Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


William Seabrook: Utak a dzsungelben_MOBI

William Seabrook: Utak a dzsungelben_MOBI
890 Ft890

TARTALOM

I. Az őserdő lakói
II. Emberevők
III. Timbuktui közjáték
IV. A sziklák népe

  • Részlet az e-könyvből:

     

    Mori jelentette, hogy házigazdánk, San Dei, a törzsfőnök, meg fog látogatni bennünket, mihelyt készen vagyunk, hogy fogadjuk. Szalmagyékényeket terítettek ajtónk elé, mialatt mi felöltöztünk és megkávéztunk. Mori szerzett nekünk Diamoko és Kürtös segítségével egy asztalt, sőt még székeket is. Leültünk, várva a főnököt, cigarettáztunk és körülnéztünk a számunkra új kis világban, mert múlt éjjel, mikor megérkeztünk, oly fáradtak voltunk, hogy jóformán nem láttunk semmit. Egy kis falu kellős közepén voltunk, egészen közel az erdőhöz; a falu mintegy harminc házból állt, melyek szabálytalan koncentrikus körökben épültek egy letaposott, kemény talajú központi tisztás körül. A tisztás közepén egy magányos fa állt, messze kiterjedt ágakkal, az ágak alatt gyékények és padok voltak. A fán egy nagy majom ugrált szabadon, ágról ágra, élvezve a reggeli napot, - nem volt szent vagy totem-állat, amint értesültem, csak egyszerűen a falu kedvence. A legtöbb ház, az is, amelyben mi laktunk, kerek és kicsi volt, húszlábnyi átmérőjű, a vályogfalak csak derékig értek, onnan kezdve hegyes fűtető kezdődött. Ha az ember be akart lépni a házba, majdnem négykézlábra kellett ereszkednie és nem volt sehol sem ablak. De volt két igen nagy, derékszögű bázis, a tisztásnak fordulva, mint a miénk, ezeknek magasabb ajtónyílásuk és gyékénnyel fedett ablakaik voltak, látszott, hogy több szoba van bennük. Az egyik nyilván a főnöké volt. A másik szemlátomást le volt zárva és üresen állt. Átfutott a fejemen, hogy vajon miért nem oda szállásoltak minket, ha már olyan vendégszerető a házigazda, hogy az egész falut felfordítja a tiszteletünkre.
    Most a főnök kilépett saját házából és keresztüljött a tisztáson, nagyon ünnepélyesen, de azért barátságosan és szívélyesen, hogy jó reggelt kívánjon nekünk. Úgy volt öltözve, mint múlt éjjel és most is vele volt az esernyője, összecsukva. Tanácsosai kísérték és követték szolgái, akik a szokott ajándékokat hozták: élő csirkét, tojásokat, rizst, gyümölcsöt, koladiót, pálmabort tökhéjban. Egy másik szolga hozta a főnök székét és egy harmadik egy ló farkára emlékeztető légycsapót ezüst nyéllel. Kezet fogtunk yafouba módra, ami úgy megy, mint ahogy nálunk szokás, csak az ember hatalmas rázással fejezi be és abban a pillanatban csettint az ujjával, azzal a lendülettel, amit a kéz eleresztése ad. Addig gyakoroltam, amíg egész jól ment. San Dei asztalhoz ült velünk, még mindig nagyon ünnepélyesen, de szívélyesen, bármily nehéz is fenntartani ezt az összetételt. Környezetének számos előkelősége mellénk ült a gyékényekre, némelyikük szakállas, mások fiatalabbak, némelyikük felöltözve, mások meztelenül, ágyékkendőjüktől és bőr grisgrisjüktől eltekintve. A felöltözöttek közt volt a főnöknek egy unokaöccse, mintegy harmincéves férfi, akit Yonak hívtak. Volt rajta valami különös, valami, amit az ember határozatlanul, de azonnal megérez, hogy ez az ember valamiképp más, mint a többiek. Jóságos, intelligens, fiatal szakállas arca volt és amint néztem, úgy látszott, mintha valami tartózkodó szomorúság volna a szemében. Nem is értettem félre arckifejezését, sem nem képzelődtem, bár az okát csak később tudtam meg. Most csak az foglalkoztatott, hogy hogyan tegyek megfelelő benyomást San Deire.
    Minden afrikai főnök szereti a szertartásokat és ezért egy szerény kis szertartást találtam ki az ilyen alkalmakra. Párisban vásároltam és azután egyenként nagy gonddal becsomagoltam néhány jó japán porceláncsészét és csészealjat, amelyet élénkszínű alakok díszítettek, japán hölgyek, tájak és sárkányok. Mori most kicsomagolt és behozott egy ilyen csészét az aljával együtt és letette az asztalra. Melléje tettünk két egyszerű fehér zománcozott ivócsajkát a tábori konyhából. Azonkívül egy üveg édes pezsgőbort; azt kinyitottam, kiugratva a dugót a levegőbe és egy kis habzó bort a teáscsészébe öntöttem. Először én kóstoltam meg, az erdei etikettnek megfelelően, azután Katié, azután a főnök és miután kiitta, a csészét eltehette emlékbe. Ezt nagyon ünnepélyesen végeztük el, azután kiittuk az üveget, ő nagyobbára a csészéből, mi pedig a közönséges csajkákból. Nem hívtam fel a figyelmét a hölgyekre, a fákra és a sárkányokra. Ő maga találta meg őket, amint nem ügyetlen módon forgatta a csészét nagy fekete kezében. Megmutattam neki, hogyan tartsa a fény felé, hogy a képek áttetszenek az átlátszó porcelánon. Azután banghit ittunk a rézfogójú tökhéj-kehelyből, nem sokat, mert korán reggel volt és megajándékoztam egy vadászkéssel.
    Mialatt a reggelinket főzték, San Deivel kószáltunk és megnéztük a falut. Olyan volt, mint akármelyik yafouba házcsoport, kivéve, hogy az a két nagy ház volt benne, nemcsak egy. Most vettem észre, hogy a főnök háza egészen új. Megmagyarázták, hogy a másik nagy ház, mely most le volt zárva és csendes volt, Bou-é volt, a főnök halott bátyjáé, a régebbi főnöké, aki csak öt hónapja halt meg. Bou sírja, melyet nemsokára megmutattak nekem, egy garázsszerű pajtában volt, melyet csak bambusznádból és zsúpból építettek a nagy ház mellé.
    Mindjárt mögötte álltak Bou volt feleségeinek a házai; nyolc felesége volt, ki fiatal, ki öreg, most a velünk sétáló Yo-nak, San Dei unokaöccsének a tulajdonát képezték. Meglátogattuk a feleségeket. Harmonikus lélekkel végezték háztartási teendőiket, segítettek egymásnak, mint a nővérek, a közös udvarban, ahol vasfazekak sisteregtek és maniokot törtek famozsarakban, nagy rudakat használva mozsártörő gyanánt. Az egyik feleség halott urának egy utószülött gyermekét dajkálta, kettejük pedig teherben volt a fiától, jelenlegi uruktól. Így folytatódott a családi élet. Bár feleségek is voltak, nem csak özvegyek, mégis le volt borotválva a fejük, fiataloknak és öregeknek egyaránt és az arcuk be volt mázolva sárga agyaggal. Az egyik terhes nő és két másik nő azokat a szép, óriási réz bokagyűrűket hordta, amelyeket az afrikai őserdőnek csak ezen a részén lehet látni és itt is csak bizonyos „kedvenc feleségek" hordják. Ezek a bokagyűrűk, amelyeket mindig párosával hordanak, sokszor tizenkét, sőt tizenöt fontot is nyomnak egyenkint és nyolc-tíz hüvelyk nagyságúak átmérőben. A fiatal asszonyra a kovács erősíti fel és az egész életén át hordja. Az ilyen nő fel van mentve a nehezebb munka alól, mint a bekötött lábú kínai hölgyek és erre nagyon büszke. Lassankint megtanul szabadon járni, sőt táncolni is ezekkel a gyűrűkkel. Súlyos béklyói vannak és mégis szabad. Az összhatásban van bizonyos barbár, szadisztikus nagyszerűség.
    Mikor véget ért a feleségeknél tett látogatás, San Dei elvitt, hogy megmutassa bátyja sírját. Egyszerű földhányás volt, de a friss áldozatok fekete, megalvadt vére megfestette; körötte a falakon álarcok és szobrok lógtak, bőr grisgris-zacskók, párducfogakkal és karmokkal ékesítve. Nem volt semmi titokzatos sem itt, sem a nagy üres házban, ahová azután mentünk. Az ajtók be voltak csukva, de nem voltak sem bezárva, sem megerősítve. Csak arra kértek, hogy ne nyúljak hozzá semmihez és ne tegyek semmit sem odébb. Az öreg főnök bútorait és személyes használati tárgyait por fedte, de egyébként olyan volt, mintha tegnap ment volna el egy rövid utazásra. Érezni lehetett, hogy akármikor visszajöhet. Mondták is, hogy gyakran vissza szokott jönni. Egy évig, esetleg tovább is, minden zavartalanul ott marad, hogy a főnök nia-ja (a test nélküli személyes lényeg, inkább kísértet, mint lélek) tetszése szerint jöhessen-mehessen, megtalálhassa a fekhelyét, az esernyőjét, kedvenc tárgyait a szokott helyen. Senki emberfia nem fog többé ebben a házban lakni. Idővel, amikor a varázsló-orvosok úgy határoznak, fel fogják gyújtani, mint ahogy felgyújtották előzőleg a régi törzsfőnökök lakóházát.
    Mikor a szellem-lakta szürke hallgatásból kiléptünk a napfénybe, a falu már csak úgy forrt az ünnepély előkészületeitől. Messziről összehívták a dobosok, táncosok, zsonglőrök, álarcoskodók és zenészek bandáit, amelyek most, a falujuk beliek által követve, a nagy tisztáson gyülekeztek. Keresztültörtünk rajtuk, visszatértünk a kunyhónkba, gyorsan megebédeltünk és azután csatlakoztunk San Deihez a nagy fa árnyékában. Leültünk a padra, a kíséret mögöttünk helyezkedett el állva. Az egész tisztás tömve volt izgatott nézőkkel, csaknem fél hektár kiterjedésben. Közvetlenül előttünk egy üres teret hagytak, körülbelül akkorát, mint egy boxoló-ring. A zenészek és mutatványosok, sokan közülük álarcosan vagy kifestve, félkörben ültek, várva sorukra és mögöttük pálcás és ostoros emberek tartották vissza a tömeget.
    Először a griot-k léptek fel. Külön osztály és ismét két különböző hivatású csoportra oszlik. A griot egyik fajtája olyan, mint a hivatalos költő vagy minstrel volt a középkori európai udvarokban. Rögtönözve énekel, üvölt és szónokol, kötelessége, hogy hízelegjen urának és dicsőítse őt. A másik fajta griot még pontosabban megfelel a középkori udvari bolondnak. Komikus alak, akinek minden szemtelenkedést megengednek. Az Elefántcsont Part minden fontos főnökének a kíséretében van egy vagy több mindkét fajtából.
    San Dei üvöltő és énekes bajnoka állt most előttünk, idősebb ember, felöltözve, borotvált fejjel. Mélyen és méltóságteljesen meghajolt, azután magasra ugrott, mint egy pojáca és vad kiáltásokat hallatott, hogy magára vonja a tömeg figyelmét. San Deire mutatva, tele tüdőből üvölteni kezdett:
    Íme, a hegy sosem mozdul a helyéről!
    Ő a férfiak fér fia!
    Ő a férje (megvédelmezője) minden fiatalembernek!
    Ő a Nagy Harcos és ha harcba megy, csak egy ember marad életben a lerombolt faluban!
    Olyan ő, mint az atyja és a nagyatyja!
    Ha az emberek összesúgnak a háta mögött,
    Üvöltve jön ő és kényszeríti őket, hogy kegyelmet kérjenek.
    Keserű fa ő, erős gyökerű,
    Nem húzhatod ki a fogaddal.
    Douma ő, a Nagy Villám.
    A szónok minden egyes strófát nagy üvöltéssel fejezett be és a nép vele ordított; most megállt, hogy kifújja magát és volt is oka rá. A szünetben egy nem szándékos mutatvány nagy gyönyörűséget okozott nekem. San Dei, mindeddig ünnepélyes, bár barátságos házigazdám, most egyre izgatottabb lett, kiizzadt és felfúvódott a saját nagyszerűségétől. Most már nem tudta tovább türtőztetni magát a padon mellettünk, nehézkesen felállt, esernyőjét lóbálva és hatalmas, egészen egyéni üvöltést bocsátott ki. Esernyőjét, mintegy lándzsát vagy harci husángot lóbálva, fel és alá kezdett lépdelni előttünk, még jobban felizgulva, úgy, hogy ami büszke lépdelésnek indult, végül is idétlen ugrándozás lett, mialatt így ordított:
    - Igen! Igen! Igaza van! Én vagyok a nagy ember! Én vagyok az elefánt! Én vagyok a legerősebb! Én vagyok a férfiak férfia! Én vagyok a nagy harcos! Igazán keserű fa vagyok! Hó! Vó! Nézzetek rám!
    Pöfögve leült és mindnyájan szívből gratuláltunk neki. Most egy másik griot rám irányította a figyelmet, de inkább énekelt, mint üvöltött és mögötte négy másik állt, harmonikus kíséretet zümmögve, mint mikor műkedvelő mulatságokon a gitárt utánozzák. Nagyon szép volt. Először azt énekelte:
    Ha a madár repül,
    Senki sem veszi észre,
    Nem is visz magával nehéz poggyászt,
    Sem királyi ajándékokat.
    De ha egy király jön,
    Az nem ugyanaz.
    Azután azt énekelte:
    Mikor először láttalak meg,
    Meglepődtem
    És azt mondtam : „Hát ez mi?"
    De mikor jobban megnéztelek,
    Olyan volt, mintha apám arcába néznék.
    De legjobban ez tetszett nekem a dalaiból:
    Mikor jöttél a veszélyes ösvényen
    Az erdőn át,
    A párducok rémülten menekültek,
    De a kis kecskék lejöttek
    Mekegve a sziklákról,
    Hogy nézzék, amint elhaladsz.
    Azután a tömeg felé fordult, mint a tapsvezető a futballmeccseken és így kiáltott:
    - Ki van itt?
    - Ő van itt!
    - Az, aki mindig győz.
    A tömeg egyetértett vele és vidáman üvöltött utána. Nagyon büszke és boldog voltam és jólesett a hízelgés. A költőnek két sórudat adtam és a zsebkésemet.
    Most egy komikus griot lépett fel, egy grimaszokat vágó öreg ember, meztelenül, csak egy nevetséges toll ágyékvédő volt rajta. Megragadta San Dei esernyőjét, levette fejéről a kalapot, azután utánozni kezdte a főnököt, fel-alá lépkedve és üvöltve:
    - Igazán én vagyok a nagy lárma! Jó! Vó! Hohó! B-r-r-um! Elefánt vagyok! Vagyis inkább egy elefánt hátsó része! Halljátok a nagy mennydörgést!
    Azután pedig fogta magát és leült a főnök székébe, - vagyis rá a főnökre, - majd meglepve felugrott, mint aki macskára tűt, mikor San Dei megcibálta a fülét.
    Hozzám fordulva, lekapta az én sisakomat is, mint a főnök kalapját, elkérte a gyűrűt a hüvelykujjamról, azután gyorsan kikutatta a zsebeimet, mint egy majom és elvett mindent, amit talált, beleértve a pénztárcámat és a zsebkendőmet is. Körültáncolva, bemutatta azokat a népnek és azután mindent visszaadott, kivéve a sisakot. Azután odament Katiehez, félig lelökve őt a padról, hogy melléje ülhessen, megölelte és dédelgette, mint egy medve, némajátékban, úgy téve, mintha ő volna én, a férj. Elvette Katié türkiz nyakláncát, táskáját, sőt még a két gyémánt gyűrűjét is, elszaladt velük és a tömeg közt ugrándozott, mint az én tárgyaimmal. Azután visszafutott, simogatott és ölelgetett bennünket és megmutatott a népnek; nagyon büszke és elégedett volt, hogy bíztunk benne.
    Ezután két álarcos táncos következett. Az álarcuk (finom elefántcsontparti fafaragás) hatalmas fejdíszben volt elhelyezve, amely fel volt díszítve csengőkkel és tollakkal, prémmel, párducfogakkal és kagylókkal, és csuklyaszerűen fedte el fejüket és vállukat. Hosszú, zsákszerűén bevarrt ruhaujjak fedték karjukat és kezüket. Meztelen lábfejüket kivéve, testüket teljesen elfedte a fűből szőtt, nehéz, lobogó szoknya. Mindketten férfiak voltak, de az egyikük egy boszorkány női maszk-ját hordta, a másik egy ördög-állatét. Szexuálistáncot jártak, valami dzsungelbeli boszorkányszombat-félét.
    Majd egy kígyóbűvölő következett. Két kobrája volt, faládában. A kobrák parancsára összetekeredtek, sziszegtek, felnyitották csuklyájukat, a szerint, amint énekelt vagy beszélt nekik. Nem volt fuvolája, sem más zeneszerszáma, pusztán a hangjával táncoltatta a kígyókat. A kígyók, ha akarta, nyomon követték, felkúsztak a testére, körülcsavarodtak a nyaka köré, ott nyitották ki a csuklyájukat, táncoltak és fejüket a szájába dugták. Csúf méregfogaik még épek voltak. Természetesen biztosított minket, hogy mérgük még halálos, de nem lehetett megállapítani, hogy vajon kiszedte-e a méregmirigyüket vagy sem.
    Ezután különféle táncos csoportok következtek. Lándzsás férfiak táncban bemutatták, hogy ölik meg a párducot; mások azt mutatták be lopakodó táncban, hogy hogyan vadásznak majomra nyíllal és íjjal; leányok csattogó karperecekkel és csörgő bokagyűrűkkel szexuális táncokat jártak, amíg lihegve össze nemestek, egy női csoport minden díszlet nélkül stilizált balettet mutatott be, megjátszottá a falut, a mezőt és a háztartási munkákat, gyökereket ásott, banánt szedett, rőzsét gyűjtött, vizet hozott, tüzet gyújtott, kölest tört mozsárban.
    Ennek a balettnek a tetőpontja az volt, hogy az egyik leány csirke lett és csipogva, szárnycsapkodva elszaladt. A többiek kergették, hessegették, sarokba szorították és úgy csináltak, mintha kitekernék a nyakát. Akkor a leány vergődött és csapkodott és bukfencezett a homokban, mint ahogy a kitekert nyakú csirkék szoktak, mialatt a tömeg üvöltött és harsogott a gyönyörűségtől.
    Négy szép fiatalember jelent meg azután, karperecekkel, bokagyűrűkkel, üveggyöngyökkel, kidolgozott fejdíszükből hosszú alumínium és fa hajtűk álltak ki. Ezek nőimitátorok voltak. Pózba vágták magukat, táncoltak és oly kéjesen vonaglottak, hogy azon tűnődtem, vajon ezek is csak pantomim-művészek-e, mint a többiek.
    De mindez csak az előkészület, csak a függöny felhúzása volt a fő mutatványhoz...
    e-könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    978963398016F
Webáruház készítés