sántikáló nyomorék lesz teljes életére!... Harmadszor is megpróbálta, hogy rááll a jobb lábára, de az éles fájdalom meggyőzte, hogy minden kísérlet hiábavaló. Leült tehát az árnyas fa alá és hátát a törzsnek támasztva, azon tünődött: - hogyan juthatna legalább haza?
    Az erőd alig volt pár száz lépésnyire - talán meglát valakit és segítségért kiálthat... De sehol egy lélek se volt, mintha teljesen kihalt volna az erőd. Most eszébe jutott a Tigris. Pár perccel ezelőtt még itt nyargalászott körülötte, a megriadt mókusokat hajszolva. De most a kutya se volt sehol. Hangosan hívta, füttyentett neki - de a kutya nem jelentkezett. Most aztán kiabálni kezdett, hogy az erődben talán meghallják - de kiáltásaira csak a visszhang felelt... Ekkor már komolyan megijedt és tehetetlen fájdalmában keserves zokogásra fakadt. - Hogy mi lesz vele, ha késő estig nem veszik észre a távollétét és itt kell maradnia a vadon erdőben, azzal a kegyetlen fájdalommal, mely egyre hevesebben szaggatta veszedelmesen megdagadt bokáját?!
    Ugy rémlett neki, hogy már órákig tart ez a kétségbe ejtő állapot - pedig mindössze alig pár perc mult el a baleset óta - mikor háta mögött lágyan közelgő lépéseket hallott... Mokasszinban járó vadász - gondolta Betty. Öröm-sikoltással fordult arra és - megriadva nézett farkasszemet a megdöbbent Alfred Clarke-kel.
    A fiatalember vadászni volt az erdőben és nem is sejtette, hogy Betty az, akinek segélykiáltásait az imént hallotta. És most, hogy meglátta a fűben a levetett mokasszint és Betty kisírt arcán a könnyek nyomait, lelke mélyéig megrendült, hogy mi történhetett?...
    Viszont Betty, amint megismerte Clarket, bosszus zavarában visszaroskadt a földre és félre nézett. Valószínűleg százszor szívesebben látta volna a bandita Girtyt, vagy vérszomjas vörös ördögeinek akármelyikét, mint ezt a fiatalembert, akit - ő legalább így hitte - szíve mélyéből gyűlölt. Magában átkozta a kegyetlen végzetet, hogy az erődnek valamennyi lakója közül éppen ezt a Clarket hozta a nyakára, aki most bizonyára kárörömmel nézi az ő fájdalmas vergődését!
    - Az Istenért, miss Zane! - kiáltott föl Clarke, legyőzve megdöbbenését. - Mi történt, kérem?... Nem lehetnék segítségére?
    - Oh, nincsen semmi baj - legyintett Betty, összeszedve virágait és a mokasszint. - Köszönöm a szívességét, de miattam ne szakítsa meg az útját.
    Ez a rideg visszautasítás úgy megbántotta Clarket, hogy rögtön sarkon akart fordulni - de ahogy szeme fürkészve siklott végig a fiatal leány arcán, észre vette a fájdalmasan vonagló ajkakról, hogy Betty kegyetlenül szenved.
    - Mégis itt maradok inkább - szólalt meg nyugodtan. - Azt hiszem, hogy elesett és megütötte magát. Támaszkodjék a karomra, kérem.
    Betty nem felelt. Clarke most közelebb lépett hozzá és szelid hangon kérte:
    - Engedje meg, hogy a segítségére legyek...
    De Betty elutasítólag intett. Lassan, óvatosan fölállt és habozva próbálgatta, hogy tudna-e járni - de már az első kísérletnél fájdalmasan fölszisszent és szép arca halálsápadt lett a kíntól. Alfred most indulatosan szólt rá:
    - Nézze, kérem... nem engedem, hogy egyetlen egy lépést is tegyen. Azt hiszem, hogy kificamította a bokáját és csak önmagát kínozza, mikor járni akar. Értse meg, hogy kificamított bokával nem lehet járni. Engedje meg, hogy az ölembe vegyem és haza vigyem.
    - Nem, nem! - tiltakozott Betty hevesen. - Hazamegyek én a magam lábán is. Hiszen... nincs oly... messze!
    Összeszorította az ajkait és nekifohászkodott. De már az első lépésnél hideg verejték gyöngyözött a homlokán és hörgő sóhajtás fakadt föl a melléből. Megtörve hanyatlott hátra és, ha Clarke nem ugrik oda hozzá, hogy elkapja a derekát, Betty leroskadt volna a földre.
    - Lesz oly... szíves és... hív valakit... az erődből? - suttogta elhaló hangon s egyúttal eltolta magától Clarket.
    - Micsoda őrültség! - fakadt ki Alfred méltatlankodva. - Hát annyira utál és gyűlöl engem, hogy inkább itt marad, kínokban fetrengve félóráig, míg én segítségért megyek? A segítség, amit ajánlok, egyszerű szívesség, amellyel minden tisztességes ember tartozik szenvedő embertársának. Elhiheti, hogy nem lesz nagy élvezet, ölben vinni önt hazáig. Azt hiszem, elég nehéz lesz.
    Éles, metsző hangon mondta ezt, lelke mélyéig sértődötten, hogy Betty még ezt a csekély szívességet se akarja elfogadni tőle. Ingerültségében féloldalt fordult és, rá se nézve a leányra, várta a választ. Ehelyett halkan fölcsukló zokogást hallott s ebben akkora fájdalom rezgett, hogy Alfred szíve menten meglágyult tőle. - Hiszen ez a leány még igazi gyermek!... Amint megfordult és meglátta a Betty szemeiből patakzó könnyeket, félig elfojtva fölháborodását a fiatal leányok makacssága miatt, hirtelen ölbe kapta Bettyt, még mielőtt tiltakozhatott volna és gyorsan megindult vele a lejtőn, az erőd felé.
    Betty fölsikoltott haragjában és meglepetésében, pár pillanatig hevesen küzködött, de aztán bágyadtan adta meg magát. Viszont Clarke önmagát vádolta, hogy az imént mily gorombán vetette szemére Bettynek, hogy nehéz teher lesz az erődig cipelni őt, holott a leány oly könnyű, hogy alig érzi. Lenézett a barna-fürtös fejecskére, mely a vállán pihent. Arcát eltakarta dús göndör haja, mely fölért Clarke ajkaihoz, úgy hogy a fiatalember mámorosan szívta be az édes illatot és a régi bántódás, harag helyett sajgó vágy, sóvárgó szerelem töltötte be a szívét.
    Igy ért le a dombról Zane ezredes házáig, ahol Sam, az öreg néger cseléd, óbégatva ejtette ki kezéből a csöbröt és berohant a házba. Mire Alfred a kapuhoz ért, Zane ezredes és Isaac már elébe siettek a házból.
    - Mi történt, az Isten szerelmére?... Nagyon megsebesült? - kiáltotta az ezredes már messziről. - Mindig féltem ettől...
    - Nincsen ok semmiféle izgalomra - nyugtatta meg Clarke az ezredest. - Csak a bokáját ficamította ki s amikor mégis a maga lábán akart hazajönni, majdnem elájult a kínzó fájdalomtól. Igy aztán ölben kellett hazahoznom.
    - Hála Istennek, hogy nincs nagyobb baj! - sóhajtott megkönnyebbülve mrs Zane, aki már szintén ott volt. - Szörnyen megijedtünk, mert Sam azzal rohant be, hogy halálos baleset történt. És azt is mondta, hogy ő tudja, hogy ön viszi a sírba Bettyt.
    - Mily nevetséges és ostoba! - fakadt ki Alfred, mialatt bevitte Bettyt a szobába. - Ez a vén nigger sohase mulasztja el, hogy megrágalmazzon, ha teheti!
    - Már vettem észre, hogy nem szeret téged - mosolygott az ezredes. - De nem kell törődnöd Sammal. Öreg már, szegény és azt hiszem, hogy hiányzik az ötödik kereke... De mi azért tudjuk és érezzük, hogy mivel tartozunk neked.
    Alfred gyöngéden lefektette Bettyt az ágyra s ekkor mrs Zane vette gondjaiba a félig ájult leányt.
    - Valóban a bokája ficamodott ki - állapította meg mrs Zane, miután megvizsgálta Betty lábát. - Most legalább nyugton maradsz néhány napig, kedvesem - tette hozzá mosolyogva, mialatt hozzá készülődött, hogy helyre igazítsa a kificamodott bokát.
    - Alfred, te valóban igazi őrangyala vagy családunknak - szólalt meg most Isaac, őszinte hálával. - Nem is tudom, hogyan szolgálhatjuk meg...
    - Majd eljön annak is az ideje - legyintett Alfred tréfásan: - nyugodt lehetsz, hogy benyujtom a számlát. - Majd, az ezredeshez fordulva, így folytatta: - Bocsánatot kell kérnem, amiért erőszakkal hurcoltam haza miss Zanet, aki sehogy se akarta elfogadni a segítségemet. De nem cselekedhettem másként és azt hiszem, hogy erőszakosságom megrövidítette a szenvedéseit...
    Betty némán ült az ágyban, nekitámaszkodva a háta mögé gyűrt vánkosnak. Mrs Zane kezében tartotta a beteg lábat és forró vízzel öntözgette a dagadt bokát. Betty erősen összeszorította az ajkait, de föl-fölszisszent, valahányszor mrs Zane nyomogatni, húzogatni kezdte a lábát.
    - Nagyon fáj, Betty? - kérdezte Isaac gyöngéden.
    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633980873
Webáruház készítés