Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Termék részletek


William Shakespeare: Tévedések játéka_MOBI

William Shakespeare: Tévedések játéka_MOBI
390 Ft390

A Shakespeare korai vígjátékai közé tartozó darab, a Tévedékes játéka nyomtatásban először 1623-ban jelent meg. Másik érdekessége a darabnak, hogy William Shakespeare legrövidebb darabjai közé tartozik.
A darabot Arany László klasszikus műfordításában adjuk közre. (a Kiadó)
e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Részlet az e-Könyvből:

    MÁSODIK FELVONÁS.
    I. SZÍN.
    Közhely.
    Adriána és Luciána jönnek.
    ADRIÁNA.
    Férjem se jön, de még az a legény sem,
    Kit érte küldtem, hogy keresse meg,
    Pedig talán két óra is lehet.
    LUCIÁNA.
    Talán ebédre hítta valaki,
    S egyenesen odament a piaczról.
    Ebédeljünk mi, néném; ez ne bántson:
    A férfi szabadságának ura;
    Idő az ő urok, s ha ez parancsol,
    Jönnek vagy mennek: tűrd hát csendesen.
    ADRIÁNA.
    Mért volna nálunk több szabad nekik?
    LUCIÁNA.
    Mert nem csak itthon vannak dolgaik.
    ADRIÁNA.
    Vajon ha én tennék így, jól esnék-e?
    LUCIÁNA.
    Tudd meg, hogy ő akaratodnak féke.
    ADRIÁNA.
    Az ily féket csak a szamár hordozza.
    LUCIÁNA.
    Ó e daczot hamar bú ostorozza!
    Az ég alatt nincs semmi féktelen:
    Mi csak van égben, földön, tengeren,
    Vadak, halak, s a röpkedő madár,
    Hódol himének, intésére vár.
    És mindezek ura, az égibb ember,
    Kinek hódolnak a föld s messze tenger,
    Kinek az égtől van értelme, lelke,
    Mely ő vadak s halak fölé emelte,
    Szintén ura nejének, és királya:
    Azért akaratod’ hajtsd meg szavára.
    ADRIÁNA.
    S te úgy-e lyány maradsz? félsz ez igától?
    LUCIÁNA.
    Nem ez, csak a nászágy félelme gátol.
    ADRIÁNA.
    S ha férjhez mégy, majd hordod szótlanul?
    LUCIÁNA.
    Ne menjen az, ki tűrni nem tanul.
    ADRIÁNA.
    S ha férjed is mással múlatna tán?
    LUCIÁNA.
    Ha visszajönne, megbocsátanám.
    ADRIÁNA.
    Könnyü; nem izgatják türelmedet.
    Kit semmi sem bánt, az szelíd lehet.
    Hisz a szegényt, kit a balsors sanyargat,
    Csitítjuk, csendesítjük, hogyha jajgat;
    Pedig talán, ha minket nyomna az,
    Több volna ajkunkon a jaj, panasz.
    Te is, kinek soh’ sem volt csalfa férjed,
    Csak a mihaszna türelmet beszéled;
    De érne téged ennyi sérelem,
    Elhagyna e hóbortos türelem.
    LUCIÁNA.
    No, majd férjhez megyek, csak próbaképen,
    Itt a cseléd; tán férjed is jön épen.
    Ephesusi Dromio jő.
    ADRIÁNA.
    No megkerítetted-e kóbori uradat?
    E. DROMIO.
    Ő kerített engem karikába. Bizonysága a hátam.
    ADRIÁNA.
    Beszéltél vele? Jön-e már? Mit akar?
    E. DROMIO.
    Gyilkolom a kezét! Sehogy sem értem.
    LUCIÁNA.
    Olyan zavart volt, hogy nem értetted?
    E. DROMIO.
    Olyan összevissza ütött, hogy alig tudtam felfogni.
    ADRIÁNA.
    Arra felelj, hogy jön-e már haza?
    Látszik, nagyon kedvébe’ jár nejének!
    E. DROMIO.
    Igazán, mintha megbomlott volna.
    ADRIÁNA.
    Mi az, kölyök?
    E. DROMIO.
    Úgy látom, nincs eszén.
    Alig hogy kezdtem voln’ ebédre hívni,
    Pénzt követelt rajtam, ezer aranyt;
    Ebéd ideje, mondok, pénzt, asz’ondja;
    Elsül az étel, mondok, pénzt, asz’ondja;
    Kérem, siessen, mondok, pénzt, asz’ondja,
    Hol a mit adtam, az ezer arany?
    Megég a csirke, mondok, pénzt, asz’ondja;
    De, mondok, asszonyom… Miféle asszony?
    Hogy kössenek fel asszonyoddal együtt!
    LUCIÁNA.
    Mondja… ki mondta?
    E. DROMIO.
    Hát uram; asz’ondja
    Semmit se tud nejéről, asszonyomról;
    Izenetét pedig nem nyelvemen,
    Hanem a hátamon hozom haza,
    Mert végre is jól elagyabugyált.
    ADRIÁNA.
    Menj vissza, fattyú, és hozd őt haza.
    E. DROMIO.
    Én vissza? hogy megint verjen haza!
    Az Isten áldja, küldjön érte mást.
    ADRIÁNA.
    Ne járjon a szád, hozd urad’ haza.
    E. DROMIO.
    No itt ugyan kurtán bánnak velem,
    Ütnek, rúgnak, mint egy labdát, tekét,
    Az egyik hátra, a másik előre:
    Így félek, elnyövik a labda bőre. (El.)
    LUCIÁNA.
    Phi, arczod a haragtól hogy kigyúlad.
    ADRIÁNA.
    Férjem, tudom, ma kedvesével múlat,
    Míg itthon én lesem jöttét epedve.
    Talán kor és gond arczomról leszedte
    A bájakat? Csak ő ellene vád az.
    S ha társalgásom is tán néha száraz:
    Hisz’ ha kitompulhat az éles elme,
    Attól van az, hogy nincs gyöngéd figyelme.
    Vagy a ruha tán, mit máson szeret?
    Nem én hibám, hisz’ nékem is vehet.
    Mi volna bennem rom, a mit nem ő tett
    Rommá? Bizony hanyatlásom csak őtet
    Vádolja. Egy derűlt tekintetétül
    Hanyatló bájam romja újra épül;
    De ő, szilaj szarvas, csapong szabadján,
    Engem megunva, itthon, cserbe hagyván.
    LUCIÁNA.
    Féltésed öl meg s még te ápolod.
    ADRIÁNA.
    Az ily cselen átlát, ki nem bolond.
    De több szemének máshol a gyönyör.
    Vagy mért ne jönne, mért hogy itt gyötör?
    Egy lánczot igért múltkor, hallhatád.
    Ha ez, csak ez volna, mit meg nem ád,
    Nem kéne ágyamtól elutasítnom;
    De látom én, az ékszer bármi finom,
    Színt s fényt veszít, s bár a próbát kiállja,
    De elkopik, ha mindenki próbálja,
    És bárkinek nevére szennyet ejt,
    Ha csalfa, hűtlen, esküt elfelejt.
    Én, ennyi bájjal, tetszeni nem bírva,
    Elsírom a többit, s meghalok sírva.
    LUCIÁNA.
    Ó hány bohót visz így féltése sírba!
    (El.)
    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633644539
Webáruház készítés