Új jelszó kérése
Termék részletek


Williams, Valentine: A tuskólábú_MOBI

Williams, Valentine: A tuskólábú_MOBI
1 190 Ft
  • Részlet az e-könyvből:

     

    Furcsa hely volt ez a lebuj. Soha senki sem érdeklődött tőlem, hogy ki vagyok és honnan jöttem. A személyazonosságot és a múltat, az előéletet nem firtatták Haase vendégei, úgyhogy ameddig fizetés nélküli rabszolgája voltam a lebujnak, Haase maga sem törődött vele, hogy ki vagyok, és miért vagyok ott. Hiába akartam megtudni egyet-mást Francisről görbe, kerülő utakon, közömbös célzásokkal, jól palástolt kíváncsisággal, az eredmény mindig semmi volt. A pincérek és háziszolgák olyan gyorsan és egymásután váltakoztak Haase lebujában, hogy senki után nem maradt tartósabb emlék. Jöttek, mentek, mint az árnyék, s a tol vaj világ éppúgy nem törődött velük, mint ahogy az sem érdekelte, ha másikkal cserélték ki a törött lábú széket.
    Csak Johannról, az elődömről, akinek a kötényét viseltem, beszélt néha Ottó, amikor a régi csaposlegények felől kérdezősködtem.
    - Ostoba fickó volt - jelentette ki megvetéssel. - Sehol sem lehetett volna jobb dolga, mint itt. Haase szerette, szerették a vendégek is, különösen a hölgyek. De a szamár belehabarodott Hedvig asszonyba, ezen aztán összeveszett Haaséval, akit megfenyegetett. Tulajdonképpen nem Haasét magát, hanem bizonyos vendégeit. Tudja, akiknek nem volt rendben az okmányuk. Mikor aztán legközelebb ki-menője volt, a hekusok rögtön lekapcsolták, mihelyt kilépett az utcára. Két nap múlva pedig agyonlőtték Spandau-ban.
    - Agyonlőtték? - kiáltottam föl megdöbbenve. - És ugyan miért?
    - Hát... mert katonaszökevény volt.
    - Katonaszökevény?
    - No, nem egészen - vigyorgott Ottó -, de mikor megmotozták, egy katonaszökevény okmányai voltak a zsebében. Nem az ő okmányai, tudja, az ő okmányai eltűntek.
    - De hogyan?
    - Mit tudom én?! - vonogatta a vállát Ottó vigyorogva.
    - De annyi bizonyos, hogy Haaséval nem jó ujjat húzni.
    Tisztában voltam a vérlázító eset sötét hátterével, s ettől fogva nagyon vigyáztam arra, hogy szembe ne kerüljek Haaséval. Kettőzött buzgalommal végeztem a dolgomat, és tüntető szolgálatkészségemmel már azt is elértem, hogy rendes, morgó módján megdicsért.
    Egyik este, úgy hat óra tájban, jól öltözött fiatalember bukdácsolt lefelé a lépcsőkön, és benyitott a lebujba. Rendes polgári ruhában volt, és eddig még sohasem fordult meg nálunk. A gazda éppen aludt a belső szobában, de Hedvig asszony, mihelyt megpillantotta a fiatalembert, azonnal leszállt a bártrónusról, és ügyet sem vetve rám, intett a fiatalembernek, hogy menjen vele. Mindketten eltűntek a belső szobában, ahol jó félóráig tárgyaltak. Aztán Hedvig asszony visszajött a vendéggel, és udvariasan az ajtóig kísérte.
    Az arca sápadt volt, szemei vörösek a sírástól, révedező tekintete hol az utcai ajtóra tévedt, hol a szoba ajtajára, amely mögött Haase aludt. Még korán volt, a vendégek csak nyolc óra tájban szoktak szállingózni, és még egyetlen lélek sem volt a lebujban. Odamentem az asszonyhoz.
    - Miért oly szomorú, Frau Hedvig? - kérdeztem. - Talán Haase megint kirúgott a hámból?
    Az asszony rám nézett, megrázta a fejét, a szeme elhomályosodott, és két, nehéz könnycsepp szántott végig kifestett arcán.
    - Nem bírom tovább - lihegte rekedten. - Nem bírom egyedül a rettentő izgalmat, el kell mondanom valakinek, hogy megkönnyebbüljön a lelkem.
    - De mi történt, Frau Hedvig, az Istenért? - kérdeztem aggódva.
    - Maga jólelkű ember, Julius - folytatta az asszony. - Tudom, hogy hallgatni fog. Ó, Julius, nagy veszedelem fenyeget bennünket! Miféle veszedelem?
    Most már komolyan megijedtem. Ösztönöm megsúgta, hogy nem a levegőbe beszél az asszony.
    - Milyen veszedelem? - sürgettem ismételten, amikor láttam, hogy habozva hallgat. - Szóljon már, az ég szerelmére!
    - Koré! - suttogta az asszony.
    - Koré? - ismételtem rekedten, lélektelenül. - Mi történt vele?
    Az asszony ijedten nézett körül, hogy nem hallja-e meg valaki.
    - Tegnap reggel lefogták - mondta aztán.
    - Úgy érti, hogy letartóztatták? - kiáltottam fel, hitet-lenkedve.
    - Kora hajnalban törtek rá a lakásában, álmából verték föl, és rögtön elhurcolták. Ó, szörnyűség, szörnyűség! - nyögött fel az asszony csüggedten, és kezébe temette könnyes arcát.
    - Azért talán még nincs ok a kétségbeesésre - próbáltam vigasztalni, noha szívem körül szinte éreztem már a halál fagyos szelét. - Az még nem jelent nagy veszedelmet, hogy letartóztatták. Hiszen a legcsekélyebb kihágásért is rögtön lefogják az embert, és annyi a rendelet, hogy igazán nem csoda, ha Koré áthágta valamelyiket.
    Az asszony levette két kezét az arcáról, és az ijedtségtől kerekre tágult szemmel nézett rám.
    - Ma reggel agyonlőtték Korét a Moabit fogház udvarán - mondta olyan halkan, hogy alig értettem a szavát. - Éppen most hozta a hírt ez a fiatalember.
    Elállt a szívverésem, és nem tudtam szólni. Az asszony ellenben, mintha ez a közlés megnyitotta volna elfojtott kesergésének zsilipjeit, szinte hadarva folytatta:
    - Maga nem tudja, hogy mit jelent ez nekünk! Haasének közös üzletei voltak Korével. És hogyha agyonlőtték Korét, ez azt jelenti, hogy kiszedtek belőle mindent, amit tudni akartak, s azután eltették láb alól, mert már nem volt szükségük rá. Érti-e már, hogy Koré csak az első áldozat, és egymás után sor kerül a többiekre is, akik együtt dolgoztak vele. Ezek közt van Haase is.
    - Ha Haase tudja ezt, miért nem old kereket? - kérdeztem. - Miért nem tűnik el? Hiszen annyi... izé... barátja van, aki szívesen elrejtené!
    - De Haase makacs, vakmerő és nem akar engedni - siránkozott az asszony. - A fiatalember is ezt tanácsolta, és figyelmeztette, hogy siessen, mert minden pillanatban itt lehet a razzia. Én is hiába sírtam, könyörögtem neki! Azt mondja, elhiszi, hogy Koré fecsegett, elhiszi, hogy a rendőrség razziát csap nála, de őt magát nem fogják... nem merik bántani. Mert ő nagyon sokat tud és nagyon sok hasznos szolgálatot tett a rendőrségnek. Haase így beszél és bizakodik, de én... ó, én félek... félek!
    Mielőtt szólhattam volna, Haase hangja hallatszott a belső szobából.
    - Hedvig - hívta a feleségét. Az asszony sietve letörölte könnyeit és eltűnt a belső szobában.
    Rajtam kívül senki sem volt most az ivóban. Az útszabad, de hová és hogyan szökjem igazoló okmányok, útlevél nélkül, amikor tudom, hogy Berlin egész rendőrsége engem hajszol?!
    A hír, hogy Korét lefogták és agyonlőtték, lidérc-nyomásként gyötört. Lehet, hogy nem is énmiattam érte utol a végzet, hiszen bizonyára elég régen gyártotta már a hamis igazolványokat, felmentéseket a katonaszökevényeknek, de az sem lehetetlen, hogy a rendőrség valahogy kinyomozta az én utamat a Bendler-Strasséról az In den Zeltenig, s akkor nekem szól a bejelentett razzia.
    - Akárhogy van is - gondoltam -, most legelőbb el kell tüntetnem minden nyomot, amelyen utánam eredhetnének, ha valahogy mégis sikerülne megugranom.
    Besurrantam a hálószobába, leakasztottam a Boonekamp-reklámot, és levakartam a falról Francis feljegyzését. Aztán felmentem az ivóba, és kinyitottam az utcai ajtót.
    Amióta Koré idehozott, még egyetlenegyszer sem voltam kint az utcán. Most azonban, bármilyen reménytelen volt is a feltevés, hogy a razzia zűrzavarában észrevétlenül megszökhetek, mégis szét akartam nézni a lebuj környékén, hogy számba vehessek minden eshetőséget.
    Gyorsan felszaladtam a lépcsőkön, s ahogy felértem a gyalogjáró szintjére, kis híja, hogy fel nem löktem egy embert, aki közvetlenül a feljárat előtt őgyelgett. Kölcsönösen bocsánatot kértünk, de láttam, hogy az ember merően fürkészte az arcomat, mielőtt továbbállt. Ugyanekkor észrevettem, hogy az utca túlsó felén, szemben a lebuj bejáratával, egy másik ember ácsorog, az utcasarkon pedig még két ember áll, látszólag beszélgetve, de arccal felém fordulva mind a kettő!
    Négy ember a máskor mindig elhagyatott és néptelen zsákutcán, tűnődtem magamban, és mind a négy makacs egyformasággal figyeli a lebuj ajtaját. Most már tisztán láttam, hogy a rossz hírt hozó fiatalember igazat mondott.
    A hekusok egyike sem láthatta az arcomat, mert az utca alig volt kivilágítva, és mögöttem sötét volt a lebuj szűk lejárata. Összeszedtem minden bátorságomat, és elszántan cigarettára gyújtottam, mintha csak azért jöttem volna fel az utcára, hogy a cigarettával együtt friss levegőt szívjak. Szép lassan végigszívtam a cigarettát, és elhajítva a csonkot, lesiettem a lépcsőn, vissza a lebujba.
    Alig voltam ott pár pillanatig, amikor Haase kijött a belső szobából. A felesége csüggedten ballagott utána, de Haase maga bátran kihúzta a derekát, s a szeme különös fényben ragyogott. Sohase szerettem a durva, erőszakos embert, de ebben a pillanatban, amikor ő maga is jól tudta, hogy minden kockán forog, mégis imponált nekem a törhetetlen, férfias vakmerőség. Kezében néhány írást tartott.
    - Nesze, Julius fiam - mondta szinte barátságosan -, itt vannak az okmányaid. Tedd a zsebedbe, úgy fordulhat, hogy ma szükség lesz rájuk.
    Mielőtt zsebre tettem, gondosan megnéztem az írásokat, amire Haase nagyot kacagva veregette meg a vállamat.
    - Látom, hogy elmondták neked Johann esetét - nyugtatott meg, egyre nevetve. - De ne félj, Julius, téged nem tréfállak meg, hiszen mi jó barátok vagyunk, mert mindig hűséges szolgám voltál.
    Az okmányok valóban rendben voltak, valamennyi Julius Zimmermann nevére szólt, és egyikről sem hiányzott a hivatalos pecsét.
    Az ivóban ültünk le vacsorázni, mert még nagyon korán volt, s alig egy-két vendég sörözött az asztaloknál. Eközben történt, hogy egyik törzsvendégünk, aki egyébként is nagyon bizalmas cimborája volt Haasének, lélekszakadva rohant be az ivóba. Egyenesen az asztalunkhoz sietett, és halk hangon ugyan, de úgy, hogy mindannyian jól hallhattuk, izgatottan súgta Haase fülébe:
    - Vigyázz magadra, Haase! Tudod-e, hogy ki fogatta le és lövette agyon Korét? Tudd meg, hogy a Tuskólábú! Ez hát nem közönséges razzia, hallod? Nagyobb dolog ez, ami mögött nem láthatjuk, hogy mi van. Vigyázz hát magadra, és térj ki az útjából! És siess, mert... mert egy óra múlva már késő lesz!
    Sarkon fordult és szaladt vissza, amerről jött, nekem pedig torkomon akadt a falat.
    - Hej, a ragyogó csillagát ennek a kutya életnek! - harsogott Haase, és akkorát ütött hatalmas öklével az asztalra, hogy összecsörrentek a poharak.
    - Szeretném látni, hogy ki mer bántani engem? Hát mégsem szököm meg! Egész regiment ördög jöhet, ha ugyan jön... és meglátjuk, ki tudnak-e kergetni a házamból!
    Hedvig asszony zokogva borult az asztalra, míg Ottó bambán pislogott vizenyős szemével. Én szótlanul ültem ott, a tányéromra bámulva. Olyan fojtogató balsejtelem szorongatta a szívem, hogy szinte már gondolkozni sem bírtam.
    Most már bizonyos, hogy engem hajszolnak. A Tuskólábú vezeti a razziát, ő tette el láb alól Korét, s most én következem! Úgy állok itt, mint a verembe szorított vad. Ez a lebuj igazi kutyaszorító, a legtökéletesebb csapda, amelynek csak egy kijárata van, de ha arra próbálok menekülni, egyenesen azoknak a hekusoknak a karjaiba rohanok, akik már elállták odafönt az egész utcát!
    Várnom kell tehát - határoztam el magamban -, várnom kell, amilyen nyugodtan, türelmesen csak tudok. Meg kell vámom, hogy mit hoz a mai este, és résen kell állnom, hogy el ne szalasszam a menekülésre alkalmas pillanatot... ha ugyan kínálkozik ilyen pillanat.
    A lebujba kezdtek már szállingózni a vendégek. Jöttek, de gyéren. Sokkal kevesebben, mint máskor, és nagyon sok törzsvendég hiányzott, akik egyébként minden este ott voltak. Úgy látszik, hogy híre futott a tervezett razziának. Az alvilág drót nélküli telefonja sokkal tökéletesebb, minta rendőrségé...
    Egyik vendégünk, aki csak egy pohár sörre nézett be, mihelyt felhajtotta az italt, rögtön el is ment. Mivel nyitva felejtette az ajtót, utána siettem, hogy becsukjam, és éppen, amikor megfogtam a kilincset, elfojtott kiáltást, erős csattanást, lábdobogást hallottam a lépcső tetejéről, az utcáról. Leütötték, és már vitték is a vendéget, de olyan gyorsan és csöndesen, hogy rajtam kívül senki sem hallotta vagy sejtette az ivóban.
    Ez az eset végképp meggyőzött arról, hogy nagyon is jól őrzik a lebujt, és senki emberfia nem menekülhet onnan.
    Az idő telt, a percek óráknak tűntek, s minden perc fokozta szorongó izgalmamat. Szorgalmasan sürögtem-forogtam az asztalok körül, egyre hordtam a vendégeknek a sört, a pálinkát, de nagyon vigyáztam arra, hogy mikor egy-egy percre nem akadt dolgom, mindig az ajtóhoz közel ácsorogjak.
    Ameddig élek, megmarad emlékezetemben ez a vég nélküli, gyötrelmes este a lebujban. Ha lehunyom a szemem, még most is élesen, élethűen látom a piszkos környezetet, amely el fog kísérni a síromig. A hosszú, alacsony ivót, füstös mennyezetével, a sárga-vörös, nyitott gázlángok virágformáját, a kékesszürke füstfelhőt, az alattomos Ottót, amint görnyedezve, lihegve suhan egyik asztaltól a másikhoz, a szőkére kendőzött Hedvig asszonyt, akinek sápadt arcáról a könnyek lemostak minden festéket, és az óriás Haasét, aki némán, kihívó nyugalommal ült a söntésben a nagy söröshordó előtt, de a szeme mindig odavillant a lebuj ajtajára, valahányszor valaki bejött.
    Amikor végre lesújtott ránk a végzet, olyan hirtelenjött, mint a villámcsapás. Dobogó lépések rohanása a lépcsőkön, őrült sípolás az utcán, aztán hirtelen kicsapódott a lebuj ajtaja. A vendégek káromkodva ugrottak fel az asztalok mellől. A küszöbön ott állt a Tuskólábú, hatalmas termetével betöltve az egész ajtónyílást, mint eleven szobra a méltóságnak, a tekintélynek, a földi mindenhatóságnak. Fekete selyemkendővel bekötött fején kicsiny, kerek Burschen-sapka ült, amilyet a párbajhős egyetemi hallgatók viselnek.
    Mintha megnémultak volna, mindenki hallgatott. Csak Haase nem hagyta magát. Bivaly tüdejéből dörögve dőlt a legdurvább szitkok és káromkodások áradata.
    Én meghúzódtam a sarokban, az ajtó mögött. A szomszédos asztalok mellől felugrált vendégek, akiket a detektívek hátrább nyomtak az ajtóból, nekiszorítottak a falon függő kabátoknak és kalapoknak úgy, hogy semmit sem láthattam abból, ami az ivó közepén történt, viszont engem sem figyelhettek meg. Gyorsan kibújtam hát kötényemből.
    Csak a Tuskólábút láttam, aki még mindig ott állt a küszöbön, és fürkészően nézett körül a teremben. Aztán lelépett a padlóra, és lassan megindult a bár felé, amely előtt Haase egész magasságában kiegyenesedve rázta az öklét és káromkodott. Nagy csapat detektív és egyenruhás rendőr tolongott a Tuskólábú nyomában, aki most odaért Haase elé, és fölemelte a botját.
    Ebben a pillanatban kialudt minden gázláng, és sötétség borult az ivóra, őrült zűrzavar, kavarodás támadt. Székek és asztalok borultak föl nagy zajjal, pofonok csattantak el, ökölcsapások zuhogtak jobbra-balra. A pokoli lármát túlbömbölte a Tuskólábú, aki lámpásért, világosságért ordított.
    Megértettem, hogy most van itt a kedvező alkalom.
    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633982204
Webáruház készítés